Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.
A számkivetett
A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:
Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.
Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:
„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”
Furcsa. Azért a „semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel” elég nagy kontraszt a korábbi élményekhez képest. Ez pusztán a véletlen műve lehet? [költői kérdés – a szerk.] Az iskolába való beiratkozás után jöttek az újabb gondok. Állítólag piszkálódott, bohóckodott, ezért intézményi szinten kiközösítették, és ezt mint jogos büntetés könyvelték el. Amikor már nagyon elharapódzott a helyzet, akkor jött (volna) a segítség:
„A kisfiú pszichológusa még azt is felajánlotta, hogy bemegy az iskolába, és beszél a szülőkkel, de az igazgató erre nemet mondott.” „A fenntartó engedélyezte, hogy felvegyenek egy asszisztenst Martin mellé, de az igazgató erre is nemet mondott, végül a kisfiúnak mennie kellett.”
Tehát ott tartunk, hogy tálcán kínálnak nekem különféle megoldásokat, de igazgatóként elutasítom mindegyiket. Inkább mégis szabadulok a gyerektől, hiszen az sokkal egyszerűbb, kézenfekvőbb, mint pedagógusként kihívásnak tekinteni egy ilyet és diadalittasan megbirkózni vele. Ehhez persze hajlandóság, motiváció, lelkesedés kell a szakma iránt, ugye. Az egyik csúcspont mégis ez volt:
„nem vitték a kisfiút a játszótérre, se moziba, se a Diótörőre. Az indok az volt, hogy egyszer az utcán elengedte a tanárok kezét és nekiállt cigánykerekezni, ők pedig nem tudják vállalni a felelősséget”
Ez a momentum önmagában megér egy fél Vekerdy-könyvet, de én nem szeretném ennyire bő lére ereszteni. Első körben nevetettem egy jót. Mire számítanak egy alsós osztállyal? Hogy egész tanévben fegyelmezetten, kettes sorokban fognak haladni és egy csettintésre vigyázzban állnak? Megértem, hogy be vannak fo… megijednek attól, ha mindez egy forgalmas utcán történik. Erre való az erélyes tanári fellépés. Az utolsó részen viszont azóta sem tudok túljutni: „nem tudják vállalni a felelősséget”. Ezt nem tudom értelmezni. Pontosan mi az, amiért nem tudják? 20-30 gyerek utcán való közlekedtetéséért igen, de egyetlen szabályszegő gyerekért nem? Lehet, mégis el kellett volna fogadni a fenntartó nagylelkű felajánlását.
A probléma gyökere
A cikkíró a tanári oldalt is meghallgatta. Az egyik kolléga így foglalja össze a helyzetet:
“Nagyon sok pedagógus nincs erre felkészülve, az emberi oldalt nem tudják a szakmájukba belevinni. A másik probléma a tanárképzés. Én a ’90-es évek második felében jártam egyetemre, egy szót nem hallottunk akkor arról, hogy léteznek ilyen gyerekek. Laboratóriumi körülményre készítik fel a tanárokat azzal, hogy a szuperképességű, motivált tanulókkal megtömött gyakorló iskolákba küldik őket szakmai munkára, heti 12 órában. Ez tök jó, csak nem ez a valóság”
Kísérteties, hogy ugyanezt már magam is többször leírtam, majd’ ugyanezekkel a szavakkal. A két és féléves tanári mesterképzés során volt egy-két pedagógia-pszichológia kurzus, ahol zárójelben említették, hogy léteznek atipikus gyerekek, de ezzel nagyjából véget is ért a történet. Az angol alkalmazott nyelvészeti tanszéknek köszönhetően pedig volt egy teljes (választható) kurzus a diszlexiáról, amiért persze végtelenül hálás voltam.
Noha maximálisan egyetértek azzal, hogy a tanárképzésnek hatalmas felelőssége van a különleges figyelmet igényű tanulók bemutatásában és az ezzel kapcsolatos érzékenyítésben, mégis úgy gondolom, hogy legalább fele részben ez kizárólag a személyiségünkről szól. Sajnálatos módon az elmúlt években egy sor történet gyűlt össze, amelyben egy tetszőleges iskola tetszőleges pedagógusa totális inkompetenciával és érzéketlenséggel viseltet egy olyan diák iránt, aki valamilyen módon nem illeszkedik a „tökéletes” képbe. Semmilyen érvvel nem tudnak rávenni arra, hogy egy bármiféle tanulási nehézséggel vagy magatartászavarral küzdő gyermek nyilvános megalázásáért az oktatásért felelős minisztériumot vagy a tanárképzést okoljam. Nem, és még egyszer nem.
Ha tanárként a minimális empátia nincs meg bennem, hogy legalább csendben kihátráljak egy számomra kezelhetetlen helyzetből és azonnal szakszerű segítséghez folyamodjak, helyette inkább jól belerúgok egy ilyen gyerekbe, akkor emberileg leszerepeltem és beadom a felmondásomat. Arra még csak-csak van mentség, hogy a tehetetlenségemből adódóan változatlanul hagyok egy helyzetet. Arra viszont semmiféle mentség nincs, hogy ezt a helyzetet még rosszabbá is tegyem.
Megtettem mindent?
A sokak által „problémásnak” elkönyvelt gyerek súlyos önértékelési gondokkal küzd. Képzeljük csak el, hogy mi játszódhat le benne akkor, amikor már a harmadik helyről tanácsolják el, egy újabb intézményben közösítik ki, alázzák meg. Egy végtelen spirálba kerül, ami évről évre lejjebb és lejjebb taszítja, miközben folyton emlékeztetik rá, hogy „te más vagy, te rosszabb vagy, te nehezebb vagy, te nem érsz annyit számunkra”. A legtöbb ilyen gyermek kivirágzik abban a pillanatban, hogy életében először elfogadó környezetbe kerül. Az első kulcs, aminek el kell fordulnia:
„Nahát, engem itt szeretnek, ide visszajönnék holnap is!”
Innentől kezdve pedig gyakran már csak felfelé vezet az út. A két év alatt számtalan olyan történet szemtanúja vagy főszereplője voltam, amelyben egy állítólag kezelhetetlen, normákat, szabályokat követni képtelen gyermek egyszer csak lehiggad, beilleszkedik, kedvessé és együttműködővé válik – egyszerűen azért, mert nincs oka másképp cselekedni. Újra és újra felmerül a kínos kérdés: miért nem tud így működni sok más helyen? Miért a magunk fajta intézményekre marad, hogy utolsó hálóként megpróbálják felfogni ezeket a gyerekeket? Sokféle lehetséges válasz van: az elitiskolák burkolt szelekciója, a megfelelő személyzet (gyógypedagógus, pszichológus, asszisztens stb.) hiánya, túl magas osztálylétszám, költséghiány (?), az oktatásért felelős szervek inkompetenciája… meddig folytassuk a listát?
De! Mielőtt még ujjal kezdenék mutogatni, elmondom, hogy számomra pedagógusként mi a legeslegelső kérdés: Én megtettem mindent? Ha az empátia teljes hiánya miatt megaláztam egy gyereket, akkor nem tettem meg mindent. Ha a felvételnél élből elutasítottam egy gyereket, mert veszélyezteti a komfortzónámat, akkor nem tettem meg mindent. Ha kerülöm a konfliktushelyzeteket az osztályteremben, akkor nem tettem meg mindent. Ha szakmai továbbképzés helyett lustának nevezek egy diszlexiás gyereket, akkor nem tettem meg mindent. Ha nem töltöttem el legalább egy napot azzal, hogy agyaltam egy helyzet lehetséges megoldásán, akkor nem tettem meg mindent. Amennyiben pedig mégis meghaladja az én személyes vagy az intézményem képességeit, kereteit egy adott tanuló, akkor cica kutya kötelességem kimondani, hogy speciális segítségre van szükség. Így nem kerül senki olyan megalázó helyzetbe, mint amilyenbe mi kerültünk a volt gimnáziumomban néhány évvel ezelőtt.
Szemléletváltásra van szükség.
Mostanában az elsősegélynyújtás kapcsán mondtam el több embernek: azt kellene elérni, hogy amikor meglátunk kifeküdni valakit az utcán, akkor a zsigeri reakciónk ne a meghátrálás legyen, hanem épp az ellenkezője – gondolkodás nélkül rohanjunk oda. Meghökkentő számomra, hogy miközben mi számtalan, szakértői bizottság által hivatalosan megbélyegzett gyermeket szívesen, természetes módon fogadunk, addig léteznek intézmények, ahol már a szakértői papír láttán forgatni kezdik a szemüket. Miféle hozzáállás az, hogy „vele úgyis csak probléma lesz”? Hogy lehet így köszönteni egy gyereket egy iskolában? Még ha így is lesz, ez olyan, mintha egy vizsgán ezzel fogadna a tanár: „Jó napot, Zsombor. Úgyis meg fog bukni, sok sikert!” Az, hogy a magyar oktatási rendszer hiányosságai miatt léteznek speciális iskolák, amelyek tömegével felvállalják „az ilyen” gyerekeket, nem kellene, hogy bármely másfajta iskolában dolgozó kollégát megnyugvással töltsön el és felmentsen a felelősségvállalás alól. Már csak azért sem, mert a jelenlegi helyzetben világos, hogy csak az alulról szerveződő dolgokkal lehet komolyabb sikert elérnünk.
Elfogadás
Az elfogadásnak mérhetetlenül nagy ereje van. Ha megkérdeznék tőlem, hogy hogyan is kell elindítani egy „problémás” gyermeket a pozitív változás útján, akkor először is azt mondanám, hogy: igazán akarni kell. A gyerekek átlátnak az üres szavakon, és azon, hogyha csak hivatalból teszünk velük jót. Ha megvan az első lépés, akkor utána ez lenne a második javaslatom:
Tegyél meg érte valami olyat, amit még soha senki nem tett meg érte!
Ennek a mozzanatnak olyan elsöprő ereje van, amilyet még én se nagyon láttam előtte. Az elmúlt két évemben számtalan olyan dolgot tettem meg a gyerekeimért, ami nincs benne semmiféle munkaköri leírásban, és senki nem is várja el tőlem. Ez mindig az én saját döntésem volt – mérlegeltem, hogy van-e erre plusz energiám vagy nincs. Ha volt, akkor soha nem haboztam. Ezek között voltak olyan döntések, amelyeknek azonnali látványos pozitív hatása volt, és bántam volna, ha nem teszem meg. Az egyik ilyen az volt, amikor a szabadnapomon felmentem egyetlen gyerekemért, hogy segítsek neki felkészülni egy prezentációra, és egy újabb elégtelen félévi jegyet ki tudjon javítani. Végül egy hatalmas mosollyal és egy ötössel távozott a nap végén.
Azért szeretem ezt a történetet, mert bemutatja azt, hogy valójában semmi különlegeset nem kell tenni. Én mindössze annyit tettem, hogy jelen voltam. Mindemellett pedig adtam neki két nagyon fontos dolgot: néhány óra osztatlan figyelmet, és az élményt, hogy
Diákcsoda Blog 
Korrekt cikk. Egy dologról nem beszél – a pénzről. OK, a hozzáálláson, személyiségen elfogadáson sok múlik, ezt nem vitatom. De: tanárnak lenni munka. Szerintem olykor fárasztó. ( Máskor meg örömteli, de … nemritkán fárasztó. ) És az ember ereje korlátozott. Sok mindent szeretne … ha nem egy hanem 13 óra állna rendelkezésre, ha kevesebb gyerekre kéne egyidejűleg figyelnie… És itt jön be a pénz, az intézmény szintű forráshiány. Van arra pénz, hogy iskolapszichológus legyen, vagy egy pszichológus lát el sok iskolát, és egy egy problémás gyerekre mennyi ideje is jut? … A tanárnak szüksége lenne mentor tanácsadó pszichológus segítségére .. kap vajon? ( Szerintem egy nagyobb létszámú csoportnál kellene/elkelne sokszor a pedagógiai asszisztens – még akkor is, ha normálisnak-átlagosnak mondott gyerekek vannak csak benne, és nincs tanulási, magatartási nehézséggel-eltéréssel megáldott – … és kéne segítség is a gyerekekkel dolgozóknak, ha olyant látnak amit a tanárképzés során nem tanítottak nekik. Na most ez az amire országunk szeretett kormányzatának sajnos nem jut pénze … ellentétben a stadionépítéssel.
KedvelésKedvelés
Kedves Csaba! Köszönöm, hogy írt.
Maximálisan egyetértek azzal, hogy sokkal több pénzt kellene belefektetni ebbe, mind az eszközök, mind a pedagógusok fizetése tekintetében. Azzal is egyetértek, hogy bizonyos esetekben szükség van segítőkre egy szaktanár mellé.
Írásomban azért nem említettem a pénz kérdést, mert pontosan tudom — mint napi szinten SNI/BTM gyerekeket tanító tanár –, hogy rengeteg olyan apróság van, amit megtehetek értük és semmiféle plusz pénzbe vagy energiába nem kerül. Nem nagy varázslat nagyobb betűvel nyomtatni valamit, többletidőt adni a gyerekeknek, lassabban, türelmesebben haladni, teret adni egyéni tanulói utaknak stb. Ehhez egy forintra nincsen szükség, csak egy kis figyelmességre, ami mégis csodát tesz. Vagy például az sem vesz el tőlem energiát, hogy nem szórok hatalmas egyeseket egy diszlexiás tanuló helyesírására. (Van ilyenre példa sajnos.)
Az pedig, hogy továbbképzem-e magam ebben a témakörben, kizárólag a saját felelősségem, ahogyan az is, hogy hogyan bánok egy különleges figyelmet igénylő gyerekkel egy osztályközösségben — azt közvetítem-e, hogy te közénk tartozol, vagy azt, hogy nyűg vagy mindnyájunknak.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor! Koszonom, hogy nem a penz es juttatas fontossagarpl tereli el a figyelmet, amikor “problemas” gyermekek neveleserol, tanittatasarol es felzarkoztatasarol “beszelunk”.
Pedagogiai asszisztenskent -csak azert kozfoglalkoztatottkent dolgozo, hogy ne kelljen tablazat szerinti bert kapnom …de ez egy masik fejezet lenne…- alkalmam volt egy jo hiru iskolaban tevekenykednem. Az ott dolgozo tanarok…na jo…nevezzuk jo indulatbol pedagogusoknak es neveloknek…bizony szivesen szembesitettek komolynak es neheznek tuno helyzetekkel a “problemas” gyerekeken keresztul. Neha pillanatnyi panikhangulat lett urra rajtam, de aztan osztonbol cselekedtem: szeretettel es turelemmel figyeltem rajuk. Meghallgattam a problemajukat, beszeltettem oket, es biztositottam ezeket a gyerekeket a figyelmemrol es a szeretetemrol. Megertettem veluk, hogy minden gondjukrol, problemajukrol, oromukrol vagy barmirol velem lehet beszelni, mindig partnerkent szamithatnak ram.
Es igen! Ezek a gesztusok egy fillerbe sem kerulnek. Némi energia, de megeri!
5 ev telt el azota, amiota ezeket a gyerekeket a figyelmemmel es szeretetemmel halmoztam el, es Ők azota csodalatos felnottekke valtak. Nagyon buszke vagyok rajuk!
Semmi mast nem adtam ezeknek a tunderi skacoknak, mint turelmet, megertest es szeretetet.
Nagyon megerte! Imadom oket!
KedvelésKedvelés
Ha kevés a pénz, arra nem az a megoldás hogy rosszul dolgozunk, hanem hogy másik munkahelyet keresünk. Ha alkalmasak vagyunk egyáltalán más munkahelyre. Mert ha nem, akkor bizony az a nagy helyzet, hogy az igényeink a képességeink fölött állnak.
KedvelésKedvelés
Kedves,Zsombor!
Nagyon elgondolkoztatott az írása. Látás sérült,gyengénlátó a gyermekem,vele kapcsolatban szerencsére semmi hasonló esettel nem találkoztam eddig.Normál óvodába és általános iskolába járt.Minden segítséget megkapott a tanáraitól és a fejlesztő pedagógustól.Most kezdte a középiskolát normál iskolában autóelektronikai műszerész szakon(szakgimnázium).Az általános iskolában olyan véleményt,jellemzést írtak a középiskolának hogy a könnyeimmel küszködve olvastam.Leírták hogy milyen speciális eszközökre van szüksége,de ami igazán a szívembe hatolt hogy sikerélményre van szüksége ahhoz hogy ne érezze kevesebbnek magát egészséges társainál.Kár hogy nem tudom ide beilleszteni hogy Ön is el tudja olvasni.
Remélem ez a rövid történet ad egy kis plussz energiát ahhoz hogy érdemes tovább járnia az utat amit elkezdett hogy igenis érdemes egy kis plusz energiát fordítani az SNI-s gyerekekre.
További sok sikert és sikerélményt kívánok Önnek!
Tisztelettel Kovács Zita
KedvelésKedvelés
Kedves Zita! Köszönöm a hozzászólását és a jókívánságokat. Engem az éltet napról napra, hogy a saját szememmel láthatom, ahogy ezek a gyerekek kivirágoznak. Minden egyes nap kisebb-nagyobb sikerélményekkel van kikövezve. Érdemes értük dolgozni.
KedvelésKedvelés
A kisfiam diszlexiás volt, ami 1. osztályos korában derült ki. Az iskolában 2 évig fejlesztő pedagógus (logopédus) foglalkozott vele. Nagyon nehezen tanult, ráadásul balkezes. Felső tagozatosként csak romlott a helyzet semmi sikerélménye nem volt. A német órákról ” eltanácsolták”, átrakták oroszra. Minden tantárgyból 2-es,3-as jegyei voltak. Csak a sportban volt kiemelkedő.
Mikor a továbbtanulási jelentkezési lapot beadta, az osztályfőnöke nyilvánosan megalázta az osztály előtt a gúnyos megjegyzésével: “Te gimnáziumba???” Igen, taltam egy gimnáziumot, amiről hallotam, hogy tervezik az ilyen problémás, konkrétan diszlexiás gyerekek fogadását. Fel is vették ide, és végre tiszta lappal indulhatott. Hamar kiderült, hogy nagy hiányosságai vannak matekból. Ő volt az egyetlen az osztályban aki előzőleg nem tanult angolt. Magán tanárt kellett fogadni hozzá matekból, mert semmi alaptudással nem rendelkezett. És itt jött a meglepetés. Kb. 3 hónap alatt megtanulta az általános iskolai hiányosságokat és tudott haladni a többiekkel. 2 évvégén stabil 3-as volt. Igaz érettségiig megtartottuk a külön tanárt. 3. osztálytól átírattuk egy másik gimnáziumba, ahol komoly sport tevékenység folyt. Ekkor probléma adódott az angollal ami eddig stabil közepes volt. Most már tudtam, hogy a tanárral lehet a baj, ezért angolból is magántanárt fogadtunk, így nem lett nagyobb baj. Kiemelkedő sport teljesítményeiért több oklevelet és dicséretet kapott. Edzője javasolta, hogy jelentkezzen Testnevelési Főiskolára. Ez a bizalom és elismerés olyan erős motiváció volt számára, hogy minden tantárgyhoz úgy viszonyult, ami esetleg nem érdekelte, hogy a céljai eltéréséhez abból is a lehető legjobban teljesítsen. A felvételiken jól teljesített, mégsem ért el elegendő pontszámot. Nagyon csalódott volt és letört. Ekkor a férjem egy ragyogó ötlettel állt elő. Ezt mondta a gyereknek: “Semmi baj kisfiam, szinte senkit nem vesznek fel elsőre. Még szerencséd is van, hogy így történt, mert képzeld el! Egy teljes éved van arra, hogy letedd a középfokú nyelvvizsgát. Semmi mást nem kell tanulnod csak az angolt. És jövőre úgy fogsz jelentkezni, hogy nyelvvizsgád van! És a fiamból elszállt a csüggedés és teljes erővel nekilátott a felkészülésnek. A nyelvvizsga ugyan nem sikerült elsőre, így a felvételinél nem jelentett plusz pontszámot, de anélkül is felvételt nyert az egri tanárképző főiskola testnevelő szakára, júliusban pedig sikeres nyelvvizsgát tett. A főiskolát sikeresen elvégezte és azonnal jelentkezett a budapesti TF-re mesterképzésre, ahova elsőre felvették és jó minősítéssel diplomázott.
De nem ment el tanítani. Jelenleg is aktív élvonalas crossfit versenyző, amit nem tehetne az iskolai rendszerből. Edzőként dolgozik.
Történetünket azért írtam le ilyen részletesen, mert tanulság lehet sok szülő számára, hogy a gyengén teljesítő gyerek nem egyenlő a képességek hiányával.
Az ált.iskolában megbélyegezték, beskatulyázták. A gimnáziumban segítették, motiválták. Ennyit számít a tanári hozzáállás.
A cikk nyomán bizakodás és remény van arra, hogy egyre több odafigyelő, jó tanár lesz.
KedvelésKedvelés
Kedves Mária! Köszönöm, hogy megosztotta velünk a történetét.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor!
A bejegyzésével kapcsolatban, egy dolog merül fel bennem. Csak a pedagógus oldalról nézi a dolgokat. Az hogy egy gyerek SNI vagyBTMN az MINDEN ESETBEN a szülő felelőssége! Mondom ezt úgy Hogy a barátnőm óvónő és a napi munkájában tapasztaltak alapján csak az olyan gyerekekkel van ilyen jellegű probléma ahol a szülők problémásak és/vagy nem törődnek a saját gyerekeikkel. Abban teljesen igazat adok, hogy a további kezelésnél az intézmények is felelősek, de a gyereket a szülőnek kell nevelni az óvodának/iskolának pedig képezni.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a hozzászólást!
Teljes mértékben cáfolnom kell a leírtakat, leginkább a külön kiemelt “MINDEN ESETBEN” részt. A különféle magatartásproblémák, beilleszkedési vagy enyhe tanulási zavarok természetesen az otthoni környezet és nevelés hiányosságaiból, káros hatásaiból is származhatnak. Az SNI kategóriába viszont beletartozik minden olyan állapot is, amely veleszületett, így az autizmus, az ADHD bizonyos válfajai, a diszes problémák stb. Tisztázzuk tehát: egy gyermek nem azért születik autistának, mert a szülei nem törődnek vele. Ahogyan egy klasszikus hiperaktív sem azért lesz hiperaktív, mert nem törődnek vele a szülei, hanem mert születésétől fogva alulműködik a frontális lebenye. Ezek csak példák. Mindenképp válasszuk el a veleszületett rendellenességeket a szocializációs környezetből adódó hatásokkal.
KedvelésKedvelés
👏👏👏 Pontosan!
KedvelésKedvelés
Kedves Gábor Tivbor!
Kérem, tájékozódjon, hogy milyen esetekben kap egy gyerek SNI vagy BTMN papírt. A diszlexia/diszgráfia, autizmus spektrumzavar és társai mind fejlődési eltérések, semmi közük a szülői neveléshez. Az olyan teljesen nyilvánvaló kategóriákról, mint a látás-, vagy hallássérülés nem is beszélve.
KedvelésKedvelés
Tisztelt Gábor Tibor! Hozzászólásának minden szavát cáfolom, és egyúttal kikérem magamnak ( és hasonló helyzetben lévő szülőtársaim nevében is ) ezt a véleményt!!! Kisebbik lányomnál első év végén már láttam, hogy valami gond van. Az olvasása “nem tetszett “. Sem az óvodában, sem az iskolában nem vettek észre semmit a pedagógusok. Saját kérésemre vizsgálták a Szakértőiben ( Tanítóképzőt -is – végeztem, tehát nem voltam teljesen laikus a témában. ) SNI-s lett ( diszgráfia és diszlexia ), osztályelsőként, szinte végig kitűnő volt az általánosban, maximális pontszámot írt a középiskolai felvételin matematikából, soha nem volt Vele magatartás-probléma… A családunkról nem mondhatni, hogy problémás ( semmilyen szempontból ), és a maximális törődést és szeretetet is megkapták-megkapják a gyermekeink… Már régóta köztudott, hogy az SNI-s gyerekek között nagy számban vannak magas IQ-júak, tehetségesek. Csodálom, hogy a barátnője ezt még nem tapasztalta, bár mentségére legyen mondva, hogy a lányomhoz hasonlóakat inkább az iskolában szűrik ki. De nekem már az oviban is gyanús volt a fordítva leírt 1-es és 3-as szám, illetve pl az N betű. ( A lányom 5 évesen magától tanult meg írni és olvasni. ) Szóval örülnék, ha végre ez a 3 betű nem skatulyázná be ezeket a gyerekeket!!!
KedvelésKedvelés
Ez egy szégyen, ha valaki egy ilyen korlátolt, kirekesztő véleményt le mer írni! Két gyerekem van, Egyikük SNI. Sokkal többet foglalkoztunk vele, mint az egészségessel. Ő így született, és ezen nem lehet változtatni, de fejleszteni lehet. Ezt 9 éves koráig külső segítség nélkül oldottuk meg. Minden hasonló cipőben lévő szülőtársam nevében kikérem magamnak az Ön bárdolatlan, bunkó hozzáállását!
KedvelésKedvelés
Az SNI-s gyerek lehet pl generalizált hipotón is,ami laza izomzatot jelent.
Az a szülő hibája.
Az én kisebbik fiam nem kapott SNI státuszt,mert mentálisan nem sérült és bizonyos dolgokban koránál érettebb.
A nagyobbik kisfiam szorongó típus,neurológus szerint enyhe magatartászavara van,pszichológus kezeli.És ne haragudjon,nem érzem,hogy a mi hibánk.
Azóta vannak problémái,amióta oviba jár.
KedvelésKedvelés
Pont, hogy ezekkel a gyerekekkel gyakran sokkal többet foglalkoznak a szülők, mint egy átlagos, “normális” gyerekkel. Ilyen fejlesztés, olyan fejlesztés, pszichológus, külön tanár, külön torna… Azt olvasta, jót tesz a lovaglás… Másnap már keresi , hol lehet lovagolni a környéken….És igen, mindezt úgy, hogy a környezetétől folyamatosan azt hallja, hogy szar szülő, mert miatta ilyen a gyerek. Eközben sokszor az otthoni légkör is nehezen viselhető a gyerek viselkedése miatt, pont miatta van a szülők között állandó konfliktus..
KedvelésKedvelik 1 személy
Kedves Viki! Hálás vagyok ezért a kommentért, mert fontos dolgot fogalmaz meg.
Ha csak az én osztályomat nézem (ahol jelenleg 16 tanuló van), azt látom, hogy a legtöbb szülő elképesztő erőfeszítéseket tesz sok-sok éve, és olyan küzdelmeket folytat mind az oktatási rendszerrel, mind a társadalommal szemben, amely még számomra is nehezen felfogható. Ráadásul nem egy olyan család van köztük, ahol vagy csak egy szülő van, vagy akár egy sem.
KedvelésKedvelés
Kíváncsian vártam, kiderül-e valahol, hány főt kell tanítania, Zsombor. 16 fő.
Képzelje el ugyanezt 27-32 fős osztályban.
Ahol az iskola összlétszáma mégsem éri el a 250 főt, így drága szeretett kormányunk szerint a sulinak egyetlen pedasszisztens sem jár.
Közben kötelező felvennünk, és minden osztályban van is 1-2 fő enyhe (~középsúlyos) értelmi fogyatékos, akinek az van a papírján, hogy egyéni tanrend jár neki és saját pedasszisztens, de természetesen nem kap.
Rajtuk kívül vannak még SNI, BTMN tanulóink, volt osztályom, ahol összesen 14 papíros tanuló volt ÉS RAJTUK KÍVÜL 14 átlag gyerek, közülük 5-6 fő kifejezetten tehetséges.
Egyedül küzdünk óriási osztálylétszámok mellett 5-6-10 felé differenciálva, heti 26 órára beállítva.
A tehetséges / átlagos gyerek szülője jogosan várná el, hogy a gyereke haladjon, és ne kelljen sokszor üresjáratban toporognia, míg a sokféle magatartási probléma után nyomozgatunk, vagy az értelmi fogyatékos mellett dekkolunk, mert 1000.-szerre sem érti meg, hogy pl ne random számokat írjon be, hanem használja az eszközöket, és úgy számolja ki a saját (1. osztályos nehézségű) feladatait.
A legszebb, mikor a magatartási problémás gyerek szülője nem hajlandó pszichológushoz vinni a gyereket, ellenben követeli, hogy legyen vele mindenki türelmes. A gyereket 7-17 óráig az iskolában parkoltatja (már kinyomoztuk, nem dolgozik ennyit), szülőire, fogadóra nem jár, csak néha bejön random balhézni és / vagy gyámüggyel megfenyegetve bejön külön beszélgetésre, amúgy meg visszahallom, hogy fel akar jelenteni a KLIK-nél.
Értelmi fogyatékos gyerek szülője dettó. Nem fogja fel, hogy nincs kapacitás, hogy valaki folyamatosan a gyerekét segítse. Kisegítőbe nem hajlandó vinni. Fogadóra, szülőire nem jár, lasszóval kell befogni külön elbeszélgetésre. Közben lázítja a szülőket, agyrém hazugságokat terjeszt rólunk, és bele akar halni, hogy otthon gyakorolni kell a gyerekével, mert az a mi dolgunk. Ja és persze hallom vissza, hogy fel akar jelenteni a KLIK-nél…
Mi lenne vajon a helyes, pedagógushoz méltó magatartás?
Régóta szeretném, ha ombudszman írásba adná: mi a joga a mai oktatási rendszerben a jó tanuló, példás magaviseletű, egész családban élő, mindent befizető gyereknek?
Az ombudszman jogászával már kimondattam, de írásom nincs róla: SEMMI, mert nincs megkülönböztető jegye…
KedvelésKedvelés
Kedves E. B.! Üdvözlöm sok szeretettel!
Őszinte leszek: én pedig kíváncsian vártam, hogy mikor érkezik végre valaki, aki ennél nagyobb osztálylétszámmal dolgozik „ilyen” gyerekekkel. Köszönöm, hogy írt.
Kezdeném talán azzal, hogy a kettőnk helyzetét nehéz vagy nem lehet összehasonlítani. Mi lényegében szegregált intézményként 130-140 olyan gyermekkel dolgozunk, akik között majdnem mindegyik SNI/BTM diagnózissal rendelkezik. Vagy ha nem, akkor más oka van annak, hogy majdhogynem semmilyen más intézménybe nem tudott beilleszkedni vagy nem látták szívesen.
Így az én 16 fős osztályom is kimondottan terhelt. A nagy része hiperaktív és/vagy figyelemzavaros, a legtöbben akár súlyosabb részképességzavarokkal küzdenek, illetve van két autista is, akiből az egyik enyhe értelmi fogyatékos is. Azért is nehéz párhuzamot vonni, mert itt nincs mellettük legalább ugyanannyi „átlagos”, ilyen nehézségektől mentes tanuló, akik másfajta mintákat közvetíthetnének feléjük.
Mélységesen átérzem a helyzetét, és ki kell mondanom: ez egy lehetetlen küldetés. 32 átlagos tanulót sem tartok egészségesnek egy osztályban. Ha ráadásul ennek a fele bármilyen nehézséggel küzd, az már súrolja az embertelenség határát, mind a gyerekek, mind a velük dolgozó pedagógusok szempontjából. Nem várható el, hogy egyetlen egy ember csodát tegyen. Folyamatos támogatás és extra személyzet kell.
Az egy kérdőjel számomra, hogy mennyire is kötelező valakit felvenni. Tudtommal ha egy iskola alapító okiratában nem szerepel, hogy felvesz pl. enyhe értelmi fogyatékos gyermeket, akkor nem kötelezhető rá — mivel nincs meg a megfelelő háttér a fogadásához. Nem tudom, hogy Ön milyen iskolában tanít és hogyan állnak ehhez a kérdéshez.
„Mi lenne vajon a helyes, pedagógushoz méltó magatartás?” Jogos kérdés, főleg egy ilyen helyzetben, mint az Öné. Az biztos, hogy saját magamat nem adnám fel. Annak semmi értelme, hogy sok éven keresztül csak sodródjak az árral és mindeközben felőröljön a munka — ilyen kevés pénzért. Értelemszerűen évről évre egyre kevésbé leszek hajlandó figyelembe venni a különféle egyéni igényeket, és hosszú távon mindenkinek rossz lesz — a gyerekeknek és nekem is egyaránt. Mivel a fenntartó mozgatja a szálakat és folyamatos nyomást gyakorol a dolgozókra, lényegében csak az segítene, ha a teljes tanári kar beadná a felmondását. (Mint ahogy most a nővérek is megtették egy kórházban.) Ez persze már egy radikális lépés, és nem is bátorításként mondom, csak mint egyetlen értelmesnek tűnő opció.
Kitartást kívánok a továbbiakhoz!
KedvelésKedvelés
Így van! 👏
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor!
Mielőtt vélemény, ítéletet ír egy cikk kapcsán….meggyözödőtt arról, hogy az valóban tényszerű, teljes mértékben fedi a valóságot? Az Én kisunokám abba az osztályba járt, ahová a cikkben említett egyik gyermek. Mi azért láttuk és tapasztaltuk azt a hozzáállást, maximális plussz odafigyelést amit az ott dolgozó pedagógusok végeztek nap mint nap az említett fiúval. Erről a cikkben egy szó nincs említve….elég sok csúsztatás van benne, hiszen ez egy szemszöget mutat…az anyukáét. Aki minden követ megmozgat, hogy gyermeke a jó, számára ideális iskolába kerülhessen végre. Arról sem esik szó, hogy az iskolának nincs ilyen típusú (ADHD) gyermek felvételére az alapító okiratában kód. Volt másik kódja is, amivel sikerült ebbe a speciális iskolába az Oktatási Főosztály hathatós támogatásával betenni. Nem igaz, hogy nem voltak a tanárok, szülők elfogadóak. Nem igaz, hogy nem adott módot az iskola a pszichológus által javasolt egyeztetésre, beszélgetésre. Én magam ültem ott, majdnem 3 órán keresztül ezen az állítólag még sem történt beszélgetésen. Nem igaz, hogy nem vitték sehova a gyermeket. Csak megkérték a szülőket, segítsenek abban.. valamelyikük jöjjön el kisérőnek. Az sem pontos, hogy miért nem vállalták a fiú kivitelét magukkal. Nem írja le a cikk, hogy ez a forgalmas Városliget…a tény az, hogy 2 tanár kergette a gyermeket, aki jó dolognak tartotta a fogócskázást, úgy hogy közben a másik 9 gyermek effektív felügyelet nélkül volt majd 1/2 órán keresztül. Őn vállalná a felelősséget ilyen esetben? Mi van ha az az egy kirohan mondjuk a trolibusz elé? Vagy a másik 9 gyermekkel történik valami?? Mi lett volna a helyes megoldás? Lehet valóban kevés volt az a majdnem másfél év, amivel próbálták a tanárok, szülők ezt a helyzetet megoldani. Lehet egy rendszerhiba miatt csak ezt az oktatási intézményt okolni? Miért van az, hogy a próbahét után az arra specializálódott iskola kijelenti…nem veszi át a gyermeket. Akinek az alapító okirata ilyen gyermekek oktatásáról szól? Igen a szülők a végén már valóban kérték az iskolát a gyermek megfelelő intézetbe való áttételére. De ki beszélt a másik 9 gyermekről?? Akik szintén nem indultak egyenlő esélyekkel a többi gyerekekhez képest! Mindegyiknek külön- külön napi harcot kell vívnia , hogy legyözze saját korlátait. Ezek a gyermekek ebbe a számukra legoptimálisabb iskolába lettek beiratva, ahol minden szülő fellélegzet…igen , mindent megtettem, hogy a legjobb fejlesztést, legtôbb odafigyelést kapja meg a fiam vagy lányom. Majd szembesül azzal, hogy naponta arról szól az élet, ” a rajzomat széttépte….folyamatosan bántalmaz…..fojtogat ( napokig ott volt a lila folt az unokám torkán)….az órán nem tanítás folyik…mert Xy miatt aki csak ” bohóckodik” ez nem müködik. Nem tudnak figyelni, mert valami váratlan bármikor megtörténhet. Egy hátulról érkező radír, egy hajhúzás, egy robaj….mert az az Egy meg szeretné, ha csak ráfigyelnének. Amikorra gyerekük sírva megy be az iskolába….akkor mi a helyzet kezelésére a megfelelő mód? Nem napokról beszélünk, hetekről- hónapokról. Minden említett, nem “elfogadó- nem toleráns ” szülő egyet akart! Mindenki kapja meg a számára szükséges fejlesztést, oktatást. Amire a mi gyerekeinknek ebben az intézményben van lehetősége…de a cikkben említett gyermeknek viszont ennél speciálisabb iskolában. Ahol nem lóg ki a sorból, ahol nem érik ilyen “hátrányok, kiközösítés” mint amit az Anyuka emlegetett. Az vesse ránk az első követ aki a saját gyermekéért nem tenne meg mindent! Martin anyukája is ezt teszi( amiért tisztelet jár neki ) de mi is ezt tesszük. Egy nagymama a másik 9 gyermek hozzátartozói közül.
KedvelésKedvelés
Kedves Katalin!
Először is köszönöm a hosszú és kimerítő hozzászólást. Ritka élmény, hogy ennyi szereplőt meg lehet hallgatni egy történet kapcsán. Tanulságosnak és előremutatónak gondolom.
Kezdeném azzal, hogy egyáltalán nem ellenőriztem a cikkben leírtak valóságtartalmát. Ennek két oka van, és ez a két ok szorosan összefonódik. Az egyik, hogy a cikkben semmiféle információ nincs leírva azzal kapcsolatban, hogy melyek ezek az említett intézmények, tehát senkinek a becsületét nem fogja sérteni. A másik ok pedig az, hogy a cikk egy általános jelenségre világít rá, amely nem kötődik konkrét intézményhez és emberekhez. Ha megnézi, az írásomnak csak egy része foglalkozik azzal, hogy reagál az idézett részletekre. A többi része már általános okfejtésről szól: a véleményemről azt illetően, hogy hogyan is gondolkodunk mi a sajátos nevelési igényű gyermekekről.
Mivel évek óta ezen a területen dolgozom, nyilvánvalóan nem ez az első történet, amiről hallok — akár közvetetten, akár közvetlenül, egy saját osztályomba járó gyermek kapcsán. Egyre csak gyűlnek és gyűlnek ezek, és az Abcúg által bemutatott két eset is csak egy rovátka volt a sokból. De az egyetemem gyakorlóiskolái is tartogattak hajmeresztő momentumokat.
Mi pontosan az a speciális iskola vagyunk, amely utolsó hálóként fogja fel a mindenhonnan kirakott gyerekeket. Amikor tavaly megkérdeztem az osztályomat, hogy kinek hányadik helye ez, akkor félelmetes válaszok jöttek. Minimum három, maximum öt, ha jól emlékszem. Sokuk annak is tudatában van, hogy ha egyszer innen mennie kell, akkor sehol máshol nem fogják szívesen látni őket. Nem azért, mert mi olyan hű de fantasztikus iskola vagyunk, hanem mert már végső mentsvárként találtak meg minket, miután eltanácsolták vagy jelentkezéskor elhajtották őket minden más helyről.
Továbbra is fenntartom, hogy sok olyan esetben is létezik megoldás, ahol első ránézésre reménytelennek tűnik. Ezt azért mondom, mert szemtanúja voltam olyan hihetetlen átalakulásoknak, amikor egy ötödikes gyermek az első nap vascsővel ment nekünk, most pedig kis angyalként jár mindennap iskolába. Vagy üvöltve rohangált minden órán, most pedig kulturáltan ül és együttműködik velünk és a társaival. Történt mindez egy olyan környezetben, ahol tíz másik is ugyanilyen. Merész és arrogáns lenne kijelenti, hogy mi egy szerencsés kivétel vagyunk, és más iskolában ilyesmi nem lehetséges. Illetve szeretnék reménykedni, hogy sok-sok ilyen hely van még.
„Ön vállalná a felelősséget ilyen esetben?” Ez a kérdés veszélyes vizekre terel bennünket. Az, hogy én személy szerint miért vállalom a felelősséget, az az én döntésem, megítélésem. Nem állítok fel standardeket, hogy kinek miért is kellene vagy nem kellene vállalnia. Ezt a témát nem nyitom meg, mert egy teljesen másfajta vitát, beszélgetést indukálna, ami nem témája ennek a válasznak.
Teljes mértékben igazat adok Önnek abban, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének. Megszámlálhatatlan szülői estet ültem már végig, amelynek az volt a menete, hogy egy csomó szülő felrakta a kezét és elmondta, hogy az ő gyerekét itt mindenki másé zavarja, és ha ők nem lennének itt, akkor sokkal jobb lenne. Ez egy kellemetlen pillanat mindig, mert míg a szülő természetszerűleg önző — védi az ő saját gyermekének az érdekét –, addig én abban a szerepben ültem ott, hogy megpróbáljak kompromisszumot kötni, közös jó megoldást találni az ilyesfajta problémákra. Ki merem jelenti, hogy olykor a szülőknek ugyanúgy szükségük van érzékenyítésre, mint ahogyan azt a gyerekekkel minden áldott héten csináljuk. Néha a felnőttek kevésbé fogadják el ezeket a helyzeteket, mint maguk a gyerekek.
Szívesen veszem a további gondolatait ezekkel kapcsolatban.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor!
Egyet értünk abban, hogy szinte minden valamilyen “kóddal megáldott” gyermek , azok csalàdtagjai, bizony komoly hátrányokat tapasztalhatnak meg már egész korán. Kezdve az óvodától a későbbi iskolás korúkon végig.Ezért is írtam, hogy szerintem is van rendszer hiba,az emberi tényezőkről már nem is beszélve. De ez egy olyan dolog, ami egyelőre az Én olvasatomban , megoldhatatlan. Bocsánat ha nem így van, de kinlódnak a tanárok( feltételek hiánya, túlhajszoltság, sorolhatnám….), sokszor a gyerekek szenvednek ( ls. kiközösítés, meg nem értés, megalázás……stb) a szülők meg rohannak egy mókus kerékbe és igyekeznek a tölűk telhető legtöbbet biztosítani a saját gyereküknek. Mindenki igyekszik maximumot nyújtani, de sokszor ez nem elég. Valóban szükség lenne még több speciálisan képzett pedagógusra, több helyre, kevesebb osztálylétszámra, időben elérhető fejlesztésekre, nem csak Budapesten, hisz aki vidéken lakik , az olyan szinten kiesik az ellátásból, hogy elkeserítő! Lehet a szülőket is meg kellene tanítani, hogy írta “érzékenyiteni” a problémás gyermekek elfogadására. De amikor a sajátja is” problémásnak ” van nyilvánítva….és járja a maga kanosszáját, harcol sok mindennel nap mint nap….lehet már csak a túlélésre tud gondolni. Talán nem ez a helyes, nem ez az elfogadható…..hiszen Ő a felnőtt…aki tud a döntéseiért felelösséget vállalni és felelösséggel is tartozik azok miatt. De ha csak így képes igen kicsit önző módon mindazt biztosítani a sajátjának amit ebben a kusza, néha szakembereknek sem átlátható- érthető rendszerben jónak lát. Én csak mint az érem egyik oldalán álló írtam le amit gondolok….Ön mint a másik oldalon álló fejtette ki a véleményét. Bízzunk mindketten benne, hogy előbb – utóbb ezek a nézetek megtalálják azt a közös nevezőt, ahol tanár- diák – szülő- fenntartó intézmény, ezért felelős minisztériumban ülő ” szakemberek” számára a legfontosabb cél – gyerekeink boldogulása, egyénre szabott nevelése, boldogsága lesz . Maradok tisztelettel egy SNI-s nagymama. ☺️
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor!
Én egy valamit még hozzá tennék!
A szülőn is nagyon sok múlik. Nekem 2 SNI-s fiam van az egyiknek dislexyia tanulás zavar problémája van a másiknak a szövegértéssel vannak problémái. Szerencsére alsótagozatba ugyan az volt a két fiú osztályfőnöke így nagyon sokat tudott segiteni nekünk. De amikor a kissebbet a város túlsó végébe irányította a szakértői bizottság és egyedül kellett volna átjutnia a városon hogy az iskolába jusson,mert hogy kislétszámú osztályba kellene járnia na ott akkor nemet mondtam, hogy egyedül télvíz idején 3 busszal biztos nem. Akkor a kedves hölgy közölte velem hogy keressek másik iskolát a gyereknek. Ha akkor nem ülök le az osztályfőnökkel beszélgetni és nem kapok tőle nagyon sok támogatást lelkileg biztos össze törtem volna. Ez helyett végig hallgatott át beszéltük hogy milyen lehetőségek vannak és mire haza értem az iskolából a gyerekekkel várt az üzenet hogy utána nézett,hogy hol van hely és hívjam fel. 2 nap múlva ott voltunk az új iskolába és megbeszéltük az igazgatónővel,hogy szeptemberbe ott kezdi a fiam az új tanévet. Mivel sokat piszkálták a társai a régi iskolába ezért nehezen illeszkedett be az új környezetbe,de hatalmas segítséget kaptunk a tanári kartól amiért hálás vagyok nekik. 5.osztályba majdnem megbukott irodalomból mert a Pál utcai fiúk olvasmánynaplót nem csinálta meg. A tanárnő felhívott és mondta hogy a legutolsó esélye hogy megcsinálja itthon. Leültünk megcsináltuk. Hatodik osztályba már nem volt ilyen probléma. Olyan bizonyítványa lett hogy nem hittem a szememnek. Vannak különböző díjjak amit vagy könyvvel jutalmaznak vagy valami aprósággal. Az én fiam is kapott díjjat. Nem nagy valamit de egy apró figyelmesség az iskolától ami hihetetlen volt a gyerek számára. És ami nekem mint szülőnek jól esett,hogy megköszönték azt,hogy a gyereket hozzájuk irattam be.
Ha muszáj akkor a szülőnek is lépnie kell és meg kell keresni a kiutat a bizonytalanságból. Mert mindig van kiút csak meg kell találni.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor!
Lehet tudni, hogy melyik iskolában tanít? Első osztály 2-ik hetétől másik iskolát keresek fiamnak, SNI-s. Most a második osztályt kezdte ugyanabban az osztályban 😦 rémálom az életünk egy éve!
Köszönöm, ha válaszol.
KedvelésKedvelés
Kedves Andrea!
Én a csillebérci Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban tanítok. Nálunk sajnos csak felső tagozat van az általános iskolában. Egyedül autisták számára van alsó tagozatunk a szintén hozzánk tartozó Tüskevár Kék Iskolában.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz utat járnak éppen. Első blikkre a Gyermekek Háza és a Kincskereső jutott eszembe, amennyiben érdeklődnek az alternatív intézmények iránt.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor!
Köszönöm válaszát, most már emlékszem, hogy beszéltem a Tüskevár iskolával még tavasszal. Mondjuk innen a XI. kerületből az is félelmetes lenne nap mint nap bejárni és vissza, mint ahogy a Gyermekek Háza is innen horror egyéb körülmények miatt.
Viszont az itt léte a gyereknek már pszichoszomatikus tünetekben is megnyilvánul, és a két pedagógus a saját tehetetlenségét és emberi hiányosságát tolja át a gyerekre keményen már egy éve! Írtunk néhányan szülők az Igazgatónőnek és a Tankerületnek, hogy vegyék le az osztály éléről a pedagógust másodiktól, aminek az lett az eredménye, hogy a Tankerület megcáfolta a leírtakat, a pedagógus nem diszkriminált, nem szégyenített meg, nem bántalmazott szóval gyerekeket, sőt mi szülők rágalmazunk, és továbbra is tanítják a kerületi iskolában a 12 főből 5 SNI-s és 4 BTM-s gyereket. Olyan pedagógusok, akiknek ehhez semmilyen szakképzettségük nincs, de ami a legnagyobb probléma, hogy emberileg rúgnak bele úgy a gyerekembe, hogy nyár eleje óta nagyon erősen tikkel (természetesen már első osztályban is tikkelt, csak ahogy vége lett az iskolának felerősödött), és természetesen a gyerekem a felelős az ő viselkedésükért. Szvl itt van egy szegregált osztály, ami integrált osztály kellene legyen, és nincs EMBERILEG megfelelő pedagógusuk.
A Kincskereső itt van tőlünk 5 percre, ahova kiválasztottak kerülhetnek csak. Az én viselkedészavaros gyerekemet nem vennék át. Voltam még beiratkozás előtt elbeszélgetni, és nem jutottunk tovább.
Egyelőre reménytelennek látom, hova tovább, de nyilván nem adjuk fel, csak addig is a gyerek issza meg a levét, hogy minden nap egy számára lelkileg romboló környezetben kell helyt álljon, ahol nem fogadják el, azt éreztetik vele, hogy ő rossz és nem oda való. És az önbecsülése nulla.
KedvelésKedvelés
Üdvözlöm! Én óvónő vagyok már sok éve és mindig volt a csoportomban SNS-s, BTM-es gyerek. Én nagyon szeretnék érteni hozzájuk és a legtöbbet kihozni belőlük, de sajnos hiába könyörögtem eddig a főnökeimnek, nem irattak be semmi ilyen tanfolyamra, mert sokszor a pénzre hivatkoznak, meg arra hogy van gyógypedagógus és pszichológus az óvodában 😦 De könyörgöm, én vagyok velük egész nap, a szakember csak kb. 1 órát naponta. Sajnos az óvónőképzőben nem tanították az ilyen gyerekekkel való foglalkozást. Próbáltam saját pénzemen továbbtanulni, de sajnos nincs 200ezer forintom egy félévre 😦 Így marad a szeretet, amit tudok nekik nyújtani, én meg már lassan nyugdíjba megyek, mire elérem hogy továbbtanulhassak 😦
KedvelésKedvelés
Kedves Tünde!
Köszönöm az őszinte szavait.
Bár én magam nehezített pályán dolgozom, mégis mindig úgy gondoltam, hogy nem hasonlítható össze azzal, amit egy óvópedagógusnak kell nap mint nap végigcsinálnia. Becsülöm a kitartását.
„Így marad a szeretet, amit tudok nekik nyújtani”. Hiszem, hogy ez az első és legfontosabb, és minden utána következik. Mi e szerint működünk a mi iskolánkban. A szeretetnek, az elfogadásnak van a legnagyobb ereje, a szakmódszertani kérdések csak a hab a tortán. Nem attól fog szeretni engem egy diszlexiás gyermek, hogy nagyobb és talpatlan betűvel nyomtatom neki a szöveget. Hanem attól, hogy őszintén érdeklődöm iránta, és egy pillanatra sem érzi az osztályomban, hogy a nehézsége miatt kilóg a sorból.
Még több erőt és kitartást kívánok Önnek!
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor !
Ha lehetséges, én is szeretném tudni, melyik ez az Iskola ?
Kiss Andeához hasonló cipőben járva, keresem az utunkat.
Köszönöm, ha válaszol !
KedvelésKedvelés
Kedves Tímea! A csillebérci Tüskevár Általános Iskola és Gimnázium, ahol dolgozom. Viszont nálunk csak felső tagozat van általános iskolában, tehát 5.-től 12.-ig osztályig van oktatás.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor! Köszönöm a cikket. A nagy lányom SNI-s mi is végig mentünk minden lehetséges problémán mind a tanárikar, mind az osztálytárakat bele értve. Az általános iskola 5. osztályába megkaptuk az új osztályfőnőkőt aki gyógypedagógusi képesítéssel is rendelkezett. A lányom élete ekkor teljesen megváltozott, természetesen jó irányba. Így is nagy küzdelmek árán jutottunk el a középiskola 11, osztályáig ( most kezdtük szeptember 3.án). Sikerült olyan intézményt találnunk ahol fantasztikusan foglalkoznak vele. A két kisebb gyerekemnél is felmerültek tanulási nehézségek. Nekik már első perctől kezdve kis létszámú osztályokat indító intézményt kerestünk. Saját tapasztalatom alapján ezek az intézmények sokkal jobban megfelelnek a gyerekek igényeinek. Szerintem nagyon sok múlik rajtunk szülőkön. Sajnos nagyon sokszor nekünk kell a szakembereket megkeresnünk, mert az intézmények nem minden esetben tudnak akkora segítséget biztosítani, mint ami a gyerekeknek kellene. Nagyon sok intézmény, pedagógus nincs felkészülve az ilyen igényű gyerekere. Sajnálatos tapasztalatom szerint ( tisztelet a kivételnek) inkább mellőzik a gyerekeket, tudomást sem vesznek róluk. Szinte fertőző betegnek nézik a gyerekeket és ez a hozzá állás megalázó és fájó számomra, a gyerekek önbecsülését pedig teljesen tönkreteszi. Ezen problémákra mikor lesz megoldás azt em tudom, de addig is kitartás kívánok minden gyerek, szülő és pedagógus számára.
KedvelésKedvelés
Kedves Andrea!
Örülök, hogy az önök története ilyen pozitívan végződött. Azért nehéz ügy ez, mert szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy a városi nagy iskolák 30-40 fős osztályokkal valaha meg tudnák valósítani a sajátos nevelési igényű gyerekeknek megfelelő differenciálást (tisztelet a kivételeknek, ha vannak). Ezt nem tudom felróni nekik, mert még a mi alacsony létszámú osztályainkban is olykor nehézséget jelent. Ennek sajnos viszont az az eredménye, hogy őket — legjobb esetben — levegőnek nézik az osztályteremben. Én is hallottam első kézből ilyen történeteket, amikor a tanárok konkrétan figyelmen kívül hagyták, hogy van a gyermeknek egy szakértői papírja. Maradnak a kisebb iskolák, alternatív megoldások (tanodák, tanulócsoportok), ahol fel lehet zárkóztatni az ilyen gyerekeket.
Az én oldalamról a tanárképzés a vesszőparipám. Nem tudom elfogadni, hogy egy neves egyetem egyébként több szempontból minőségi tanárképzési programjában nem szerepel kötelezően több ilyen témájú kurzus. Így amikor tavaly bevittem több órára is, akkor kiderült, a hallgatótársaim egy része most hall először arról, hogy autizmus. Vagy legalábbis most lett számára ez megfelelően definiálva. Így ugye nehezen elvárható, hogy miután kikerülnek, tudnak ezzel bármit is kezdeni a tanteremben.
Én a folyamatos megoldáskeresés, fejlesztés pártján állok. Remélem, sok kollégám van még ezzel így.
További kellemes hetet kívánok!
KedvelésKedvelés
A cikk írodhatot volna,a kisfiamról is, aki SNI gyermek.Az ovodában nem vett részt a rendezvényeken,kirándulásokon ,nem vitték mert féltek a reakciojától hogyan viselkedne.Az éven elsősök lettünk költözés miatt átszeretük volna vinni más intézménybe,de nemet mondtak nem tudják átvenni a gyermekem .A véleményem szerint féltek a gyerektől.Az iskolába ahova Megyaszón járunk semmi probléma nincs vele,kicsit lassaban dolgozik társainál,de jól és pontosan,de célpont a társainak többször bántalmazták ,amit megbeszéltem a tanáraval,sohasem kezdeményez verekedést hadja hogy megverjék nem üt vissza.Több odafigyelés kell hozzájuk de ugyanolyan gyerekek mint bárki más.
KedvelésKedvelés
Kedves Gabriella! Egyetértünk. Ugyanolyan gyerekek, mint bárki más. A “hagyja, hogy megverjék” rész némileg aggályos. Értem, mit akart vele mondani, de hosszú távon az sem megoldás, ha bokszzsáknak használják, mert soha semmilyen formában nem védi meg magát.
KedvelésKedvelés
Az én kislányomat is végig kísérte az általános iskolában,semmilyen segítséget nem kaptunk,de igen kapott annyit hogy felső osztályokban nem buktatták meg. Most 9.osztályos csak annyit mondok keressétek Dunaújvárosba a Pentelei Mentálhigiénés Általános Iskola, Szakképző Iskola és Gimnázium, Dunaújváros.Van egy külön szakuk az Iránytűs osztály amit ott alkalmaznak tanulási módot azt sehol máshol az országban nem alkalmazzák.Elsőre a gyermekeink lelkével foglalkoznak.hétfőtől csütörtökig van a tanítás napi 5 órában és 35 percesek a tanórák.Öleléssel kezdik a napot
KedvelésKedvelés
Kedves Erika! Őszintén jó hallani, hogy léteznek ilyen iskolák nálunk. Kitűzött célom, hogy a következő években az összes ilyen intézményt végiglátogatom.
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor! Megosztottam az Ön írását, leírtam a véleményemet is a megosztásomban amit most ide be is másolnék mert erős késztetést érzek arra hogy ezt megtegyem pár itteni hozzászólás olvasása után… Kérdezném hogy van-e olyan kezdeményezés esetleg hogy az iskolák tájékoztatást kapjanak arról hogy valójában mit takar pl. az SNI stb… Csak hogy minden pedagógus tisztában legyen ezzel? Végső elkeseredésemben már sokszor gondoltam erre. Íme a véleményem: Nem gondolok konkrét személyre vagy személyekre mielőtt félreértés lenne. Általánosságban beszélek a “problémáról”.
Rögös az út az óvodától egy SNI-s BTMN-s gyermek szülőjeként, de a legrögösebb a gyermeknek ezt lelkileg átélnie… Ha elutasító, lekezelő “pedagógussal” akad össze az ember és ha szerencséje és lehetősége van, akkor egy másik óvodába vagy másik iskolába vagy osztályba iratja a gyermekét és addig megy, addig harcol míg rálel egy olyan PEDAGÓGUSra aki meghallgatja és tesz is érte hogy szülő és tanár együtt dolgozzon azon hogy a gyermeket motiválja, ösztönözze, “felemelje”. Azért idézőjeles a szó és azért nagy betű, mert nálam a pedagógus azt jelenti, hogy elhivatott. Emlékezzen arra hogy a főiskolán pszichológiát is tanult és a gyermek nem csak fizikailag hanem lelkileg is jelen van az iskolában szinte egész nap. Nem kivételezésről és különleges bánásmódról beszélek hanem megértésről, átérzésről, arról hogy nehezebben megy a tanulás, koncentrálás mint a többi gyereknek. Arról, hogy sokszor megfordult 13 év alatt a fejemben hogy: “Könyörgöm, hallgasson meg, értse már meg valaki”…Ne legyenek már ezek a gyerekek megbélyegezve. …és ne legyenek a szülők sem. Mert lehet hogy az “ilyen” gyermekek szülei sokkal többet foglalkoznak a gyermekeikkel, sokkal többet beszélgetnek velük és vért izzadnak otthon tanulás közben hogy másnap és az elkövetkezendőkben simábban menjenek a dolgok. … és most idézet a cikk írójától: “Maximálisan egyetértek azzal, hogy sokkal több pénzt kellene belefektetni ebbe, mind az eszközök, mind a pedagógusok fizetése tekintetében. Azzal is egyetértek, hogy bizonyos esetekben szükség van segítőkre egy szaktanár mellé.
Írásomban azért nem említettem a pénz kérdést, mert pontosan tudom — mint napi szinten SNI/BTM gyerekeket tanító tanár –, hogy rengeteg olyan apróság van, amit megtehetek értük és semmiféle plusz pénzbe vagy energiába nem kerül. Nem nagy varázslat nagyobb betűvel nyomtatni valamit, többletidőt adni a gyerekeknek, lassabban, türelmesebben haladni, teret adni egyéni tanulói utaknak stb. Ehhez egy forintra nincsen szükség, csak egy kis figyelmességre, ami mégis csodát tesz. Vagy például az sem vesz el tőlem energiát, hogy nem szórok hatalmas egyeseket egy diszlexiás tanuló helyesírására. (Van ilyenre példa sajnos.)
Az pedig, hogy továbbképzem-e magam ebben a témakörben, kizárólag a saját felelősségem, ahogyan az is, hogy hogyan bánok egy különleges figyelmet igénylő gyerekkel egy osztályközösségben — azt közvetítem-e, hogy te közénk tartozol, vagy azt, hogy nyűg vagy mindnyájunknak.” – azt hiszem ehhez nincs is mit hozzáfűzni..
KedvelésKedvelés
Kedves Ildikó!
Köszönöm, hogy megosztotta az írásomat. Szerencsére mára már több tízezer emberhez jutott el, és remélem, sok pedagógus kollégában megmozgatott valamit.
A legelején feltett kérdésére nehéz válaszolnom. Külön tájékoztatást központilag biztosan nem fognak kapni. Legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy szerveződik egy-egy önkéntes csapat, akik személyesen megkeresnek iskolákat, és felajánlják azt, hogy prezentációkat és érzékenyítő foglalkozásokat tartanak. De ugye ezt is vagy elfogadja egy iskola vagy nem. Nemrég voltam egy továbbképzésen a témában, és fantasztikusan jó volt. Na most ez is olyan dolog, hogy a pedagógus vagy elmegy, vagy nem.
Én a következő években mindent el fogok követni, hogy a lehető legtöbb helyre eljussanak ezek a történetek. Többek közt egy mai konferencián is erről fogok előadni. Úgy gondolom, hogy a legnagyobb hatást a tanárképzésre kell gyakorolnunk, hogy a gyökerénél fogjuk meg a problémát.
KedvelésKedvelés
Tisztelt Zsombor!
Végig olvasva a cikket, sok közeli “élmény” futott át rajtam. Végigjárva iskolapszichológust és megkeresve a nevelési tanácsadót mi is elgondolkodtunk sokszor hol követtünk el hibát? Tiszteletre, vidámságra és közben néha szigorral (nem fizikai) neveltük, neveljük gyermekeinket. Tavaly karácsony előtt egy családi tragédia, felborította a “hangulatot”, nyugalmat. Mi előre felvettük a kapcsolatot az iskolapszichológussal, csökkenteni, feldolgozni a fiamban (is) a fájdalmat. Természetesen jeleztük az osztályfőnökének is. Az igazi kálvária ez után kezdődött, a gyermek eredményei jelentősen megromlottak- amit a házifeladatok el nem végzése okozott, mert dolgozataiban minimális volt a teljesítmény csökkenés- és tanárai panaszkodni kezdtek a rossz hangulata miatt. Felkértük az iskolapszichológust hogy tájékoztassa őket az okról és foglakozás hatásáról. Közel 5 hónap után a gyermek hangulata változott pozitív irányba, de ekkor visszamenőleg kiosztották neki több tantárgyból a szaktanári figyelmeztetőket (közben 4-es és 5-re állt, pár 3-sal), ez írásbeli válaszra késztetett, amely FELHÁBORÍTOTTA az igazgatónőt (aki szóvá tette) és osztályfőnökét is (férje). Véleménye szerint a “Szülői, nyílt hozzáállásunk bátorítja a gyereket”. A reakciók függvényében az iskolapszichológus finoman jelezte, hogy nem tehet semmit, sajnálja, próbáljunk a nevelési tanácsadótól segítséget. Röviden ott elmagyarázták, nem a gyerekkel, hanem köztünk (szülők -tanárok) van konfliktus és a gyerek ennek az áldozata, DE EZT NEM ADJÁK ÍRÁSBA. Azért írtam ezt, hogy alátámasszam az olyan tanárok véleményét, aki állítják, hogy rossz szemlélet van és az empátia hiányzik a pedagógusok többségéből. Tisztelettel: Csaba
KedvelésKedvelés
Kedves Csaba! Köszönöm, hogy megosztotta velünk a történetét. Sajnálom, hogy ilyen élményben volt részük. Ez egy tipikus esete a teljes érzéketlenségnek és inkompetenciának. Azért remélem, hogy a “pedagógusok többségéből” rész nincs így. Sok esetben nem az empátia hiánya az oka az ilyen fajta működésnek, hanem inkább a tudás és tapasztalat hiánya ezen a területen.
KedvelésKedvelés
Nagyon szép írás!
Jó lenne, ha azok olvasnák a leginkább, akik gyerekekkel foglalkoznak! Több szakértővel is beszélgettem, más-más területen dolgozókkal. Sajnos, sokan nincsenek tisztába vele, hogy a gyermek akkor kerül hatalmas változás elé az életében, amikor ovódába kerül . Hiszen akkor kerül ki hosszú időkre a megszokott családi légkörből, és bekerül egy nagy közösségbe, ami hatással van a további életére, a személyiségének további fejlődésére. Az ovódai nevelőkön és az ő figyelésükön, vagy nem figyelésükön múlik a gyermek további fejlődése. Ha kiközösítik, nem kap kellő figyelmet, ellenséges vele az ovónő, az kihat a későbbiekben is a közösségben való viselkedésére és magatartására. Ha valami nem helyesen történt, az iskolában vehetők észre igazán először! Ilyenkor könnyen hibáztatja mindenki a szülőt és a tanárt, pedig nem a tanár az, akinek a közösségi alkalmazkodásra kell tanítania a gyermeket! Nincs SNI-s, ADHD-s, és hasonló gyermek! Ezek csak kifogások, amivel már az ovódában megbélyegzik a gyermeket, sajnos egy életre!!! Pedig nem egy pici gyermekkel van a probléma, hanem azzal, aki nem ért a neveléséhez! Ez első helyen az ovódán történi, mert sajnos a legtöbben, nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a gyermekek sem egyformák, mindegyiknek másból van többre szüksége!
Sokáig írhatnám még, de köszönöm, ha elolvasta a véleményem!
Tisztelettel: Győri Éva
KedvelésKedvelés
Kedves Zsombor! Én csak most találtam erre a cikkre és egy autista kisfiú anyukájakánt nagy örömmel olvasom, hogy vannak ilyen pedagógusok is. A kisfiam most elsős, szegregált iskolába jár átlagon felüli értelmi képességekkel. Azért döntöttünk így, mert az ovis évek gyötrelmei után nem akartuk, hogy végleg összetörjék a lelkét, most talán még nem késő, ha szeretet és elfogadás veszi körül, még kinyílhat, fejlődhet. Egyébként integrálható lenne. Három évesen kaptunk a diagnózist és azóta rengeteg megaláztatásban volt részünk. Volt, hogy az oviban egyedül ő nem ehetett a szülinapi tortából, mert “nem tartotta be a szabályokat”. Igaz, tudták, hogy autista és senki nem segített neki, hogy megértse, elfogadja a szabályokat. Érdekes módon neki nem volt kifüggesztve a rajza szinte soha a folyosóra, mert “nem volt kedve rajzolni”. Anyák napján nem szerepelhetetett, aztán az évzáró műsoron szó szerint a műsor közben az óvónő kilökte hozzám az első sorba a gyerekemet. Nem egyszer sírva vittem haza. Ezután 3 és fél év béke, fejlődés egy integráló oviban, ahol szerepelt, rajzolt, betartotta a szabályokat. És igen, én is azt gondolom, hogy hozzáállás kérdése. Az említett oviban mindenre volt megoldás . Pedig nagyon de nagyon nem volt egyszerű dolguk az óvó néniknek, mivel 4 autista is járt a csoportba (köztük súlyosan érintett is), de volt még ADHD-s gyerkőc is. Ami nekem a legpozitívabb volt, hogy a szülőket partnerként kezelték. Nekem az azért jelent sokat, mert a másik két oviban folyton azt éreztem, mintha nem ugyanabban a csónakban eveznénk, mintha a szülő valami inkompetens hülye lenne, aki nem ért a saját gyerekéhez és majd ők megmondják a tutit. Ezután költözés, majd újabb harc az új óvódában. Már az elején közölték, miből szeretnék kirekeszteni a fiamat (anélkül, hogy ismernék). Nem hagytam, nem lettem a kedvenc anyuka, de nem bánom. Viszont valami végleg elromlott bennem. Én töretlenül hittem és hiszek is az integrációban, de be kellett látnom, ez nálunk nem működik általában. Mivel tény, hogy rossz a rendszer és a hozzáállás is. Addig, amíg a pedagógusok csak egy problémaforrásként képesek kezelni egy gyereket, amíg ilyen lelketlenül gonoszak tudnak lenni egy gyerekkel, amíg a játszótéren az anyuka ordítozik velem, hogy merek idehozni egy fogyatékos gyereket én nem látok sok reményt az integrációban. Ehhez nyitottság kell, szeretet, elfogadás. Persze vannak kis szigetek, ilyen a fiam iskolája is pl, ahol tátva maradt a szám első napon, hogy jé…így is lehet, ilyen is van, de sajnos ez igen ritka. És ott van még a nagy kérdés, innen hova mehet tovább? Vannak befogadó középiskolák, munkahelyek, társadalom ? Én rengeteget gondolkozom azon, mi lesz a fiammal, ha én már nem leszek és arra jutottam, nem merem itthagyni őt. A mi döntésünk, hogy pár év múlva külföldön folytatjuk tovább az életünk. További sok sikert kívánok a munkájához, őszintén remélve, hogy talán egyszer más szemlélet lesz az uralkodó.
KedvelésKedvelés