Kérdések és válaszok az SNI-ről

Kedves Olvasóm! A most következő írás rendhagyó körülmények között született. Egy kedves ismerősöm, Molnár Zsófi – akit több mint egy évtizede még a középiskolám franciatanáraként ismertem meg – tanácsot kért a Facebookon SNI témában a saját gyermekét illetően. Én is reagáltam és hamarosan kaptam tőle egy halom kérdést. Ahogy olvastam ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, amely sok más gyereket, szülőt, családot vagy kollégát is érinthet. Ezért kitaláltam, hogy a kérdés-válaszból faragok egy blogírást, amelyben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni Zsófi húsba vágó kérdéseit. Íme.

Hol tanítasz? Milyen a suli légköre? Mennyire integrálhatók a BTM/SNI-s gyerekek?

Öt éve a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozom. Angolt tanítok minden évfolyamon, négy éve pedig osztályom is van (most tizedikesek). Egy kicsi, családias hangulatú hely a miénk. Bár nálunk is tantermek vannak táblákkal, padokkal, székekkel, mégis semmiben nem hasonlít a légkör egy hagyományos, többségi iskolához. Nemcsak a szemlélet miatt lehet más, hanem mert alapítványi fenntartású iskola. Sok mindenben önállóak, függetlenek vagyunk – szabadabban tudjuk alakítani a mindennapjainkat, az órarendünket, lényegében mindent, egy dolgot kivéve: mi is a NAT szerint tanítunk és a gimnázium végén az érettségi a cél, de az oda vezető út semmiképpen nem hagyományos.

A „mennyire integrálható” kérdés elég összetett. Integrálásról akkor beszélnénk, ha SNI/BTM gyerekek többségi iskolába lennének „berakva” neurotipikus osztálytársak közé. Nálunk viszont tökéletesen megjelenik a burkolt – vagy olykor nem is annyira burkolt – szelekció eredménye. Itt összegyűlik mindenki, aki nem tud máshol boldogulni – mert valamiért nem kompatibilis a mai magyar közoktatási rendszerrel és/vagy nem nézik őt ott jó szemmel, mert valamiben nagyon más, kilóg, s ezért nem tudnak vagy nem akarnak vele mit kezdeni. Egyszerűbb elküldeni vagy ösztönözni arra, hogy álljon tovább, mert másutt jobb lenne. Részben emiatt a Tüskevár lényegében egy szegregátum, ahol teljes osztályok állnak különleges figyelmet igénylő tanulókból – akár ADHD, disz, autizmus, emocionális- vagy magatartászavar diagnózissal. Széles a spektrum, ami olykor minden szempontból kihívás.

Hogy ők mennyire integrálhatóak hagyományos intézményekbe? Egy részüknél működne, másoknál nem biztos, de ez leginkább egy dologtól függ: valóban inklúzív-e az iskola vagy sem. Ha tényleg inklúzív, akkor a teljes pedagógus gárda és a szülők is szeretettel fogadják a gyereket és mindent elkövetnek, hogy létrejöjjön a kölcsönös elfogadás. Enyhébb zavaroknál, tanulási nehézségeknél lehet, hogy fel sem tűnik egy többségi iskolában, hogy valaki más, mint a többi. Lehet, hogy nincs is diagnózisa, vagy ha van, akkor a szülő eltitkolja, mert fél a megbélyegzéstől. A Tüskevár-féle alternatív iskolákban erre nincs mód és oktalanság is lenne. Nálunk a felvételi egy hosszú elbeszélgetéssel és pszichológiai felméréssel indul, utána jöhet a próbanap vagy -hét. Az oktatási rendszer működésképtelenségét mutatja az is, hogy gyakorlatilag nem telik el úgy hét, hogy random osztályokban ne jelennének meg próbanapokra. Folyamatos a felvétel.

Szerinted érdemes már 5 éves korban elfogadni a FPSZ-től [Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat] SNI-s minősítést, hogy kapjunk államilag finanszírozott fejlesztést? (Marcit 2 éves kora óta visszük privát Ayres-TSMT gyógypedagógushoz tornára és gyermekpszichológushoz, tekintve, hogy eddig kb. mindenki leszart minket…)

Én úgy gondolom, hogy ha a tünetegyüttes erőteljesen megjelenik és adott helyzetekben jelentősen befolyásolja a gyerek és a környezete egészséges működését, akkor mindenképp érdemes kérni egy diagnózist. Sokszor hallom mostanában óvodai vagy bölcsődei dolgozóktól, hogy számtalan gyereknél látják, valamilyen módon atipikus fejlődésű, de nincs diagnózisa. Egy szakértői vélemény és ajánlás segítheti mindenkinek a munkáját, mert akkor célzottan tudnak máshol is foglalkozni a gyerekekkel. Tény, hogy sok pedagógus egyáltalán nincs kiképezve a speciális figyelmet igénylők terén és önerőből kell informálódni, vagy saját maguknak kitaposni az ösvényeket. De még ha így is van, egy szakértői véleménnyel már el lehet indulni valamerre, ahelyett, hogy egy egész óvoda vagy iskola sötétben tapogatózik. Továbbá: ha van egy diagnózis, akkor vannak kedvezmények (alternatív számonkérés, többletidő, eszközhasználat, bármi) és előírt fejlesztések, amire lehet hivatkozni. A 90%-os utazási kedvezmény sem utolsó szempont. Főleg, ha magán fejlesztésekre sok pénz megy el.

Kérdés, hogy szükségetek van-e az államilag finanszírozott fejlesztésre. Elég lehet, ha kap egy SNI diagnózist a gyerek és továbbra is viszitek magán úton fejlesztésre, ha azt megszoktátok, megszerettétek és meg tudjátok engedni magatoknak. A „mindenki leszart” dologra azt tudom mondani, hogy sok helyen nincs semmiféle kapacitás. Olyan oktatási rendszerben élünk, ahol a többségi iskolákban – amelyekben szintén elő van írva és sok gyereknek szüksége lenne fejlesztésre – van egy darab utazó gyógypedagógus, aki egy-két napot tölt el egy iskolában egy héten. Az ilyen iskolákban sajnos kénytelen a szülő magán úton megoldani a megsegítést, általában horribilis összegekért. Most hallottam valakitől, hogy valamelyik suliban az iskolapszichológus két hónappal későbbre tudott időpontot adni egy gyereknek… Ez kb. olyan, mintha azt mondanák, hogy a sürgősségi betegellátásra beutalót kell kérni.

Az SNI mennyire determinálja egy gyerek előmenetelét?

Ez egy nagyon fontos kérdés, és ha tehetném, kiragasztanám mindenhova a válaszomat. Sokféle következménye, kimenetele lehet, ha egy gyerek és egy szülő beállít valahova egy papírral a kezében. Sajnálatos módon számtalan intézményről hallottam, ahol egyáltalán nem bánnak jól az ilyen gyerekekkel. Skatulyába kerülnek, ők lesznek „a papíros gyerekek”, és úgy általában, minden rossznak az okozói. Nem egyszer fordul elő, hogy szülői kezdeményezésre fúrják ki a gyereket, mert a szülők fellázadnak, hogy az ő saját gyerekük sikeres tanulását, fejlődését akadályozza mondjuk egy súlyosabban hiperaktív gyerek. Ebben lehet is valami technikailag, hiszen ha a gyerek tényleg annyira kezelhetetlen, hogy az ő „jeleneteivel” telik el minden tanóra, akkor mindenkinek nehéz. De ez hozzáállás kérdése is. Attól függ leginkább, hogy én tanárként, osztályfőnökként szeretném-e a lelkem mélyén, hogy az a gyerek be tudjon illeszkedni és egy legyen a többi közt. Mindig elmondom, hogy nem tudok pálcát törni azok felett, akik mondjuk 40 fős osztályban kell, hogy fogadjanak komolyabb tünetegyüttessel rendelkező SNI gyerekeket. Úgy gondolom, hogy ez lehetetlen feladat. Kiváltképp, mert nincs meg a támogatás az intézményvezető vagy a tankerület részéről – úgy értve például, hogy nem fognak megfinanszírozni plusz asszisztenst vagy gyógypedagógust x számú SNI gyerek alatt. Kérdés persze, hogy egyáltalán fel kéne-e venniük például autizmussal élő gyerekeket olyan iskoláknak, amelyeknek a közelében nem jár autizmusra specializálódott gyógypedagógus.

Amit fent leírtam, az a nem ideális eset, ami sajnos egy nagyobb, hagyományos, többségi iskolában megesik. A kisebb, családiasabb, alternatív intézmények, tanodák pedig kifejezetten kompatibilisek lehetnek a sajátos nevelési igényű gyerekekkel. Egy ilyen helyen teljes természetességgel fogadják őket és egyáltalán nem ragasztanak címkét rájuk. Nálunk a diákok túlnyomó többsége SNI vagy BTM diagnózissal rendelkezik, és ez az égvilágon senkit nem ráz meg. Kiváló szakemberek vesznek körül, akikkel együtt – mondhatom – szívbemarkoló empátiával, érzékenységgel igyekszünk foglalkozni ezekkel a gyerekekkel, és nem a szakértőit bújjuk, nem kódokat szajkózunk a tanáriban. Nemrég volt egy élményem a Zöld Kakasban. Elmentem egy felvételi beszélgetésre az egyik tizedikesemmel. Ott kerek-perec kimondta a felvételiztető tanárnő, hogy köszöni szépen, nem érdekli a szakértői papír. Őt a gyerek érdekli. Én pedig megemeltem a kalapomat és tiszteletteljesen meghajoltam.

Tehát, összegezve: az iskola hozzáállásától függ, hogy mennyire determinálja a gyerek életét az SNI. Van, ahol a tanári közösség megbélyegzi, másutt pedig senkit nem érdekel, milyen papírja van. Minket igenis érdekel, milyen papírja van, azért, hogy szakszerű módon tudjunk foglalkozni vele. Komoly beszélgetéseket folytatunk az iskolapszichiáterrel, pszichológussal, gyógypedagógusokkal, fejlesztőkkel. Utána bemegyünk a tanterembe és elkezdünk dolgozni a gyerekkel, figyelemmel és érzékenységgel. Ha ilyen attitűddel mész be a tanterembe, azt fogod tapasztalni, hogy akármelyik osztályban vagy, egyszerűen nem látod „a problémákat”, hanem csak a gyerekeket látod. Megtanulsz idomulni hozzájuk és természetessé válik. Intuitív módon tudsz alkalmazkodni az igényeikhez, ha pedig elakadsz, tudsz célzott segítséget kérni egy gyógypedagógus kollégától például.

Egy tévhitet még szeretnék eloszlatni, mert nem egyszer felmerül a kérdés. Ha elviszi valaki a gyereket a szakszolgálathoz és kap egy diagnózist, az senkire nem tartozik az égvilágon. Első körben kizárólag a szülő kapja kézhez és azt kezd vele, amit ő gondol. Nem fogják sehova kifüggeszteni, feltölteni, és nincsen Magyarországon olyan adatbázis, ahová galád módon feltöltik és majd a leendő munkáltató lekéri. Volt egy szülőm, akinek már ezt nem tudtam hogy elmagyarázni. Sajnos ő fél ettől és nem hisz abban, hogy a diagnózis nem fog körbemenni mindenhol. Csak hát közben… tőlünk évről évre mennek ki a végzősök. Továbbtanulnak, dolgoznak, itt-ott elhelyezkednek. Soha senkit sehol nem érdekelt, hogy neki van valamilyen papírja. Amint kimegy a közoktatásból, nem is kell már ezzel foglalkoznia, sehol meg sem kell említenie. Nyilván olyan esetről beszélek, amikor nem látványos a dolog. Egy komolyabb autizmussal élő ember értelemszerűen nem tudja ezt palástolni, s ugyanúgy járnak neki a kedvezmények, mint a középiskolában. Ironikus módon a felsőoktatásba való lépéskor az SNI-ből „fogyatékosság” lesz – miután 2003-ban a köznevelés végre megszabadult ettől a gyűjtőfogalomtól –, és az esélyegyenlőség jegyében kapásból a felvételinél jár 40 pluszpont.

Ha most (Marci középsős) megkapjuk/elfogadjuk az SNI-t, ADHD-t, akkor ezt még sulikezdésig kinőheti Marci? A FPSZ hajlandó lesz törölni az SNI-t anélkül, hogy az „átlagos gyerekek” teljesítményének ötszörösével bizonyítania kéne, hogy nem az?

Az ADHD-t nem lehet kinőni. Ez egy veleszületett fejlődési rendellenesség. Lehet viszont folyamatosan fejleszteni, és fiatal felnőtt korra kialakulhatnak azok a stratégiák, amelyekkel az érintett képes kompenzálni ezt az állapotát. Előfordulhat, hogy felnőttkorban már nem is lesz látható semmiféle tünet rajta, de ettől függetlenül kinőni nem lehet. Illetve lehet számítani arra, hogy amikor kamaszodik, akkor egy időre felerősödnek ezek a tünetek, ahogy az állapota találkozik a hirtelen, robbanásszerű hormonális változással. A mi iskolánkban ötödik éve azt látom, hogy az ADHD-s gyerekek általános iskolás korukban sokszor kezelhetetlenek, de ha benézek mondjuk egy 11. osztályba, akkor ott már mindenki lehiggadt, mert elindult egy olyan érési folyamat, melynek köszönhetően a nagyon kirívó tünetek kezdenek elhalványulni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ez az ideális helyzet csak akkor jöhet létre, ha az azt megelőző években folyamatosan elfogadó, támogató környezet vette körül, és célzott megsegítést kapott a szakemberektől.

A szakszolgálat alaposan meg fogja vizsgálni. Idézek az ADHD Központ weboldaláról:

„Ahhoz, hogy a diagnózist meg lehessen állapítani, a tüneteknek folyamatosan fenn kell állniuk legalább 6 hónapon keresztül, 12 éves kor előtt is jelen kellett lenniük és az élet különböző területein jelentős problémákat kell hogy okozzanak.”

Szigorú szempontok szerint zajlik a vizsgálat. Ha nincs elegendő tünet vagy nem tartós, akkor nem kap diagnózist. A másik oldalon pedig: ha továbbra is folyamatosan fennáll az elegendő tünet és ez jelentősen befolyásolja a mindennapokat, akkor meg fogja kapni és nem fogják törölni. De ez nem baj, ha olyan iskolában vagytok, ahol ez senkit nem fog érdekelni – a pozitív értelemben. Látni fogják a fejlődést, adott esetben azt is, hogy teljesen jól tud a gyerek a többiek tempójában haladni, és nem fogja az ő életet egy papír befolyásolni. Esetleg ha tényleg annyira jelentéktelenné válnak a tünetek és a pedagógusok azt látják, hogy gyakorlatilag semmi értelme már ennek a diagnózisnak, akkor a kötelező felülvizsgálatra meg lehet írni egy pedagógiai jellemzést, amiben javaslatot tehet az iskola a BNO-kód törlésére. Utána a vizsgálat majd ezt vagy alátámasztja vagy nem.

Ha marad az ADHD/SNI sulikezdésre is, akkor nyilván nem választhatunk bármilyen sulit, csak olyat, ami befogadja. Ezek milyen sulik? Marci átlagon felüli IQ-val rendelkezik, ennek ellenére súlyosan SNI-s gyerekek közé kerülne egy ilyen intézményben, vagy nem?

Hivatalosan olyan intézmény fogad SNI tanulót, amelynek szerepel az alapító okiratában, hogy fogadhat ilyen tanulót, mert jelen vannak az ő speciális ellátásához szükséges feltételek. Ezen belül is meg kell határozni, hogy milyen típusú SNI-t tud fogadni. Rengeteg iskola fogad ilyen gyerekeket egyébként, de nagyon nem mindegy, hogy milyen jellegű diagnózissal hová megyünk.

Egy újabb idézet, ezúttal a Mars Alapítvány weboldaláról:

„A többségi iskolák esetében látnunk kell: ha egy iskola kijelenti magáról, hogy fogad SNI gyerekeket, sajnos nem jelenti azt, hogy ért is hozzájuk.”

Lehet, hogy egy többségi iskola tárt karokkal várja az SNI tanulókat, ám akkor előállnak azok a fent részletezett, nemkívánatos helyzetek, hogy hat ADHD-s és két autizmussal élő tanuló bekerül egy 40 fős osztályba, ahol semmiféle támogatást, megsegítést nem kapnak, és a fejlesztésüket elvégzi a heti egyszer megjelenő utazó gyógypedagógus, akinek lehet, hogy nincs is megfelelő specializációja a jelenlévő SNI-khez. Tehát a legfontosabb: a többségi iskolák szeretnek villantani azzal, hogy márpedig ők befogadóak, csak éppen ez nem valósul meg. A nyolc SNI gyerek belökése egy nagy létszámú osztályba, majd magukra hagyása részemről még az integráció fogalmát sem éri el. Inkább kínzás, megalázás, és mindegyik fél számára egyformán. Az SNI-hez szakemberek kellenek, a tanárok számára tudás és tapasztalat, és mindenekelőtt magas fokú empátia, elfogadás, türelem és rugalmasság.

Inkább ajánlanám az alternatív iskolákat, ahol ténylegesen dolgoznak gyógypedagógusok, akik napi rendszerességgel jelen vannak, illetve valószínűleg a tanári gárdának is nagyobb tudása, tapasztalata és érzékenysége van az SNI tekintetében.

Gyakori jelenség az is, hogy ha egy gyereknek nagyon enyhék a tünetei, nem látványos a sajátos nevelési igénye vagy a beilleszkedési, tanulási vagy magatartási nehézsége, akkor a szülők nemes egyszerűséggel úgy érkeznek az iskolába, mintha a diagnózis nem létezne. Na most ez akkor tud jól működni, ha tényleg annyira enyhék a tünetek, hogy a gyerek valóban minden akadály nélkül megállja ott a helyét, nem szenved hátrányt és nincs másra sem negatív befolyással (itt főleg a magatartásszabályozási problémákra gondolok). Viszont a valóság ezzel szemben az, hogy szülők hada érkezik a legkülönfélébb, akár súlyosabb fokú SNI-vel rendelkező gyerekekkel a többségi iskolákba a szakértői papírt eltitkolva, bízván abban, hogy a gyerek majd beilleszkedik és senki semmit nem fog ebből észrevenni. (Ezek a sztorik gyakran katasztrófába torkollnak.) Emögött az állhat, hogy a szülő fél a megbélyegzéstől. Hiába van diagnózis, a gyerekét „normális” iskolába akarja íratni és nem akar beszélni a papírról. Van az a verzió is természetesen, amikor az iskola dolgozói iránti bizalmatlanságból akarja elhallgatni a szülő, mert fél, hogy a papír miatt a pedagógusok a diákot majd kipécézik, hátrányban részesítik vagy megalázzák. Összetett kérdés ez, mert sajnos van olyan, ahol ez történik – akár tudattalanul, mert a pedagógusoknak előítéleteik vannak és akarva-akaratlanul is kettébontják a csoportokat a fejükben „papíros” és „normális” gyerekekre.

A privát véleményed mi erről a dologról? Ha apuka lennél, mit csinálnál egy ilyen szituban?

Csalóka lehet nekem feltenni ezt a kérdést, mert nyilván a munkahelyemnek – és most már egy folyamatban lévő gyógypedagógiai képzésemnek is – köszönhetően sokkal nagyobb rálátásom van erre a világra és a lehetőségekre. Ez a tudás egy átlagos szülőnek nincs meg és adott esetben nem is jut könnyen hozzá. Látom, hogy sokan el vannak veszve, kétségbe vannak esve. Én szülőként, ha úgy ítélném meg, hogy elengedhetetlen a gyerekem vizsgálata, majd folyamatos, szakszerű fejlesztése, akkor nem haboznék elmenni a szakszolgálathoz. A papírral pedig majd meglátjuk, mit kezdnünk. Viszont, ki kell mondanom őszintén, hogy ha ilyen helyzet állna elő, és a gyerekemnek komolyabb sajátos nevelési igénye lenne, akkor soha nem választanék többségi iskolát. Egyszerűen azért, mert pontosan tudom, hogy milyenek a körülmények és mennyire nem kapná meg a megfelelő figyelmet és megsegítést – még akkor sem, ha ezért a pedagógusok igyekeznek mindent elkövetni. Élből alternatív iskolát választanék, ahol tudom, hogy mennyi szakember dolgozik állandó jelleggel és tudom, hogy komolyan veszik az egyéni odafordulást és fejlesztést. De talán odáig is elmerészkednék, hogy: amennyiben a közoktatás negatív tendenciái továbbra is maradnak és semmi nem javul számottevően, akkor nagy valószínűséggel a neurotipikus gyerekemmel is messze el fogom kerülni a többségi iskolákat.

Kép forrása: www.freepik.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s