Hét pici szempár

Van a tanári pályafutásomnak egy szelete, amelyről ritkán mesélek. Mostanra azonban egy olyan ösvényt tapostam ki ezen a területen is, hogy úgy gondolom, eljött az idő: szeretném egy kimerítő cikkben kielégíteni mind a kedves történetek, mind pedig az alsós korúak nyelvoktatásának szakmódszertana iránt érdeklődőket. Következzék egy nyári napközis angol tábor története.

2016 májusában találkoztam először négy leánnyal, akikhez később csatlakozott egy ötödik is. A közös cél: kezdjük el az angol tanulást már most, hogy ne az iskolai angolóra legyen az első érintkezésük idegen nyelvvel. Megtisztelő és nemes feladat, amin – halvány emlékeim szerint – nem sokat gondolkoztam. Noha ilyen korú gyermekekkel az ég egy adta világon semmilyen tapasztalatom nem volt, boldogan ugrottam fejest a küldetésbe. Meggyőződésem, hogy a tudatalattim hívogatott ennyire, mert látta, hogy valami fantasztikus történet fog kerekedni belőle. Így is lett. De hogy máshogy is alakulhatott volna ilyen jó körülmények között? Két éve minden hétfőn összegyűlünk az egyikük lakásában, ahol egy órát angolozunk. Mindeközben a kishúgaik a szomszéd szobában játszanak. Az óra végén kinyitjuk az asztalt, telepakoljuk gyümölccsel, keksszel, sütivel, üdítővel, és boldogan – az angolórához képest lényegesen kevesebb zajjal – lakmározzunk.

Ez a történet lehet minden tanár álma. Szabad kezet kapsz heti hatvan percben 6-7 éves gyerekekkel. Tiszta lappal indulsz, kezedben a lehetőség, hogy nulláról felépíts velük valamit. Meg is ijedtem a felelősségtől, ám az aggodalmam hamar szertefoszlott: a lányaim megtanítottak arra, hogy hogyan tanítsam őket.

Angolozzunk!

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a gyerekek agya olyan, mint a szivacs. Főleg így másodikos koruk környékén szabadul el a pokol, mert eddigre már magabiztosan írnak és olvasnak, illetve az iskolába járás miatt megszokják a formálisabb tanulási környezetet és a nagyobb terhelést. Emellett nem elhanyagolható tény, hogy az égvilágon mindent meg akarnak tanulni angolul. Mindent is! Teljesen mindegy, milyen témát jelentek be, ujjongani kezdenek. A függetlenségi nyilatkozatot is képesek lennének megtanulni, ha egy szál gitárral a kezemben előadnám. Ha hasonlóan ifjú tanulókkal hoz minket össze a sors, azt ajánlom, legyünk bátrak és nagyravágyók. Persze mindeközben vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat:

ez az időszak az éneklésről, rajzolásról, futkározásról, körjátékokról, labdázásról és mondókákról szól, és ezeken keresztül egy pillanat alatt bármit elsajátítanak.

Az már csak hab a tortán, hogy a kiejtésükkel olykor megszégyenítenek. Hogy mikor is állnak készen az elvontabb dolgok, mint például nyelvtani szabályok, tanulásához, azt ők maguk fogják jelezni. Ekkor ugyanis fel fogják tenni a kezüket, hogy ők bizony észrevettek bizonyos ismétlődő mintákat, sajátosságokat a felírt szavakban. Amíg ez magától nem jön el, semmi szükség nyelvtan tanításra. Helyette az anyanyelv elsajátítását modellezzük. És persze tanárként büntetlenül kiélhetjük a vágyunkat, hogy a Wheels on the Bus című remekművet vagy az Eeny meeny, miny, moe kezdetű mondókát végtelenszer előadjuk.

Öt nap móka

Hétfő reggel felültem a buszra az ötnapos nyári napközis tábor elengedhetetlen kellékeivel: egy papíráruval teli szatyorral, egy pár görkorcsolyával és egy gitárral. Idén másodszorra szervezünk ilyen tábort hű társammal, Zsófival, akivel együtt küzdöttük végig a tanári mesterképzést. Tavaly gondolkodás nélkül kértem fel erre a projektre, mert tudtam, hogy hihetetlenül jól bánik a gyerekekkel és gyerektáboros tapasztalata is van már – ami akkor nekem még nem volt. Ezeknek a táboroknak különleges varázsa van. Érzem, amikor belépek az első nap reggelén, ahogy a lakást áthatja a várakozás, kíváncsiság, izgatottság, lelkesedés. Megrohamoznak a Lesz idén is…fogunk idén is…?-típusú kérdésekkel. Miután lehiggadnak a kedélyek, Zsófi elvonul játszani a két kistestvérrel, mi pedig a nagy lányokkal bevesszük magunkat a nappaliba.

Az első napot idén is azzal kezdtük, hogy választhattak maguknak egy színes kartont, amire rávezettük a napokat. Ezután mindegyik napnak megvolt a felelőse, aki az órákat sorban kipipálta. A tábor angolos részének szög egyszerű a felépítése: ismétlünk, tanulunk valami újat játékos módon, végül pedig gyakorlunk közösen megszavazott játékokkal. Az új anyagot mindig beszéddel és vizuális segédlettel prezentáltam. Kedden például ruhákat tanultunk. Először megnéztünk egy gyerekeknek szánt videót, majd együtt elkészítettünk egy pakli rajzos szókártyát. Kiemelten fontos, hogy ők maguk is részeseivé váljanak a tananyag alkotásának. Az idei egyik favorit a kis zöld és piros kártyákkal játszott igaz-hamis játék volt. Körbeültünk a földön, a kezükbe vették a két kártyát. Megkértem, hogy hunyják be a szemüket, majd mondtam egy állítást: “Where’s the ball? It’s under the desk.” Csukott szemmel feltartották a zöld vagy a piros kártyát, aztán kinyitottuk a szemünket és megbeszéltük, hogy kinek volt igaza.

Ez alkalommal minden reggel megtanultunk egy mondatot, amelynek gyakorlati haszna, funkciója van a mindennapokban. Az első ilyen a “nice to meet you” volt, amit egész nap gyakoroltunk. Állandóan odamentem hozzájuk és kezet fogtam velük. Akkor még nem is sejtették, hogy az egyik legjobb élményük fog kötődni ehhez a mondathoz. Mint mindig, sikerült engem is meglepni. Kedd reggel felírtam, hogy “Can you help me?”, az egyik leány pedig kiolvasta tökéletes angolsággal.

Természetesen nem tanulással töltöttük az egész napot. Ebéd után kezdetét vette a délutáni program, ami minden nap más volt. Voltunk játszótéren, hajókázni és a csillebérci tábor mellett lévő póniudvarban is. Azért egy pici angolt mégis belecsempésztem ezekbe a kirándulásokba is…

A fagyizó

Az idei tábor előtt támadt egy merész gondolatom. Tavaly a nagy lányok kipróbálták egyetlen órában, hogy milyen a kistestvéreiket tanítani. Mivel már akkor is üdvrivalgás fogadta ezt a programot, kitaláltam, hogy idén a kistesók tanítását beépítjük a napirendbe. Miután hétfőn eldöntöttük, hogy ki is szeretne ifjú tanárnővé avanzsálni, illetve megegyeztünk abban, hogy mit tanítanak majd, keddtől péntekig minden napot azzal indítottuk, hogy rövid egyeztetés után a tanárnőket magukra hagytam a növendékeikkel. Olykor-olykor a fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy minden rendben megy-e. A végén pedig Zsófival mindketten bementünk, hogy előadják nekünk a frissen tanult dolgokat. Bár nem indult minden zökkenőmentesen, tudtam, hogy később még ki lehet igazítani.

Szerda reggel összehívtam a három lelkes tanítót, hogy elmeséljék az aznapi terveiket és kibeszéljük a kedd reggel történteket. Mindamellett, hogy úgy éreztem magam, mint bármelyik egyetemi módszertan kurzusomon, ekkor jött el a velük való történetem egy újabb meglepetése. Kiderült ugyanis számomra, hogy a három hölgy sokkal komolyabban vette ezt a feladatot, mint azt én gondoltam. Beszélgettek róla, vitatkoztak, terveztek. Mi több: az egyikük még a képen látható kis fagylaltokat is elkészítette otthon, hogy a kicsik meg tudjanak tanulni néhány ízt, majd pedig egy komplett fagyizó jelenetben hasznosítani tudják azokat. A legszebb az egészben az, hogy amíg tavaly kizárólag a tőlem látottakat utánozták, idén már a saját kreativitásukat is latba vetették.

A reggeli megbeszélésünk fontos része volt, hogy megkérdezzem: szerintetek milyen a jó tanár? Ironikus és egyben szégyenteljes, hogy a 8-9 éves lányok egy perc alatt jobban össze tudták szedni a választ, mint ahogy ezt mi tettük bizonyos szemináriumokon. Végül két magvasra préselt gondolattal engedtem őket útjukra, melyeket reméltem, hogy hamar beépítenek a tanításukba. Mindkét pont egy reakció volt a keddi első órájuk félrecsúszásaira.

1. A jó tanár nagyon-nagyon türelmes.
2. A jó tanár nem a hibákat emeli ki, hanem megdicséri a diákot azért, amit jól tud.

Szívmelengető volt hallani a becsukott ajtón keresztül, hogy egyes pillanatokban milyen érzékenyen bántak a tanárnők a diákjaikkal, és közben milyen harmóniában működtek együtt, osztották szét egymás között a részfeladatokat. Nem lepődnék meg, ha legalább az egyikük a pedagógus szakmában kötne ki tizenöt év múlva.

Vendég a háznál

Hétfőn beszélgettem egy kedves kolleginámmal és barátommal, Vinkler Andival, akivel egy közös tavalyi kurzus mellett sok más szál is összefűz minket. Hirtelen felindulásból megkérdeztem, hogy nincs-e kedve benézni hozzánk. Szerda délelőtt bejelentettem a lányoknak, hogy lesz egy vendégünk, aki maga is angoltanár, úgyhogy biztosan érteni fogja, ha angolul beszélnek hozzá. Amikor megérkezett, akkor következett a tábor egyik csúcspontja: mindnyájan bemutatkoztak neki angolul, és szemlátomást fantasztikus élmény volt nekik, hogy a mindössze két napja megtanult mondatot egy valós szituációban használhatták. Büszkék voltak magukra, ahogyan én is rájuk.

Ebéd után tartottunk még egy rövid bemutatót. Leültünk a szobában és előadtuk az összes dalunkat. Ezek egyike az örökös klasszikus How old are you? című saját szerzemény, aminek a lényege, hogy együtt kérdezünk egyvalakit, ő pedig válaszol. Ebbe bevontunk Zsófit és Andit is. Végezetül megajándékoztuk a lányokat egy különlegességgel. Mi már vagy másfél éve énekeljük a Little Boxes-t, de csak az első versszakát, amiben a színek vannak. Ezúttal, életükben először, hallhatták a teljes dalt úgy, hogy mi hárman énekeltük két szólamban.

***

Ezer és egy csodálatos pillanatot tartogatott ez a tábor is. A lányok két év után most léptek át egy küszöböt: az egyik feladat során hosszú mondatokat mondtak ki spontán és kreatívan, ösztönösen megragadva az angol nyelv működését. Hiszem, hogy a gyerekeknek csak a megfelelő környezetet kell megteremteni, és onnantól minden megy magától. Többek közt velük tudtam megélni az igazi facilitátor szerepét – aki semmi mást nem csinál, csak elősegíti a tanulást. Számtalanszor éreztem úgy, hogy a dolgok csak úgy történnek körülöttem. Nem telt el sok idő: az első nap reggelén a következő gondolat fogalmazódott meg bennem, ami aztán napokig körbe-körbe járt a fejemben:

Hagyjuk már élni őket! Adjunk nekik kereteket, amelyek közt biztonságban érzik magukat, és hozzá szabadságot, amivel kitölthetik a teret. Ha jól csináljuk, akkor érezni fogjuk a pillanatot, amikor be kell szállni melléjük a csónakba.

Péntek délután megérkeztek a szülők szép sorban. Egyetlen ifjú hölgy volt, az egyik lelkes tanárnő, akitől nem úgy búcsúztam el, mint a többiektől. Volt ugyanis egy mondata, amire már délelőtt óta szerettem volna reagálni.
– Mielőtt elindulsz, szeretnék még neked mondani valamit.
– Itt vagyok! – mondta széles mosollyal.
– Gyere, menjünk ki. Nem akarom, hogy édesanyád is hallja.
Megálltunk az ajtótól nem messze a gangon, én pedig leguggoltam elé, ahogy mindig is szoktam, ha fontos dologról beszélek velük. Mélyen a szemébe néztem:
– Délelőtt azt mondtad nekem, hogy én vagyok a világ legjobb angoltanára. Akkor nem reagáltam, de most szeretném elmondani. Tudod, én csak akkor lehetek jó tanár, ha te jó diák vagy. Úgyhogy ha azt érzed, hogy én jó tanár vagyok, az azt jelenti, hogy te pedig jó tanuló. Köszönök neked mindent, amit ezért a táborért tettél.

Megfogtuk egymás kezét, és csak néztem, ahogy csillognak a szemei.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s