2020. október 22.

Az utolsó futam

A friss minősülés rózsaszín mámorában szárnyalok a festői Határ úti aluljáró felé. Két hete valahogy minden más. Megszépült a világ, sínen van a közoktatás, kedvesebbek lettek a gyerekek, és kettővel több zsömle kerül a zacskóba. Mindent köszönök: a tíz százalékos nyári béremelést és a miniszter úr szívélyes, biztató leveleit is. Úgy érzem, nem vagyok egyedül. Minden egyes sor elolvasása olyan, mintha egy újabb kanállal fröccsentenének a hivatástudatom izzó lávaköveire szakmai munkásságom finn szaunájában — ahol olykor egy kicsit szorul az ajtó. Bele se merek gondolni, mi lenne ezek nélkül. Hiszen, mint tudjuk… ja, közbe’ zöld a lámpa.

— Jó reggelt kívánok! Öt csokis és három málnás croissant-t kérek szépen.
Illetve kellene egy szatyor is — jut eszembe — mert aligha fogom őket betömködni a kabátzsebeimbe. Az osztálycsoportban már indul a nyüzsgés. Hol vagytok? Mikor értek ide? Hogy találok oda? Én csak ennyit írok a metrón ülve: „Van nálam öt csokis és három málnás croissant.” A hölgyek máris lecsaptak egy-egy málnásra. Valahogy gyorsabban érkezett a válasz, mint amikor az online dolgozat linkjét küldöm a csoportba. Egy kis késéssel begördülök az Örs vezér terére. Kellemes gitárszó és egy csapat mosolygó gyermek fogad. Amint megpillantanak, rögtön körém gyűlnek. Nóri finoman átölel és kedvesen köszönt, de hamar koppan, hogy különleges vonzerőm a málnás croissant átható illatában rejlik. Egy pillanat alatt elkapkodják majdnem az összeset. Megérkezik a svájci is, aki az egész croissant mizériát kirobbantotta tegnap este. „Én nem kérek, köszönöm, mert már ettem.” És még a francia kiejtésemet is kijavítja.

Eperkével találkozik a tekintetünk. Némi hezitálás után ő is átölel, de nem úgy, mint régen. A mai napon azért jött, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Már két hete másik iskolába jár, de szeretett volna még egyszer elkísérni minket valahová. Amikor múlt héten az osztályprogramokról szavaztunk, valaki feltette a kezét: Eperkének is van egy szavazata, úgyhogy gyorsan írt neki Messengeren. Tegnap pedig kiderült, hogy két végzős is szeretne csatlakozni hozzánk. Az egyikük, Virág, tulajdonképpen tiszteletbeli tizedikes már, annyira szeret nálunk lenni. Ő már bizony kopogtatás nélkül jöhet be hozzánk.

Még van húsz percünk a HÉV indulásáig, úgyhogy bőven van időm hódolni az egyik legkedveltebb tevékenységemnek. Nagy nehezen kirángatok egy Metropolt a tartóból, majd elkezdem felolvasni mindenki napi horoszkópját. Ebben a másodpercben felcsendül a gitáron a Keresztapa zenéje. Lássuk, mit ír a Szűz: „Alkalmas a nap kisebb utazásokra, ez feltöltheti az energiaszintjét.” Nocsak. Akkor talán szálljunk is fel a HÉV-re. Mindjárt indulunk Kistarcsára, hogy meglátogassunk egy szabadtéri gokart pályát. Különleges program ez, ilyesmit még sosem csináltunk. Lelkesen fogadtam a lehetőséget, amivel sikerült a paintballt és az airsoftot újfent elodázni. Ági nénivel nem vágyunk arra, hogy a lelki traumák után végre fizikai fájdalmat is okozzanak nekünk. Válaszul a tanév végére már felvetettem a kötél nélküli bungee jumpingot. A siklóernyőzést is csak viccnek szántam, de Áginak felcsillant a szeme.

A kocsi végében, a többiektől elkülönülve, a három auti srác foglal helyet, szimmetrikusan, egymástól tisztes távolban, de így is beszélgetnek. Hihetetlen módon lelkesednek minden közös programért, rájuk mindig lehet számítani. Természetesen Charlie angyalai, a három nagybetűs Hölgy, szintén egy kupacban nyomorog egy négyesben. Egy kicsit leülök közéjük. A szomszédban ücsörgő srácokkal megy a félhangos kacajjal és szeretettel átitatott adok-kapok. A szemem sarkából szüntelen Nórit figyelem.

Sokszor elmélkedem mostanában az ő sorsán. Tavaly még nem a mi osztályunkba járt, de idén újra kellett kezdenie. Egyrészről féltem, hogy mi lesz ebből. Ugyanakkor tudtam, hogy van köztünk egy kapcsolat, ami segíthet neki belesimulni az új közösségbe. Tegnap Ágival hármasban volt egy hihetetlenül jó beszélgetésünk. Ők is megtalálták a hangot. Mégis… folyton gyanakodva fürkészem őt, mert nehéz elhinnem azt a változást, amin keresztülment. Amikor három éve elkezdtük, nem bírtam őt elviselni a tanteremben. Egy harsány és vulgáris figyelemhajhász volt, aki, miután egyórás késéssel berontott, majd minden lehető módon szétrombolta az órát, elővette a körömlakkot meg a sminkkészletet. Évek alatt egyetlen szót nem tudtunk komolyan váltani, mert gyermeteg módon elviccelte. Idén tavasszal az egyik online angolóra végén, miután már mindenki kijelentkezett, megszólított és csak ennyit kérdezett: beszélgetsz velem még egy kicsit? Ott elindult valami. Ha most ránézek, egy kedves, felnőttes és visszafogott lányt látok, aki vágyik a közösségre, és nem mellesleg valakire, aki apja helyett apja lehet.

Cinkotán le kell szállnunk, hogy megvárjuk a következőt, mert ez nem arra megy. Sebaj. Bezúdulunk a cinkotai állomás várójába. Egy kétéves forma kislány lassacskán elkezd felénk totyogni. Tátott szájjal nézi a nagyfiúkat és nagylányokat. Szofi, ne menj oda! — szól utána az anyja. Látod, ők már nagyok. Nem akarok beleszólni, de szerintem Szofi látja. A kis hercegnő nem tágít az elhatározásától, úgyhogy anyu egyszer csak felkapja és átviszi az állomás másik végére.

Végigzarándokolunk a hosszú úton, mire végre odaérünk egy nagy kapuhoz. Az egyik srácom már ott vár minket a motorján ülve. Még valaki megérkezik, akit autóval hoztak. Kinyílik a nagykapu és beinvitálnak minket a pályára. Megkérdezem, hova lehet parkolni a motorral.
— Bárhova leparkolhatsz! — mondtam egy üres motornak és egy sisaknak, mert a korlát mögül nem láttam, hogy már rég lerakta és odament a többiekhez. Visszamegyek elmesélni, hogy beszélgettem egy sisakkal. Kitör mindenkiből a röhögés. Pedagógiai pályafutásom egyik ékköve, hogy rendszeresen hülyét csinálok magamból.

Kezdődik az eligazítás. A gokartos úriember elmagyarázza, hogy mit szabad és mit nem, melyik a gáz és melyik a fék, aztán megbeszéljük, ki fog részt venni az első futamban.
— És ha hirtelen rálépek a fékre? — kérdezi tőlem Eperke.
— Akkor hirtelen megáll a gokart — magyarázom neki szakszerűen.
Mindketten felnevetünk.

Elsőként felsorakoznak azok, akik még sosem ültek gokartban. Egymás után felbőgnek a motorok. Még egyszer utoljára tisztázzuk, hogy kinek melyik a jobb és bal lába, mert ez okozott némi félreértést. Indul az első menet, finom gázfröccsökkel. A lányok félve köröznek néhány percig, aztán hamar belejönnek. Nóri kétszer is kisodródik, de meglepetésemre esze ágában sincs feladni. A többiek, velem együtt, a következő futamban versenyeznek. Miután két hónappal ezelőtt életemben először gokartoztam, én már profinak tituláltam magam. Ezzel a felkiáltással bele is tapostam a gázba, majd bénán bevettem az első kanyart. Már most elvesztettem a fonalat, hogy a srácaim hanyadszorra köröznek le. A kockás zászló után leszegett fejjel, hangtalanul begurulok a sor végére, hátha nem vesznek észre.
— Zsombor, nem bántásból, de párszor leköröztünk.

Isteni hangulat lengi be a helyet. Úgy tűnik, mindenki nagyon jól érzi magát. Önfeledten beszélgetnek, szórakoznak, vitatkoznak az aktuális futamról. Virág nekiáll keringőzni Eperkével, hogy megmutassa neki, milyen. Csodálattal figyelem őket… hupsz, kiszúrtak, gyorsan eldugom a mobilt a hátam mögé.

***

Eperkével kettesben beszélgetünk a HÉV-en. Sokkal közlékenyebb, mint szokott. Mesél az új helyről, az érzéseiről, a változásokról az életében. Néha ránk nehezedik a csönd, és csak bámuljuk, ahogy úszik a táj. Tudom jól, hogy maradtak még kimondatlan szavak. Annyit azért leírtam neki múltkor, hogy a levélváltásunk közben kisírtam magam. Akkor jött ki belőlem minden. Azt hittem, tovább fog tartani a közös út. Tudom azt is, hogy mindenki gondol valamit. De számít ez? Az van, ami van.

A szomszéd négyesben üldögél Bálint magányosan. Mintha csak megszokásból ülne le zsigerből egyedül. Lehet, hogy szomorú vagyok, de Bálintot sokkal jobban sajnálom. Ő az, akinek a mentorálását Eperke saját indíttatásból kezdte el, mert fájt a szíve, amiért a srácot ennyire kiközösítették. Nehéz lesz most neki, de hálás vagyok, hogy ez a lány egy ilyen megkérdőjelezhetetlen példát hagyott itt nekünk. Hiányozni fog, nagyon.

Úgy sétálunk a peronon, mint az 1960-as Ocean’s 11 című film zárójelenetében a kor hatalmas filmcsillagai — egy pár méteres sétával Oscar-ra jelölnek minket. A hatást csak fokozza, hogy ugyanaz a gitáros, akivel reggel találkoztunk, éppen a Meseautó híres címadó dalát pengeti.

A lányok éhesek. Ennek hallatán most már a srácok is. Együnk valamit, utána pedig szüneteljünk pár napot! Megérdemeljük. A mai volt az utolsó futam.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s