2018. május 22.

Dorka nagy napja

„Mivel a tanulásra, az órán való aktív részvételre alig mutat hajlandóságot, továbbá sokat hiányzott betegség miatt, összesen hat tantárgyból (történelem, földrajz, magyar nyelv, matematika, informatika, testnevelés) értékelhetetlen a teljesítménye, így félévi bizonyítványt nem áll módunkban adni neki.”

Szeptember óta fáj a szívem. Mit tegyen az ember makacs és hivatástudattól mámoros fia egy olyan leánnyal, aki a kisujját sem mozdítja a tanteremben, közben pedig minden gyerek ölelgeti, szereti, és ő az osztály ragasztója? A válasz: mindent, amit csak lehet, köztük olyan dolgokat is, amelyekről nem szólt egyetlen pedagógia kurzus sem. Ezek egy részét nem is kötöm az egyszeri olvasó orrára, talán majd öt-tíz év távlatában. Egy biztos: ebben az iskolában, ezekkel a gyerekekkel sok mindent meg kell játszanunk, ami más körülmények között fel sem merülne. Tudniillik… jaj, dehogy kezdek bele. Több mint hatvan írásban már megtettem. Dorkával is hosszú a történetünk – mint oly sok gyermekkel ebben az iskolában. Többször megcsapott már az a számomra ismeretlen érzés, mintha apja helyett apja lennék.

Tegnap este egy szívmelengetően kedves üzenetben emlékeztetett egy ígéretemre, miszerint ma felmegyek a Tüskevárba a szabadnapomon, csak azért, hogy segíthessek neki elkészíteni egy földrajz prezentációt. Habár éppen életuntan, magamat használhatatlannak érezvén támasztottam a villamos ablakát, amikor megláttam az üzenetet, hirtelen felébredtem és visszanyertem az életkedvemet. Ahogy keresztülsétáltam az Astorián, azon morfondíroztam, hogy vajon mi lehet nemesebb cél egy pedagógusnak, mint hogy felüljön reggel a buszra egyetlen diákjáért? Különösképp akkor, ha értelme is van.

8 óra 57 perc. Dorka újabb pedagógiai véleményét írom a gyermekjóléti szolgálatnak. Egy-két kényelmetlen kérdésre is választ kell adnom, és vigyáznom kell, hogy egyetlen mondattal ne kövessek el végzetes hibát. Egyszer csak beront Lia sírva a tanáriba, észre sem veszi, hogy ott vagyok. Mostanában ingerlékeny, hamar elfárad és idegileg nincs jó állapotban. Amint hallom, a titkárságon már telefonáltak, hogy a sofőr forduljon vissza és vigye haza. Finoman megszólítom és kihívom az udvarra. Leülünk egy padra és hallgatom, ahogy kipanaszkodja magát. Mintha csak megéreztem volna, hogy szükség lesz rá: a zakóm belső zsebéből előkapok egy indulás előtt gyorsan belegyűrt papír zsebkendőt, és átnyújtom neki. A sofőr most már nemsokára itt lesz, addig légy türelemmel, kérlek.

Írom tovább a véleményt az üres tanáriban. Dorka belép az ajtón. Gyorsan becsukom a fájlt, nehogy meglássa. Jött hozzám, hogy elkezdjük a földrajz prezentációt. Átvonulunk egy üres kis szobába, ahol nyugodtan ücsöröghetünk. Kiveszem a laptopot a táskámból.
– Hát ilyen se volt még velem – mondja Dorka.
– Milyen?
– Hogy az osztályfőnököm feljött volna csak miattam.
Utoljára akkor mondott ilyesmit, amikor bevallotta, hogy hazudott nekem, én pedig leszúrás helyett megpusziltam a homlokát, és emlékeztettem, hogy lehet őszintén is.

Egyébként napról napra egyre jobban taszít az osztályfőnök szó. Az osztálykísérő annyival finomabb, kedvesebb és kifejezőbb. Jelen oktatási rendszerünkben az ezer éve ránk maradt durva kifejezéseket utálom a legjobban, mint például intő, rovó, fegyelmi – ez minden, csak nem helyes pedagógia szerény véleményem szerint. Na de kezdjünk neki a munkának, azért vagyunk itt! Norvégiáról kell egy csinos előadást készíteni. Alt for Norge, azaz, mindent Norvégiáért! Ezt is oda kéne írni a cím alá. Fél órán belül már a sokadik diánál tartunk, és még egy külön jegyzetet is elkezdtünk írni hozzá. Már csak a nemzeti himnuszt kell beilleszteni a végére, de félre kell tennünk, mert kezdődik a matekóra. Dorka nem csak földrajzból kapcsolt rá, hanem kitartóan készül a történelem dolgozatra is, valamint kis angyalként bent ül és küzd minden matekórán.

Ez az a három tantárgy, amiből még jegyet kell szereznie. A többi már mind megvan. Ha ezt a hármat is megszerzi a tanév végéig, akkor megkapja a bizonyítványát. A „hat tárgyból értékelhetetlen” helyett most ott tartunk, hogy már csak három tárgyból kell eleget tennie az utolsó számonkéréseknek, és boldogan léphet tovább a következő osztályba.

Mindenki elment órára, én pedig egyedül maradtam Anna néni mostanság szívfájdítóan üres szobácskájában. Be kéne végre fejeznem ezt a fránya pedvélt, hogy továbbléphessek a múlt szerdai idegen nyelvi kompetencia teszt eredményeinek a feldolgozására. Persze a Tüskevárban nem így működik. Ha elkövetem azt a hibát, hogy tárva-nyitva hagyom az ajtót, akkor pillanatokon belül belép rajta valaki. Így is történik. A nyolcadikos Timi jelenik meg az ajtóban, bár éppen egy óra kellős közepén vagyunk. Eleinte nem firtatom, hadd üljön le mellém a plafonról lógó babzsákszerűségbe. Timi jelenléte mindig megnyugtató. Ő azon kevesek közé tartozik, akivel jó buszozni. Mindig érzi, hogy éppen milyen állapotban vagyok. Most sem nyaggat, inkább csak üldögél mellettem, miközben írogatok. Azért én megkérdezem, hogy van mi a helyzet vele. Reményvesztettnek, szomorúnak tűnik. Több tárgyból bukásra áll, és még a Nemzeti Színházban esedékes szerepléséről is lemondana.

Egy lila hajú lány toppan be a nyitott ajtón, az egyik hetedikesem nővére, akivel nem egyszerű az élet. Egyszer jól leüvöltöttem a fejét, amikor mocsok módon a szemembe hazudott az egész osztály előtt. Pár perc múlva utánam jött sírva, hogy ne haragudjak. Azóta minden áldott nap jelentőségteljesen megöleljük egymást reggel és délután is. Olyan fontos rituálé ez, mint a reggeli kakaó vagy az esti mese. Most éppen azért jött, mert felszakadt az egyik sebe a kezén, amit egy bunyó alkalmával szerzett. Beszaladok a titkárságra az orvosi szekrény kulcsáért. Meg kell mentenem egy életet – mondom mosolyogva az irodában. Ez a szekrény egy kész útvesztő. Már vagy fél perce keresem azt a négy dolgot, amire szükség van. A hosszan tartó kínos töketlenkedés után szégyenteljesen lehullik rólam Carter doktor sármja. Közben már be is kenegette a sebet, én pedig megfogom a kezét és körbetekerem. Ez valami beteges perverzió lehet, de én szeretek törődni ezekkel a gyerekekkel.

Kihalászom a táskámból a két osztály kompetencia tesztjeit. Nem kergetek hiú ábrándokat az eredményeket illetően, tavaly is a lista legalján voltunk. A kompetencia mérés mindig vegyes érzelmeket vált ki belőlem, mert az itteni gyerekek többsége a minimum szintet sem üti meg, és sosem tudhatjuk biztosra, hogy miért, vagy hogy tudnának-e ennél többet is. A nyolcadik osztály például egyszerűen elengedte az egészet: már az elején feladták vagy direkt hülyeségeket írtak be. Amint elkezdem bevinni a gépbe az angolos eredményeket, látom, hogy az erős angolosok is borzalmasan teljesítettek. Egyfelől elképzelhetetlen számukra ez a feladatmennyiség, másfelől sokan el sem hiszik magukról, hogy egyáltalán hozzá tudnak szagolni. Egyszerűbb hárítani és eldobni a tollat.

Nocsak, Dorka 66%-ot ért el! Meglepő, mivel angolórán úgy kell könyörögnöm neki, hogy egy feladatnak végre nekilásson, aztán pedig rendesen be is fejezze. Elmosolyodom a monitor mögött, majd a mobilomért nyúlok. Anyu mostanában eléggé elkeseredett a lánya miatt, úgyhogy gyorsan megírom neki a jó híreket. Közben hallom, hogy a szomszéd teremben két osztály összevonva kiselőadásokat tart Péter bácsi földrajz óráján. Átballagok, hogy bekukkantsak. A folyosóról megpillantom Dorkát, aki az ajtóhoz közel ül és a pendriveját szorongatja. Ezek szerint máris előadja, amit együtt összeraktunk? Péter háttal ül az ajtónak, én pedig – mint amikor a gyerekek szökni próbálnak – hangtalanul beosonok, lehajolok Dorkához és a fülébe súgok:
– Hatvanhat százalék lett az angol kompetenciád, gratulálok!
Az önértékelési zavarok ifjú hercegnője egyszerre kivirágzik. Nem igazán szeretném, ha örömében felkiáltana, mert akkor én is lebukom. Még odasúgom neki, hogy hajrá, aztán kocogok vissza dolgozni.

Bár távolról hallottam, hogy Péter nem kíméli Dorkát, mégis ötöst kapott az igazgató úr őszinte elismerése mellé. Sikerült. Megcsináltad. Büszke vagyok Rád. Szentül hiszem, hogy az egyik legfantasztikusabb pedagógiai eszköz nem más, mint az osztatlan figyelem. A gyerekek vágynak arra, hogy tollasozzunk, fussunk, sétáljunk, beszélgessünk, nevessünk, sírjunk – együtt. Végtelenül hálásak a figyelemért, amit adunk nekik, és csodát tesz velük rövid és hosszú távon egyaránt. Az itt töltött két évem alatt rengeteg diákcsoda szemtanúja voltam. Olyan ez a munkahely, mint egy nagy mesekönyv, amiből minden napra jut egy hihetetlen történet. Ma Dorka nagy napja volt, holnap jön egy újabb fejezet. Itt a vége, fuss el véle…

Vagyis, sosincs vége. Már megint mennem kell az orvosi kulcsáért.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s