2019. április 1.

Tizenkét kérdés

Megint bekapok egy váratlan lövést. Panka a legkiszámíthatatlanabb helyzetekben talál meg ifjú serdülőhöz méltó találékonysággal. A családi napon éppen kint álltam és felügyeltem, ahogy homokot lapátolnak a gyermekek, mire egyszer csak feltűnt az ablakban, megszólított és lőtt. Majd a hatalmas göndör hajával együtt lassan kihátrált és elhalványult a tanterem árnyékában. A háború folytatódik: amikor csak véletlenül találkozik a tekintetünk, lőni kell a kezünkből formált pisztollyal. Ha bármelyikünk feltartja a kezét, akkor tűzszünet van. Az ő fegyvere egyébként az enyémnél újabb modell, és olyan hangot ad, hogy piu-piu. Néha egy harmadik piu is eldördül, de az igazából már hullagyalázás és egyben merő szemtelenség.

Szünetekben szeretek körbejárni és benézni mindenhova. Meglátom, hogy a kilencedikesek az ablakban állnak. A parkoló autók közt odaosonok és bekopogok. Lina kinyitja az ablakot, rám mosolyog, nekem pedig a következő szavak hagyják el a számat:
– Jó napot! Kérnék két hot-dogot, az egyiket csak mustárral.

Három év után is megdöbbentőnek tartom azt a kontrasztot, ami a komoly pillanatok és a játék között van. Az egyik percben nevetünk, futkározunk és lövöldözünk a kezünkkel, a másikban pedig szólnak az irodából, hogy az egyik gyerekemet durván megverték az otthonban és a nagymamája vissza akarja szerezni a gyámságot. Ezek a szélsőséges hangulatok szüntelenül váltakoznak, mint egy rapszódiában. Néha nehéz ebben eligazodni, de az az egy biztos, hogy nem telhet el nap játék nélkül. Emlékeztetnek is erre rendszeresen a gyerekek. A legédesebb üzenetet szombaton kaptam egy tizedikestől. Azt írta, hogy kártyázhatnánk szerdán, mert végre nem dolgozik délután. „Már hiányzik a játszás.” Ez valamiért nagyon melengette a szívemet.

A hatodikosok beözönlenek az informatika terembe. Két delikvenst még a bevezetésben kigyomlálok. Az egyik úriember egy műfaszról kezd el beszélni, mire a társaság kifinomult hölgy tagja a következő választ intézi hozzá: akkor leszophatod. A mai napon különösképp nehezen viselem, hogy a Kazinczy-díjasok szólóznak a dobhártyámon, úgyhogy kettejüket tisztelettel megkérem, hogy távozzanak. Az egyikük őszinte megbánást tanúsít, míg a másik láthatóan örül a döntésemnek. Ezzel sajnos még nem oldottunk meg minden problémát. Óriási a hangzavar, ki kéne találni valami varázslatot. Feltartom a két kezem és bejelentem, hogy lassan leguggolva elkezdek a kezeimmel közelíteni a padlóhoz. Abban a pillanatban, hogy a kezem eléri a padlót, néma csend lesz a teremben. Na, most nyertem tíz másodpercet, mielőtt totálisan beégek ezzel a hülyeséggel. A gyerekeknek tetszik a játék. Ahogy elindulok a kezeimmel, direkt egyre nagyobb zajt csapnak.

Elérem a padlót és hirtelen elnémul a terem. Egyetlen hangot sem lehet hallani. Csak az aula fojtott zaja szűrődik be a vasajtón keresztül. Végre hallom a gondolataimat.

Sokat gondolkozom azon, hogy mit jelent az alternatív iskola. Neveléstudományi szemszögből a modern alternatív iskola olyan, többnyire alapítványi fenntartású iskola, amely többféle reformpedagógiai gyakorlatot ötvözve saját magát alkotja meg – s ezáltal teljesen egyedi működésmóddal és légkörrel rendelkezik. Így történhet meg, hogy amikor csak besétálok egy hatalmas állami intézménybe, földönkívülinek érzem magam, miközben azt helyet és a miénket is egyformán iskolának hívják, amelyben osztályok tanulnak tantermekben. Akkor is valahogy minden teljesen más. Ez innentől már személyiség és preferencia kérdése. Mi sem gyönyörűbb annál, amikor békésen ül egy csoport és csinálja a feladatát – ilyenkor egy rövid időre megpihenek. Mégis… én azt élvezem leginkább ebben a munkában, amikor a létező legextrémebb gyerekekhez kell valamilyen módon megtalálni az utat. Különleges vonzalmam van az olyan helyzetek iránt, amikor egy új diák közli velem, hogy „hagyjál a g*cibe”. Ez az én világom.

Hasonló tűzzel és eleganciával robbant be az életünkbe Lina is, akiről az előző részben már meséltem. Néhány hét alatt leírtuk a szokásos imádlak-utállak-imádlak ívet. Ez általában úgy néz ki, hogy az első alkalommal közel engedem és hagyom, hogy „megharapjon”. Utána én jövök és könyörtelenül meghúzom a határvonalakat. A végeredmény pedig egy harmonikus kapcsolat, amelyben egészen jól érezzük egymás rezdüléseit, és jóleső finomsággal tudunk közelíteni egymás felé. Azt gondolom, hogy egy lázadó tinédzser csak azt képes tisztelni, aki méltóképpen kiáll vele szemben. A méltóképpen pedig valami olyasmit jelent, hogy nem az alá-fölérendeltségi, hanem az egyenlő partneri viszony talaján.

Egyetlen nagyobb kihívást tudok elképzelni egy ilyen lánynál: két ilyen lány. Mindketten nemrég jöttek hozzánk, ráadásul még az angoltudásuk is jóval magasabb szinten áll, mint a haladónak nevezett csoport bármely tagjáé. Nincs mese: jövőre el kell indítanunk a várva-várt osztályközi angol csoportot a legalább B1-es szinten beszélő diákoknak. Addig viszont ki kell húznunk valahogy. A mai napon egy merész lépéssel tervezem megragadni a gyerekek figyelmét, és elérni, hogy egy újabb lépéssel közelebb kerüljek hozzájuk. Múltkor interjú kérdéseket kellett írniuk, majd meg is interjúvolták Ildi nénit, ami nagy siker volt. Kitaláltam, hogy továbbviszem ezt a projektet. Miután négy embernek kiosztom az órai feladatokat, odasétálok a két hölgyhöz:
– Titeket arra szeretnélek kérni, hogy írjatok meg tizenkét kérdést nekem, amit utána fel is tesztek. A játék úgy szól, hogy ti bármit kérdezhettek, nekem pedig kötelező válaszolnom őszintén, az egész osztály előtt. Csak olyan kérdésre válaszolok, amely nyelvtanilag helyesen van megfogalmazva. Ha nem, akkor szólni fogok és van lehetőségetek újra megpróbálni.

Szó nélkül fognak egy darab papírt, összedugják a fejüket és már írnak is. Benne van a levegőben, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom. Az elmúlt hetekben aligha láttam őket ilyen lelkesedéssel és fegyelemmel belevágni egy feladatba.

Eltelik negyed óra és már el is készülnek. A kezembe veszem a lapot és ámulok. Megálljt parancsolok magamnak, mielőtt elolvasnám az összes kérdést. Izgalmasabb a játék, ha visszaadom nekik és spontán kell reagálnom mindenre. Odahúzok egy széket a tábla elé és leülök. Bevallom őszintén, egy picit tartok az olyan troll kérdésektől, mint hogy mi a kedvenc szexpózod. Nem szeretném, ha ilyen irányba menne a dolog. Úgy tűnik, még ők is visszahőköltek attól, hogy én most tényleg mindenre válaszolni fogok, ugyanis megjegyzik, hogy nem muszáj. Márpedig így döntöttem. Az első néhány kérdés átlagos: van-e testvérem, szingli vagyok-e… Ám lassanként az egész csoport feszülten figyelni kezd. A nyelvileg bonyolultabb kérdéseknél még tolmácsolnak is egymásnak.

Mit gondolsz a melegekről? Mikor vesztetted el a szüzességed? Alakul a dolog, de még mindig nem ütötte meg az ingerküszöbömet. Az első, amin már fennakadok egy pillanatra: Csalt meg valaha a barátnőd vagy fordítva? És mit gondolsz a megcsalásról általában? Ennek a kérdésnek súlya van, de természetesen válaszolok.

Milyen a kapcsolatod a családoddal?

Hirtelen akkora lett a csend, hogy már a környező zajokat sem hallom. Linával találkozik a tekintetünk. Ez az osztály tele van szörnyűbbnél szörnyűbb családtörténetekkel, s most mégis ők kérdezik ezt tőlem. Szerintem ezek a gyerekek még az életben nem figyeltek rám ennyire, még soha nem füleltek ilyen intenzíven, hogy megértsék az angolul elmondott válaszaimat. Rövid hezitálás után reagálok erre az utolsó kérdésre is.

Ma valami egészen fantasztikus dolog történt itt velünk. A kilencedikes gyerekek adtak egy őszinte lenyomatot arról, hogy a jelenlegi életszakaszukban milyen kérdések foglalkoztatják őket igazán. Válaszokat vártak egy felnőttől. Én pedig leültem előttük egy olyan székre, amelyiken pontosan olyan kiszolgáltatott és sérülékeny voltam, mint ők. Nem éltek vele vissza.

***

Éppen két szem frissen mosott retekkel sétálok be újfent az osztálytermünkbe, hogy ötödszörre is megnézzem, milyen szép lett a szombaton felsikált linóleum. Kifelé menet ott áll egy tizedikes leányom az ajtóban.
– Kérsz egy retket?
Csillogó szemekkel elfogadja. Nem láttam még embert így örülni egy darab reteknek. Azt hiszem, ez a retek legalább annyira fontos, mint az a tizenkét kérdés, amit ma feltettek nekem. Mostanában azonban veszélyes elmerülnöm ilyen mély filozófiai gondolatokban, mert innen a legnehezebb kivédeni, amikor valaki megszólít, belenéz a szemembe és csak annyit mond:

 

piu-piu.

 

Piu.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s