Workshop a marslakókról

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.


A workshopokra többségében olyan tanárok jöttek el, akiknek a nagy része már legalább tíz vagy ennél is több éve a pályán van. Kezdő tanárok csak elvétve akadtak köztük. Továbbá feltűnő volt számomra az, hogy már nagyon sokat tudtak elméletben a speciális nevelési igényű gyerekekről, ugyanakkor sokuknak tudtunk újat mondani gyakorlati téren.

Ilyen segítő, gyakorlati útmutatóként szolgált a „tantermi szituációk” rész. A szituációk olyan velünk megtörtént esetek adaptációi voltak, amelyek egy tanár lélekjelenlétét teszik próbára, azonnali reakciót kívánnak, és nagyon gyorsan kell a kezelésükhöz döntést hozni. A szituációk magukba foglaltak olyan helyzeteket, megnyilatkozásokat, melyekben jelen van valamiféle agresszió: fizikai diák-diák, verbális diák-tanár viszonylatban.

Mindezzel egyrészt az volt a célunk – azon kívül, hogy a résztvevőket azonnali reakcióra bírjuk egy-egy helyzet kapcsán –, hogy rámutassunk arra, mennyire fontos egy tanár önismerete. Ennek hiányában lehet, hogy nem tud gyorsan úgy reagálni, hogy egy felfokozott helyzetet a tanteremben nyugvópontra tudjon hozni. Másrészt, szerettük volna azt demonstrálni, hogy vannak olyan helyzetek (nemcsak szélsőségesek), ahol a tanároknak együtt kell működniük egy adott helyzet/diák kezelésében. Nem egyedül kell megoldani őket, hanem segítséget kell kérni. Harmadrészt, érzékeltetni szerettük volna, hogy hosszú távon egy tanár ugyanúgy az önismeretéből merít, vagy annak hiányában él káros megoldásokkal, ha tanítani kezd egy sajátos nevelési igényű gyermeket. (Meg egyébként bárkit). Továbbá megemlítettük azt is – és ezt nem mi tettük először –, hogy fontos a humor. A legtöbb kommunikációs játszmát megtöri egy jól időzített, vicces reakció, és időt lehet vele nyerni, hogy további megoldásokon gondolkozhassunk.

Végül pedig fontosnak tartottuk kiemelni, hogy nincsenek receptek – nemcsak a szélsőséges helyzeteknél, hanem a tanítás-tanulás terén sem, legyen szó SNI-s, BTM-s vagy bármilyen diákról. Vannak jól használható alapelvek, amelyeknek bárki utánanézhet. Viszont rengeteg járatlan útra kell egy tanárnak rátérnie a tanítás során. Ez persze rengeteg félelmet szülhet, és mondjuk ki, hogy szül is. Szerettük volna megmutatni, hogy ezekkel érdemes szembesülni és megküzdeni, majd ebből erőt merítve bátran belelépni új helyzetekbe és megoldásokat keresni a nehézségekre.

A bevezetőben említett három területet – autizmus, ADHD, diszlexia – több tucat, egyes szám első személyben megfogalmazott állításon keresztül jelenítettük meg. Például: „ideges leszek, ha az óra menete nem kiszámítható”, vagy „a ‘p’, ‘b’ és ‘d’ betűk nagyon hasonlítanak egymásra, ezért könnyen összekeverem őket”. A kijelentéseket szétosztottuk a jelenlévők között, majd nekik kellett elhelyezni a három terület valamelyike mellé. A tapasztalatunk az volt, hogy a legtöbb kijelentést rövid idő alatt jó helyre rakták a kollégák. Világossá vált, hogy a többségnek egyáltalán nem okoz nehézséget ezen jelenségek felismerése – a felszínen jelentkező tünetek sokszor egyértelműek. Annál kevesebben tudták azonban a jelenségek mögött húzódó okokat, ezért például levezettük a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar működését is, és egyben beszéltünk az örök kérdésről is: kell-e gyógyszer vagy nem? Az egyik alkalommal a diszlexiáról is kialakult egy hosszabb diskurzus. Az ilyen beszélgetéseket mindig fájó szívvel kellett megszakítanunk az időhiány miatt.

Workshopunk utolsó harmada volt az igazi feketeleves: valós diákprofilokat mutattunk be megváltoztatott névvel – diákokét, akik évek óta nálunk tanulnak, és akiknek a történetét szorosan végigkövettük. A játék a következő volt: kiraktunk és felolvastunk egy rövid leírást az adott gyermekről. Csak a felszínen megjelenő dolgokról beszéltünk, egy szót sem mondtuk arról, mi húzódhat ezek hátterében. Ezután Dr. House módjára a kollégáknak kellett felállítani a diagnózist, azaz, rájönni, milyen okok rejlenek a gyermek magatartása és tanulási problémái mögött. Ez volt az a pontja a foglalkozásnak, amikor egy picit megvezettük a jelenlévőket. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mennyire tudnak eltávolodni az eddig hallottaktól és mögé látni a diákprofiloknak. Meglepő módon mind a három workshopon akadt egyetlen egy ember, aki szinte tűpontos diagnózist állított fel a mindössze egy bekezdésnyi leírás alapján.

A leírások olyan diákokról szóltak, akik mind a tanárokkal, mind a társaikkal szemben olyan magatartással viseltetnek, amit nagyon nehéz kezelni és elviselni – a tanulási nehézségeikről nem is beszélve. Ugyanakkor kiemeltük a diákok erősségeit is, például segítőkészségüket vagy művészi vénájukat. Mindezzel megpróbáltuk rávezetni a hallgatóságot arra, hogy egy diák magatartászavara és nehezen kezelhető megnyilvánulásai súlyos, háttérben meghúzódó problémákról tanúskodhatnak. Szerettük volna megmutatni, hogy egy diák sértései vagy fizikai agressziója gyakran rossz hangnemben megfogalmazott vagy rossz eszközökkel demonstrált segélykiáltások. A diák hátterének megértésével mindezek kezelhetővé válhatnak. Ám az is lehet, hogy be kell ismernünk: iskolai keretek között nem feltétlenül tudunk segíteni, és a segítséget más intézménytől/szakembertől kell kérni. Az is előfordulhat, hogy valakit végleg el kell engedni… Mindehhez azonban belátás szükséges, a tanár személye és a közösség védelme érdekében egyaránt.


Ez a háromszor hetvenöt perc újfent rávilágított arra, hogy még mindig óriási hiánycikk az efféle foglalkozás. A különféle valós szituációk megvitatása, valamint a különleges figyelmet igénylő tanulók működésének megfelelő kezelése rendszerint csak egy ürügy arra, hogy az érdeklődő pedagógusok összegyűljenek. Valójában – ahogyan ez lenni szokott – ismét felszínre tört az az igényük, hogy a tanteremben nap mint nap átélt, olykor leküzdhetetlennek tűnő nehézségeiket végre kibeszélhessék magukból hasonló helyzetben lévő kollégák között, és akár egy-egy konkrét kérdésekben tanácsot kérjenek.

Sok pozitív visszajelzést kaptunk napközben és a konferencia után is, ám ami a legtöbbet jelentette: többen is megkérdezték tőlünk a szünetekben, hogy vállalnánk-e hasonló workshopot az ő saját iskolájukban. Emellett meghívást kaptunk egy újabb angol módszertan órára, így a figyelmünket ismét egy kicsit a jövő tanárai felé fordíthatjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s