2018. május 17.

Megteszem érted

Hány kijárata van ennek a körforgalomnak? Bemegyek jobbra ebbe a kis utcába és elindulok hegynek fölfelé. Gyönyörű hely ez a Rózsadomb, főleg így tavasszal. Kíváncsian szemlélem a számomra teljesen ismeretlen környéket. Rossz helyen járok vajon? Terebélyes fák mögött hatalmas lakóházak bújnak meg, és egyik sem úgy fest, mint egy gyermekpszichiátria. Síri csend és béke lengi be az egész utcát. Ahogy elsétálok az egyik ház mellett, nyílik az ajtó. A nagymama lép ki rajta, akit elsőre meg sem ismerek. Jó napot! – köszönt hangosan.

Lassan végigpásztázom az épületet. Hát ez sem úgy néz ki, mint egy egészségügyi intézmény pszichiátriai ellátásra szoruló gyerekekkel. De talán pont ez a lényeg. Szilvi ebben a percben egy utolsó vizsgálaton vesz részt odabent. Az egész múlt hetet itt töltötte. A nagyi egy rövid csevej után bevezet a rejtélyes épületbe. Rögtön lemegyünk az alagsorba, ahol félhomályos szűk folyosók és zárt ajtók barátságtalan látványa tárul elém. Olyan keskeny a váró, hogy be kell húznom a lábam, amikor jön valaki. Hamarosan megérkezik egy befogott sötét hajú doktornő, kedves, de kimért. – A tanár úr? – kérdezi tőlem, de rám se néz, amikor a kezét nyújtja. Kissé fel van dúlva, azt mondja, az iménti vizit miatt.

Az irodája már sokkal kellemesebb. Az ajtó mellett egy polc telis-tele játékokkal, plüssökkel, meg egy kényelmes kanapé, amire le is huppanok. A pszichiáter-szülő-pedagógus háromszög belemerül egy tartalmas, ám egyelőre nem túl biztató diskurzusba. Azért jöttem el, hogy együtt próbáljunk legalább átmeneti megoldást találni Szilvi – és ezáltal mindnyájunk – nehéz helyzetére. Az első félévben alig járt be, vagy ha mégis, akkor folyton kiment az osztályból, elbújt vagy elszökött. Volt, hogy a szülei felhozták reggel, de az első órán már nem jelent meg. Még kétszemélyes helyzetben is nehéz volt vele bármit is kezdeni, ami ritka jelenség. Mindeközben nekem a kezdetektől fogva volt vele egyfajta megmagyarázhatatlanul jó kapcsolatom. Persze ez önmagában nem sokat számít, ha be sem jön az iskolába. Miután néhány hónapja eltűnt, kérdezés nélkül elutazott a városból, a szülei szobafogságra ítélték, és azóta magántanár jár hozzá.

A sokat látott doktornő rutinosan kérdezi ki a nagyit a lány minden percéről. Egy-egy jól irányzott kérdést kínos csend követ. Amíg a nagyi igyekszik mindenre kielégítő választ adni, én megállapítom, hogy a körülményektől függetlenül jó dolog itt lenni. Végtelenül élvezem, amikor kompetens emberekkel lehet beszélgetni egy gyermek helyzetéről. A doktornő váratlanul odafordul hozzám, és kifejezi a meglepettségét, amiért vettem a fáradságot és eljöttem.
– Egyes kollégáim szerint még naiv és lelkes fiatal vagyok – vágom rá nevetve. Azt mondja, rengeteg Tüskeváras gyerek járt már náluk, de a tantestületből még soha senki nem látogatott el ide. Egyszer csak nyílik az ajtó és Szilvi lép be rajta tűzpiros ruhában, kifestett körömmel, ékszerekkel, kisminkelve. Mintha az esti bulira készült volna, nem pedig egy pszichiátriai kivizsgálásra. Amikor észrevesz, teljesen zavarba jön. Csak felkapja a mobilját és gyorsan kiviharzik.
– A Zsombort nagyon szereti – jegyzi meg a nagyi. A doktornő jelez, hogy csendesebben, mert résre nyitva maradt az ajtó. Megkérdezem, hogy amíg írja az igazolást a gépen, kimehetek-e beszélni Szilvivel.

Ülünk a bejárat előtt egy szegélyen, én pedig kérdésekkel bombázom a hölgyet. Hogy vagy mostanában? Hogy telnek a napjaid? Mit tanultok a tanárral? Szoktál menni valahová? Egy ponton félbeszakít, felpattan mellőlem és rám mosolyog:
– Hogy nézek ki? Sokat változtam? – Illegeti magát előttem. Mint amikor a lány áll az apja előtt, és kérdezgeti, hogy elég szép lesz-e így az első randira.
– Rengeteget változtál. Úgy nézel ki, mint egy hercegnő. Ennek a hercegnőnek kijárna most már egy ötödikes bizonyítvány is.
– Tudom – mondja csalódottan.
Visszaül mellém.
– Van valami ötleted, hogy mit csinálnál szívesen, ha elvégezted az általánost?
– Jaj nem tudom, Zsombi. Olyan sok idő van még addig.

Látom a szemében, hogy udvariasságból válaszolt, de valójában nem is érdekli az egész. Furcsa érzés olyan gyerekekkel találkozni, akiknek a sorsa totális ködbe burkolózik. A múltjuk és jelenük tisztán látható, a jövőjük alig. Lehet, hogy Szilvi holnapután kiszökik az ablakon és nem látjuk többé. Az is lehet, hogy az egész életét egy gazdag pali mellett fogja leélni, miközben a kisujját sem kell mozdítania. Ha van benne némi akaraterő, akkor pedig elfogadja a körülötte lévő emberek támogatását és összeszedi magát. Nehéz helyzete ellenére van elég jó minta körülötte. A tapasztalt kollégák tudni vélik a választ, de ahogyan az igazgató úr is mondani szokta: „ne legyen igazam”.

Búcsúzóul lövünk egy szelfit, ahogyan szeptemberben is megtettük. Mosolyogj! Szeretne a saját telefonjával is egyet, de ebben a pillanatban megjelenik mögöttünk a doktornő és a nagymama. Az élet megy tovább. Nem igazán tudják hova tenni a fotózkodást, de ez nem is baj. Ez a mi kettőnk dolga. Most érzem igazán, hogy pedagógus vagyok, és nem vagyok sem pszichiáter, sem pedig nagymama – utóbbit sokkal könnyebben felfogtam. Állok a kimért, gondterhelt, tárgyilagos pszichiáter és a megfáradt, aggódó nagyi előtt. Ideje továbbállnom. A kezembe kapok egy lepecsételt papírt, kezet fogok mindkettejükkel és elköszönök. Nem sokkal később, a körforgalomnál járva kapok egy üzenetet az éppen külföldön dolgozó édesanyától: „Nagyon szépen köszönöm, Zsombor.” Igazán nincs mit. A legnagyobb örömmel. Lehet, hogy nem sokat segít, de legalább erre a napra mindnyájan emlékezni fogunk. Szilvi biztosan.

Még naiv és lelkes fiatal vagyok, ezt ismételgetem magamban. A zsigeri öniróniám mögül azért előtűnnek komoly gondolatok. Állandóan megkapom odafent, hogy évről évre hogyan fogok változni, mintha ez egy személyfüggetlen, természetes folyamat lenne, amelyen minden speciális igényű gyermekekkel foglalkozó pedagógusnak át kell esnie. Rendre elgondolkozom azon, hogy ennek mekkora része realitás, és mekkora része a saját életük kivetítése. Amikor valaki azt mondja, „pár éve még én is olyan voltam, mint te”, az akarva-akaratlanul is hordozza azt a burkolt üzenetet, hogy: meglásd, te is olyanná fogsz válni, mint én. Én nem azért megyek el szabadnapomon a pszichiátriára vagy az otthonba, mert a hivatástudatom mentén erkölcsi vagy szakmai kötelességemnek érzem, hanem elsősorban azért, mert kedvem van hozzá, és mert tudom, mennyit számít. Amikor egy évvel ezelőtt meglátogattam Timit az otthonban, olyan mély nyomot hagyott benne, hogy a mai napig emlegetni szokta. Ha ennek nincs értelme, akkor semminek ebben a szakmában.

Hogy egyetlen történés mekkora hatással is lehet egy gyermekre, mi sem mutatja jobban, mint Szilvi esete az előző iskolájában. Részképesség-zavarai ellenére egészen tavalyig hajlandó volt tanulni, nem lógott, mindenből szerzett jegyet. A tavalyi év végén megbuktatták matematikából. A nagyi elmondása szerint ez óriási törés volt Szilvinek, mert rengeteget küzdött a matekkal mindhiába. Olybá tűnik, már a pótvizsga előtt elengedte az egészet, pedig egyetlen tárgyból bőven lett volna lehetősége legalább egy kettest összehozni. Hogy a bukás és annak velejárói valójában mennyit tettek hozzá a jelenlegi állapotához, azt nehéz lenne megmondani. Az viszont sokat elárul, hogy az iskolában később beismerték: látván, milyen állapotban van, megbánták, hogy megbuktatták. Közben a doktornő nem értette, hogy akinek ilyen komoly nehézségei vannak matekból, annak a szakértői bizottság miért nem állapított meg soha diszkalkuliát, miközben a család évek óta becsületesen eljár a felülvizsgálatokra.

***

Az elmúlt években felfigyeltem arra, hogy nagyon könnyedén találom meg az utat bizonyos gyerekekhez – különös tekintettel azokra, akik teljességgel lehetetlennek tűnnek. Néhány hónapja, amikor Szilvi már nem járt be, kitépte az anyja kezéből a telefont, hogy ő is tudjon velem beszélni. Azt hittem, már régen elfelejtett, nem érdekli az egész, amit maga mögött hagyott. Hogy lehet ez, kérdeztem magamtól, hiszen alig volt közös élményünk, és annak is egy része balhé volt. Sosem fogom megtudni, mi volt az, amitől mégis fontossá váltam számára. Az, amikor elszökött az iskolából, én pedig utána rohantam? Vagy amikor a karácsonyi díszítéskor könyörögtem neki, hogy legalább egy hópelyhet hajtogasson velem? Talán az érzés, hogy: én megteszem érted. Ki tudja.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s