Interjú Vinkler Andival I.

Jött, látott és megvett minket kilóra, engem legalábbis mindenképp. Először 2016 tavaszán találkoztam vele egy angol módszertan kurzuson, ahova azért hívta meg a tanárunk, hogy meséljen nekünk, elsőéveseknek, a rövid tanítási gyakorlatáról. Később volt szerencsém közelebbről is megismerni, és tavaly nyáron közös kurzust is szervezni vele. A kezdetektől fogva titkos (?) rajongója vagyok, mert hihetetlen tanári karizmával rendelkezik. Nemcsak a csellója mögött ülve művész, hanem angol és ének-zene szakos tanárként a csoportjait is művészi érzékenységgel vezeti. A Diákcsoda történetének legelső, kétrészes interjújában barátommal és kollégámmal, Vinkler Andival beszélgetek.

Zsombor: Melyik áll hozzád közelebb a két szakod közül, az angol vagy az ének-zene?

Andi: Ezt sokan szokták kérdezni, és nagyjából mindig ugyanazt a választ adom rá, hogy tulajdonképpen nem tudom eldönteni. Mind a kettő, és mind a kettő másért. Az angollal kapcsolatban sokkal több a konkrét osztálytermi és egyéni tapasztalatom, úgyhogy mint tanár meg mint pedagógus, szerintem azzal kapcsolatban magabiztosabb vagyok. És nyilván nagyon szeretek nyelveket tanulni és tanítani általánosságban is. Nem csak a nyelv, hanem a kultúrák iránti szeretetemet is nagyon szeretem belevinni a tanításba. Az ének meg a zene úgy általánosságban meg életem nagy szerelme, és nagyon szeretem főleg a gimis korosztálynak tanítani az éneket, mert egy nagyon mellőzött tantárgynak tartom sajnos, és ez teljesen szemben áll azzal a fajta imádattal, amivel én vagyok a zene iránt. Azért is szeretek éneket tanítani ennek a korosztálynak, hogy megmutassam, mennyire sokat adhat nekik a zene, és hogy mennyivel gazdagabbak lehetnek ettől.

Zs: Úgy érzed, hogy zenészként ezt az imádatot szeretnéd továbbadni nekik?

A: Abszolút, igen. És nyilván ez nem azt jelenti, hogy szeretnék minden tanítványomból zenészt csinálni, vagy hogy mostantól kizárólag mindenki a zenével foglalkozzon. Hanem legyen része az életüknek, lássák meg, hogy bármit is csinálnak egyébként, valamilyen formájában a zene mindenkinek nagyon sokat ad.

Zs: Jelenleg milyen arányban tanítod a két tárgyat?

A: Jelenleg csak angolt tanítok, teljes állásban, 20 órában. Van egy egyetemi kórus a Pázmányon, ahol segédkarnagyi szerepeket látok el, amit nagyon élvezek, de most iskolai környezetben csak angolt tanítok.

Zs: Az ének-zene iránti érdeklődésed az világos, mert te magad is zenész vagy. Honnan jött az angol iránti imádatod?

A: Ezen én is el szoktam gondolkozni, hogy hol volt az, amikor igazán megszerettem az angolt. Nyilván ez már általánosban elindult, és mindig is szerettem, mindig is izgalmas volt nekem valamiért az angolóra. Én sok szállal kötődöm Finnországhoz, és a finn nyelv mindig is jelen volt az életemben, de igazából sose beszéltem és sose tanultam a finnt addig, általános iskolás koromig. Egyáltalán az idegen nyelv mint fogalom egy nagyon pozitív dolog volt mindig az életemben. Konkrétan az angol iránt, azt hiszem, középiskolában, a konziban kezdtem el érdeklődni. Mivel én szakközépiskolába jártam, itt egy idegen nyelvet volt kötelező tanulnunk – nem kettőt, mint a gimnáziumokban –, viszont heti legalább öt, de volt, hogy hat-hét angolórám is volt. Mindehhez társult egy fiatal, lelkes tanárnő, akit nagyon szerettem, akivel nagyon jól kijöttünk, és aki végül is tulajdonképpen arra inspirált engem – talán nem feltétlenül tudatosan –, hogy a tanítása ennek a csodálatos nyelvnek is egy remek dolog lehet.

Zs: Mikor döntötted el, hogy tanár akarsz lenni? Mikor volt az a pillanat, amikor azt mondtad, hogy „én jelentkezem a tanári mesterszakra”?

A: Nem a tanári mesterszakra akartam konkrétan jelentkezni, hanem valahol legbelül szerintem én mindig is tanár akartam lenni. Említettem, hogy én konziba jártam, és egy ideig még úgy volt, hogy profi csellista lesz belőlem. Én már akkor is úgy gondoltam, hogy amellett, hogy zenekarban vagy kamara formációkban szeretnék játszani, mindenképp tanítani is szeretnék. Aztán úgy alakult az életem, hogy végül is nem lettem csellista, és úgy döntöttem, hogy nem ebbe az irányba szeretnék továbbmenni. Viszont már konziban is sokszor megkértek az osztálytársaim, hogy segítsek nekik felkészülni egy dolgozatra, vagy matekból például valakivel együtt készültünk egy soron következő dolgozatra. Természetesen nem gondoltam, hogy én ettől most matektanár szeretnék lenni, de maga az élmény, hogy valakivel foglalkozhatok külön, és segíthetek neki abban, hogy kijavíthassa az előző kettes dolgozatát hármasra, az egy nagyon pozitív dolog volt. Ezzel párhuzamosan pedig úgy éreztem, hogy szívesen foglalkoznék csoportokkal is, mert velük is jól tudok működni. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy tanár szeretnék lenni.

Vannak ilyen gyerekkori, úgymond, sztereotip emlékeim, ahogy kiteszem magam elé a plüssállataimat és dolgozatot iratok velük, amit utána nagy piros filctollal kijavítok.

Emlékszem olyan érzésekre, hogy milyen jó lehet tanítónéninek lenni, és azt milyen szívesen kipróbálnám. Amikor arra került a sor, hogy pályát válasszak, akkor megnéztem, hogy na, mi is kell ahhoz, hogy én ezt csinálhassam.

Zs: Mi volt az első tanítós élményed, amikor már tanár szerepben mentél be, és akár pénzt is kaptál érte?

A: Az első ilyen tanítós élményem még talán nem egy fizetett dolog volt, de már tanárnak érezhettem magam. Ez akkor volt, amikor konzis koromban megkértek, hogy egy zenekarban a csellistáknak tartsak szólampróbát. Tehát tulajdonképp 10-12 csellistával foglalkozzak háromnegyed órán keresztül, és segítsek nekik elsajátítani azt, amit ők utána később játszani fognak. Ez a gyakorlatorientáltság nekem már akkor is nagyon tetszett. Az első angolos tanítási élményem pedig az volt, amikor egy kedves ismerősöm megkért, hogy foglalkozzak a feleségével egyénileg. Akkor már egyetemre jártam, és alapképzésen talán másodéves angolos lehettem. Emlékszem arra, hogy nagyon bizonytalan voltam. Nem éreztem úgy, hogy én most itt tanár lehetnék. De mégis csak olyan érzésem volt, hogy újra tudtam valakinek segíteni a fejlődésében, és ez egy nagyon pozitív élmény volt.

Zs: Küldtem neked reggel egy TED előadást, amit már te is régóta ismertél: Rita Pierson Minden gyereknek szüksége van egy bajnokra című előadása. Van benne egy mondat: „Tudod, a gyerekek nem tanulnak olyantól, akit nem szeretnek.” Mit gondolsz erről? Egyetértesz ezzel?

A: Valamilyen szinten mindenképpen, talán egy kicsit átfogalmaznám. Alapvetően úgy gondolom, hogy a gyerekek nem tanulnak olyantól, akit nem szeretnek. Saját tapasztalatból kiindulva: ha én nem kedveltem egy tanáromat, ha én nem tudtam meglátni benne a pozitívumot, akkor – főleg kamaszkoromban – borzasztóan nehéz volt meglátnom azt, hogy akár szakmailag egy jó tanár lehet ő, vagy hogy van tudás, amit nekem át tud adni. Szintén kamaszkorban, amikor az érzelemközpontúság működik, akkor ez nagyon nehéz. Egyetemen előfordult, hogy személyesen valakit nem feltétlenül kedveltem, de észrevettem más értékeit. Ez gyerekkorban szerintem még nem működik. Biztos, hogy nagyon sokat segít, ha szereti a tanárát a diák. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindannyian emberek vagyunk, és szerintem túlzott, és talán egy kicsit ártó idealizmus is azt gondolni, hogy minden diákunk szeretni fog minket. De úgy gondolom, hogy egy

kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatot igenis minden diákunkkal ki tudunk alakítani.

Zs: Mi az, ami esetleg változott benned a tanítás és a gyerekekhez való hozzáállás tekintetében az első gyakorlatod óta? Mi az, amit ők tanítottak neked a három év alatt?

A: Rengeteget, és azt hiszem, hogy sokkal többet, mint amit előtte valaha az egyetemen tanultam – ami nem az egyetemi képzésnek feltétlenül a kritikája, hanem az a tény, hogy a gyakorlat során a gyerekektől mennyit lehet tanulni. Abszolút úgy érzem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor már tudok szigorúbb és következetesebb lenni, mint korábban. Ez az első év abban nyitotta fel a szememet, hogy meglássam, mi az, amiben még fejlődnöm kell. Biztos van olyan helyzet, amikor úgy érzem, még kell idő ahhoz, hogy mondjuk egy diákkal megtaláljuk a közös hangot, de nagyon sok olyan szituáció van, amiben meg úgy érzem, hogy akár már év közben is tudtam változtatni.

Zs: Mi volt a legkomolyabb kihívásod? Egy olyan helyzet, amire nagyon nem számítottál, és esetleg sokkolt vagy nem jól tudtad kezelni.

A: Ilyen hirtelen erős élményre nem emlékszem. Több olyan dolog volt, amik fokozatosan felépülő élmények egy-egy diákkal kapcsolatban. Mondjuk, akikkel kevésbé találtam meg a közös hangot rögtön év elején, vagy a csoportra gyakorolt hatásuk például… hogy egy diáknak a jelenléte mennyit tud változtatni a csoportdinamikán. Ezek nagyon meglepő élmények voltak számomra minden korosztályban, akár pozitív, akár negatív értelemben. Ami mindenképpen nehézség volt: megtalálni azt a határt, hogy mennyire vagyok még én is diák – hiszen ugye egy éve még én magam is diák voltam. Azért még mindig valahol átmenet vagyok a diák és a tanár között, a fiatal felnőtt és a felnőtt között. Én vagyok az, aki felelős a gyerekekért. Talán ez a felelősség volt a legnagyobb kihívása ennek az évnek.

Mondhatom-e azt, hogy most barátilag hallgatlak meg, vagy mindenképp kizárólag egy autoriter személyiség vagyok, aki nem reagálhat úgy, mint egy barát? Egyre inkább úgy gondolom, hogy ez nagyon nehéz határvonal, ami mentén óvatosan kell egyensúlyozni.

Zs: Ha visszamegyünk néhány tíz évet, akkor ott nagyon erőteljesen alá-fölérendeltségi viszony jellemzi az oktatást. Ez a mai világban, főleg az újabb tanárgenerációkkal egy picit fellazult. Te hol helyezkedsz el ezen a spektrumon szerinted?

A: Én azt a tanárképet tartom a saját szempontomból reálisnak, aki egy facilitátorként működik. Tehát semmiképpen nem a „katedrára kiállok szemben a diákokkal” típusú tanárnak szeretem elképzelni magam, hanem – és ezt a gyerekeknek is sokszor szoktam mondani, hogy – én szeretek magunkra kollégákként gondolni. És ebben a kollegiális viszonyban nekem nyilván más szerepem van, hiszen bár az iskola berendezkedése miatt nem feltétlenül vagyunk egyenrangúak, de mindannyian egy irányba dolgozunk, mindannyiunknak ugyanaz a célja, és mindannyiunknak meghatározott szerepe van abban, hogy ezt a célt elérjük. Adott esetben elképzelhető, hogy ők egy jobb ötlettel állnak elő mint én, vagy ők egy jobb meglátással rendelkeznek egy probléma tekintetében, mint én. Végső soron nekem kell a döntést meghozni, és végső soron nyilván nekem kell egy vezető szerepet betöltenem az esetek nagy részében. De igenis tudnom kell meghallgatni őket, és tudnom kell reagálni az ő problémáikra.

Zs: Emlékszel olyan élményre, amikor valami olyasmit tettél, amivel ellentmondtál önmagadnak, vagy úgy érzed, hogy átléptél egy bizonyos határt? Hogy beleengedted magad egy olyan helyzetbe, ahol esetleg közelebb kerültetek egymáshoz?

A: Ilyenre nem feltétlenül emlékszem. Szerintem személyes beállítottságból fakadóan is én azért alapvetően egy picit távolságtartóbb tudok lenni, de úgy érzem, hogy ahhoz képest, ahogyan más tanárok viselkednek a diákokkal, az enyém talán egy kicsit közvetlenebb viselkedésmód – mondjuk az, hogy a folyosón megállunk a kedvenc sorozatunkról beszélni, vagy ajánlanak egy új sorozatot a Netflixen, mert éppen megtalálták, és gondolták, nekem is tetszene. Vagy beszélgetünk arról, hogy az órán milyen típusú változtatásokat szeretnének, és ezt egy közvetlenebb formában mondják el nekem, mint más tanárnak. De itt még abszolút tanári szerepben vagyok, tehát nincs egy ilyen határátlépés egyáltalán.

Zs: Az elmúlt három évből van olyan nagyon kedves emléked, akár egy diákoddal, akár egy egész diákcsoporttal, ami gyakrabban eszedbe szokott jutni, vagy esetleg erőt ad, hogyha nehezebb napokon kell menni az iskolába?

A: Nagyon sok ilyen van, kisebb is, nagyobb is. Nagyon erős élmény volt mindig az utolsó óra a gyakorlatokon. Amikor már az első gyakorlatomon az Apáczaiban – ahova utána vissza is jöttem tanítani – a végén szomorúan köszöntek el a diákok. És utána bármikor véletlenül találkoztunk, boldogan köszöntöttek, és kedves visszajelzéseket írtak például, az nagyon jól esett.

A hosszú gyakorlatom végén a Fazekasban a csoportom énekkel fogadott,

mert ugye nem tudom levetni nyilván ezt a cipőmet, és sokszor szoktam különböző dalokkal foglalkozni az angolórákon. Ők egy kis kórusként elénekelték az egyik dalt, amit talán legelőször vittem nekik abban a félévben. Szóval vannak ilyen nagyobb pillanatok, amik a montázsban a filmben biztosan kiemelt szerepet kapnának. De legalább ugyanilyen fontosak nekem azok a kis dolgok, amik máskor lehet, hogy elsikkadnának: amikor egy-egy órán csak egy félmondatos jelzést kapok, hogy „jaj, hát persze, a tanárnőnek bármit” vagy „igen, mert a tanárnőnek ezt el merem mondani”. Ezeknek a pozitív jelzéseknek mindig nagyon örülök.

***

Miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”? Ezzel a kérdéssel és sok más izgalmas témával folytatjuk a második részben hamarosan.

A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Interjú Vinkler Andival I.” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kedves Zsombor (és Andrea)!

    Szülőként olvasva olyan kellemes és léleksimogató olvasni a beszélgetéseteket, hogy azt kívánom, bárcsak minden gyermeknek megadatnának ilyen PEDAGÓGUSOK!
    Mi szerencsések vagyunk.
    Sok sikert kívánok a pályátokon és az életben is!

    Fódi Katalin

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s