2018. június 4. – Zsombor

Boldogság

– Hogy kell boldognak lenni? – kérdezi tőlem némileg megtörve. Mélyen a szemébe nézek:
– Ha komolyan kérded, akkor azt hiszem, tudom a választ.

7 órával korábban

Mindig úton vagyunk, csak megyünk, megyünk, megyünk, és sosem egyedül. Most is itt ül mellettem az egyik hetedikesem. Két év alatt annyi minden változott, és mégis semmi sem változott. A reggeli rituálé a húsz perces buszút, amelynek szimbolikus jelentősége van számomra: együtt haladunk előrefelé. Kibeszéljük a világ dolgát. Elmondják a gondolataikat, én pedig türelemmel végighallgatom őket. Közben belekortyolok a csokis cappuccinóba. Megkérdezi, hogy mikor játsszuk már végre a forró zuhany nevű játékot, amit még hetekkel ezelőtt említettem. A játék lényege, hogy mindig egy ember háttal ül az egész osztálynak, és egy-két percen keresztül csak jót lehet mondani róla a háta mögött. Bámulatos, hogy bizonyos dolgok mennyire megragadnak bennük. A látszólag motiválatlan, olykor elviselhetetlen banda teljesen rákattan egy-egy témára. Múltkor a szociometria eredményéért lerágták a fülemet, most meg itt van a forró zuhany. Elképesztően foglalkoztatja őket, hogy mások mit gondolnak róluk, miközben úgy kell nekik a kedves szó, mint egy falat kenyér.

Ahogyan ülök Zsókával szemben a titkárságon, és mesélem neki életem nem várt fordulatait, a háttérben látom Liát megérkezni, sírva. Mostanában ez a reggeli menetrend, annyira ki van borulva idegileg. Beviszem a beszélgetősbe. Leül az egyik székre, én pedig leguggolok elé. Végighallgatom, amit minden nap: megint rosszul van, megint hányt reggel, ideges, és még állítólag töri dolgozat is lesz holnap, amire nincs felkészülve. Minden erőmmel igyekszem megnyugtatni. Elmondom neki, hogy eddig is hihetetlenül szorgalmasan dolgozott, úgyhogy semmi oka idegeskedni egy utolsó dolgozat miatt. Péter bácsi úgysem ad neki rossz jegyet. Nagyon fel van zaklatva. Ilyenkor úgy tűnik, semmi sem segít, de talán valami mégis. Az autistáknál sosem lehet tudni, hogy mivel nyúlok mellé. Néhány másodperc hallgatás után kitartom elé a két kezemet. Szinte reflexszerűen ráhelyezi az ő két kezét, finoman, kedvesen. A szemébe nézek, lassan elmosolyodom és csak annyit mondok: ne aggódj, minden rendben lesz.

Elkísérem a teremhez, ahol váratlanul sokkot kapok, persze csak csendben, észrevétlenül. Kinyitja az ajtót, berohan a helyére, leteszi a táskáját és leül. Várok, de nem történik semmi. A terem hátuljában lévő hat ember észre sem vette, hogy megérkezett. Nem köszönt neki senki, és ő sem köszönt senkinek. Lefagyva állok mellettük, aztán lassan kihátrálok a teremből. Egy év után itt tartunk? Ez keményebb dió, mint gondoltam, de nem tervezem feladni a harcot – a harcot egymás elfogadásáért.

Egy meglehetősen semmilyen „nyitóóra” után kisétálok a hetedikes tanteremből. Ilyenkor az ötödik-hatodik osztály következne szünet nélkül, de valaki megment: Lili megkérdezi, hogy nem vihetné-e el őket az informatika terembe Kahoot-ot játszani. Dehogynem! Fizetek is érte! Nem jövök ki jól mostanában ezzel az osztállyal, de ez nem az ő hibájuk. Ketten hoztuk össze. Nem vagyok még sem szakmailag, sem lelkileg felkészülve egy olyan osztályra, ahol repkednek a székek, és a gyerekek üvöltenek egymással, ami néha egy ordas nagy tömegverekedésbe fullad. Majd egyszer elmesélem, hogy reagáltam múltkor… Az aulában ácsorgok, nézem, ahogy hömpölyögnek be a terembe. A szemem sarkából látok valakit besétálni az iskolába. Nahát, ilyen korán? Balázs az, egy kedves barát és kolléga. Évek óta dolgozunk együtt, és mostanra jutottunk el oda, hogy meghívjam ide vendégségbe. Aki végigolvassa az összes történetemet, és még mindig el akar ide jönni, az elég őrült ahhoz, hogy tényleg meghívjam. Kezet rázunk, aztán körbevezetem, bemutatom egy-két embernek.

– Milyen hosszú a néger fasza? – csendül fel a kifinomult és polkorrekt kérdés az egyik gyermek szájából, miközben éppen egy gyümölcsökről szóló Kahoot-ban versenyeznek az informatikában. Mint aki már mindent látott, lassan felállok Balázs mellől, odaballagok a nyitott terem elé, és megszólítom az elkövetőt. A rövid, de értelmetlen diskurzus végén abban maradunk, hogy Wikipédián nézzen utána az információnak. Visszaülök Balázs mellé. Szóval azt terveztem, hogy ha bejön velem a következő órára, akkor leülünk egy körben, és mindenki feltehet neki egyetlen kérdést. Esetleg ha felmerül valami érdekes kifejezés, akkor azt angolul is felírjuk a táblára. Tetszik neki az ötlet.

Szokás szerint döcögős az indulás, de valami mégis meghatott. Szünet elején bekiáltottam a bent lévő négy gyermeknek, hogy órán megint körbe fogunk ülni. Mire véget ért a szünet, körbe voltak rakva a székek. Rövid hezitálás után bemerészkedünk a tanterembe, és bejelentem a vendégünket. Ilyenkor mindig egy picit összeszedik magukat, elvégre nem kéne beégni egy idegen ember előtt. Örülnek a kérdezős játéknak, máris több kéz a magasba lendül. Innentől kezdve – bár kívülről úgy tűnhet – nem csak a gyerekekre figyelek, hanem Balázsra is. Figyelem minden rezdülését: hogy mennyire sikerül őt a szókimondó gyerekeknek meghökkenteni, és mennyire lesz nyitott a teljesen spontán kérdésekre. Hazudnék, ha azt mondanám, meg vagyok lepve. Balázs jól veszi az akadályokat, nem döbben meg egy kérdésen sem, hanem szemrebbenés nélkül válaszol, még arra is, amikor a barátnőjéről kérdezik. Egy ponton mégis meglep, mert keményen odaszól az egyiknek, amikor belepofázik a mondandójába. Ez igen, mondom magamban. Következőnek a nyolcadik osztályba fogunk menni, ahol angolos játékot is játszani fogunk. Kíváncsi vagyok, ott hogy érzi majd magát.

Állunk a tanáriban a konyhapultnál. Egyszer csak megáll közöttünk egy szőke göndör hajú kilencedikes leány, aki tényleg egy regényből lépett ki, méghozzá mezítláb. Ő az, aki hetek óta állandóan így járkál az épületben. Nem bírom megállni:
– Ma is mezítláb jöttél a suliig?
– Nem.
– Nem szoktál belelépni valami olya…
– Nem – vág közbe. – Mondjuk egyszer berúgtam egy üvegajtót. Még mindig látszik a heg.
– Véletlenül rúgtad be? – kérdezem gyanútlanul.
– Nem, direkt.

A nyolcadikosokkal egy kicsit saját magam lehetek. Sokat nevetünk, egymásra vagyunk hangolva. Az utolsó öt percnek viszont megint sírás a vége. Visszafogottan kiakadok, mert nem tudnak normálisan viselkedni. Megkértem őket, hogy ne legyen több trágár szó, de nem sikerült betartani. Vége a játéknak, összeszedem a cetliket és elköszönök. Búcsúzóul még elkobozom a lila hajú lány mobilját, akit már egyszer megkértem, hogy rakja el, miközben beszélek hozzá. Fut utánam a folyosón, de késő bánat, a nap végén visszakapja. Hallom a hátam mögött, ahogy már majdnem sír, aztán végül beletörődik.

A tizedik osztályt úgy harangozom be, mint az angyalok, akik csendben ülnek és lehet velük rendesen órát tartani. Nem hazudtolnak meg. A mai egy „diétás” óra lesz, mert a kisérettségi jegyeit, az év közben összegyűlt órai munka pontokat és az év végi jegyeket beszéljük meg. Nem gondolná a kedves olvasó, hogy mennyire fantasztikus dolog ez, és hogy ez az egyik kedvenc pillanatom az évben. Hivatalos iskolai keretek között egyenként meg lehet dicsérni minden egyes diákot. Leírhatatlanul lélekemelő. Mindnyájan feszülten figyelnek egymásra, és csak azt várják, hogy mit fogok mondani, kit hogyan fogok értékelni. A jó pedagógia jegyében mindenkinél kiemelem, amiben igazán jó volt idén vagy látványosan fejlődött. Azért ilyen lélekemelő az egész, mert sokan vészesen alul értékelik magukat, és amikor közlöm, hogy én ennél jobb jegyet képzeltem el, akkor teljesen odavannak. A legmeghatóbb pillanat az, amikor a közvetlenül előttem ülő autista fiúnak elmondom, hogy a kitartó munkájáért én egy ötöst szeretnék neki adni. Lassan felemeli a fejét, kerekre nyílnak a szemei és csak ennyit kérdez: „Tééényleg?!” Olyan őszinte, gyermeki meglepődés van a hangjában, hogy teljesen elolvadok.

Ülünk Balázzsal az egyik beszélgetősben. Ő készül az óráira, én pedig beírom a tizedikesek jegyeit a naplóba. – Meddig bírod nevetés nélkül? – kérdezem Zénótól, aki észrevétlenül bedugta a fejét az ajtón, és bámul minket egy ideje. Mostanában rettenetes volt a kapcsolatunk, mert nehezen viseltem a mentális állapotából adódó szélsőséges viselkedését. Múlt csütörtökön tört meg a jég, amikor felhívott a pszichiátriáról. Egy hétig volt ott és nagyon jól érezte magát. Megígértem neki, hogy ma beszélgetek vele egy kicsit, mert úgy jobb, mint telefonon.

Miután végeztem, elindulok, hogy megkeressem, de útközben meglátok egy magába roskadt lányt ücsörögni az egyik teremben. Besétálok és leguggolok elé. Mi a baj? A Tüskeváras munkával jár, hogy olykor leállunk beszélgetni egy gyerekkel, és néhány perc alatt elmeséli, hogy az apja hogyan verte és abuzálta őt rendszeresen. Mindezt olyan természetességgel mondja nekem, mintha éppen lediktálná a bevásárlólistát. Azt hiszem, azon a ponton kezdtem elhagyni magamat, amikor ott tartott, hogy az apja abban az ágyban szexelt egy nővel, ahol ő éppen aludni próbált. Bárcsak mondhatnám, hogy az ilyen történetek kirívónak számítanak nálunk, de sajnos rengeteg gyerekünk érkezik még ennél is durvább múlttal vagy jelennel. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy milyen súlyokat kell cipelniük.

Úgy ülünk a pingpong asztal melletti padon Zénóval, mintha egy tökéletesen megrendezett filmjelenetben lennénk. Angolul beszélgetünk, ami már az ismeretségünk elején is egy jelzés volt arra, hogy most komoly, jelentőségteljes dologról van szó. Olyan húsba vágó témákról kérdez, amilyenekről talán még ebben a korban nem szokott morfondírozni egy gyermek. Azt viszont érzem, hogy nem szabad félvállról vennem, mert ő most tényleg válaszokat keres egy olyan embernél, akiben megbízik.
– Az örömet ne keverd össze a boldogsággal – zúdítom a nyakába a sok éves pszichológia tanulmányaimat. – Az öröm egy pillanatnyi jó érzés. A boldogság egy tartós állapot. Boldognak lenni azt jelenti, hogy a megtaláltad az utadat, azt csinálod, amit szeretsz, és mindeközben szereted, elfogadod önmagadat. Úgy gondolom, hogy amíg utálod magadat, addig semmiképpen nem tudsz boldog lenni.

Azok a legszebb pillanatok a gyerekeimmel, amikor végre elkezdenek hinni önmagukban. Arra is rájöttem már, hogy ehhez mindössze két dologra van szükség. Az első lépés a számolatlan mennyiségű odaadás, törődés, szeretet, kedvesség, figyelmesség. Üljünk le délután, és segítek neked ebben a feladatban. Neked. Csak neked. Utána pedig egyszerűen fel kell emelni őket. Amikor kiderül, hogy sikerült hármasra javítani kettesről, akkor mindenki előtt meg kell dicsérni, el kell mondani, hogy milyen hihetetlen előrelépés ez, és hogy a következő még ennél is jobban fog sikerülni, mert: képes vagy rá. Tudom, hogy képes vagy rá.

Ilyen marhaságokról beszélek már fél órája Balázsnak idegesítően teátrális hangnemben ebben a kellemes Kálvin téri sörözőben. Kíváncsi vagyok, hogy ő miként élte meg a mai napot…

2018. június 4. – Zsombor” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s