Egymásra hangolva: egy kávé Kussinszky Hannával

Négy és fél éve nem érek rá szombat délután. 2017 elején bemutatkoztam a Kussinszky családnak, leültünk egy finom ebédre, majd elvonultunk az akkor 11 éves Hannával a szobájába – ahonnan azóta nem jöttünk ki. Végignéztem, ahogy egy elvarázsolt, szeleburdi felsős lány hölggyé és gyönyörű hangú ifjú előadóművésszé válik. Néha azért angoloztunk is. Évekkel ezelőtt olykor alig bírtam előcsalogatni egy-egy kerek mondatot a nyelvtani gyakorlatok során. Napjainkban pedig egy füstülő társaságában elmélyültem Reich-et hallgatunk és folyékonyan beszélgetünk angolul szó szerint bármiről. Talán két hete volt, hogy Hanna közölte: az óránk már nem “lesson”, hanem inkább “session”. Nehéz angolóraként tekintenie rá. Bevallom, nekem is. Inkább beszélgetések ezek, amelyek során egyformán sokat tanulunk egymástól, egymásról. Néhány hónapja felmerült az ötlet, hogy idén bontsuk le az egyik falat, hogy megmutassuk magunkat a világnak, s Neked, kedves olvasó. Fogadd hát szeretettel a most következő interjút, amelyet a Magvető kávézóban készítettem Hannával az őszi szünetben.


Zsombor: Néhány hónapja vetettük fel, hogy beszélgessünk egymással, úgy igazán. Nem mintha eddig nem ezt tettük volna… de, amikor felvetettem ezt az ötletet, egyfelől nagyon lelkesedtél, másfelől elmesélted, hogy több interjú volt az életedben, amit nem élveztél. Miért nem? Mi volt a baj azokkal az interjúkkal?

Hanna: Az egyáltalán nem élveztem lehet, hogy egy kicsit erős kifejezés, mert magát a szituációt szerettem egyébként. De voltak olyan helyzetek, amikor olyan unalmas kérdéseket tettek fel, hogy én, hogyha néztem volna azt az interjút, amit velem csináltak, biztos, hogy tovább kapcsoltam volna az első kérdés után. Olyan klisés kérdések voltak, hogy nem volt túl sok kedvem megválaszolni. Volt, amikor pedig ennek inkább az ellenkezője történt, és inkább arra ment rá az újságíró vagy műsorvezető, hogy minél izgalmasabb meg szaftosabb legyen az interjú. Akkor meg igazából szinte értelmetlen kérdéseket tettek fel, amit kicsit arcátlanságnak tartottam, de végül is azokat is ki lehet kerülni finoman.

Zs: Tudsz valami példát mondani vagy kérdést, ami nagyon nem tetszett?

H: Egyszer megkérdezték, hogy protekcióval kerültem-e be a kórusba, ahol éppen énekeltem. (nevet) Először azt hittem, hogy viccel a fiatalember, aki ezt a kérdést feltette, de nem volt valószínű, mert élő adásban voltunk és azért ez egy komoly tévécsatorna volt. De mindegy, egyébként egész jól megoldottam, csak meglepett egy kicsit.

Zs: Akkor remélem, hogy ezeket a kérdéseket jobban fogod majd élvezni. Több mindenről szeretnék beszélgetni. Nyilván az egyik az az életed legfontosabb része, méghozzá a zene és az éneklés. Mikor kezdődött a zene iránti szerelmed?

H: Nagyon-nagyon rég. Nem tudom, hogy van-e egy pontos nap vagy időszak, amikor ez elkezdődött, de abban biztos vagyok, hogy valamikor talán még bölcsődés vagy kis óvodás koromban kezdődött ez el. Több olyan emlékezetes pillanat van, ami mindig feljön benne, amikor felmerül ez a kérdés. Az egyik az az, amikor először hallgattam meg a Varázsfuvolát Mozart-tól. Volt egy CD-m, és szerintem ha azt a CD-t nem hallgattam meg egymás után húsz este, akkor egyszer sem. Lehet, hogy még több is volt, mert nagyon-nagyon élveztem. Kicsit klisés ez, mert azért szerintem minden embernek egy ilyen meghatározó és mindenki által ismert opera az Éjkirálynő áriája, de azt hiszem, hogy az volt az, ami miatt teljesen elvarázsolódtam.

Azt érzetem, hogy szeretnék ennek a részese lenni, ott lenni, csinálni, érezni, és aztán egyszer énekelni ezt a szerepet.

Zs: Szóval a Varázsfuvola varázsolt el… Ez nekem elég erősen belső ösztönzésnek vagy indíttatásnak tűnik. Mennyire kizárólag belső indíttatás, hogy ezen elindultál, és mennyire van ebben benne a család keze?

H: Ez teljes mértékben belső indíttatás. De biztos, hogy van szerepe a családomnak abban, hogy én ilyen irányba kezdtem el mozogni, mert a szüleim régebben is és most is rendszeresen járnak koncertekre, és… hát végül is ők voltak azok, akik megmutatták nekem azt a CD-t is akkor, meg rengeteg másikat. Más műfajokat is szeretek egyébként, nem csak az operát. Azt hiszem, hogy anyukámnak nagyon nagy szerepe van abban, hogy én most azt érzem: minden vágyam, hogy ezzel hivatásszerűen tudjak foglalkozni. Régen mindig énekelt nekem, egy altatódalt, mikor nehezen aludtam el. Ez egy népdal volt, az egyik kedvenc a mai napig: a Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok kezdetű népdal. Én akkoriban – három-négyévesen – valahol találkoztam azzal, hogy vannak árva emberek meg gyerekek, s ez nagyon-nagyon megérintett. Nagyon felkavart, mert ezt tartottam a legfélelmetesebb dolognak, és ez egyébként a mai napig így van. Azt már egyébként annyi idős fejjel is felfogtam, hogy nekik biztos nincs olyan ember az életükben, mint nekem az anyukám – aki annyiszor elénekli nekem ezt a dalt, ahányszor szeretném, s ameddig meg nem nyugszom, és akkor, amikor szeretném vagy szükségem van rá. Azt is éreztem, hogy

bár sok zenét hallgattam akkor, mégis anyukám hangját hallottam a legszebbnek.

Ennek magyarázatára egyébként rá is jöttem: ő volt az, aki akkor a legtöbb szeretettel, odaadással és legszebb szándékkal énekelt nekem. Én akkor elhatároztam, hogy ha egyszer sikerül valóra váltani az álmomat és énekes lehetek, akkor én őszintén szeretnék embereknek úgy énekelni, mint nekem az anyukám.

Zs: Mikor volt az első pillanat? Emlékszel arra, amikor lefeküdtél este, behunytad a szemed és azt mondtad, hogy: én szeretnék színpadon állni, szeretnék sok ember előtt énekelni.

H: Szerintem ilyet sosem mondtam, valószínűleg. Maximum a felfedezés… Arra emlékszem, hogy mikor volt az, mikor rájöttem, hogy én egyébként ezt nagyon szeretem csinálni. Mikor először felléptünk a Zeneakadémián az osztálytársaimmal meg egy kórussal (a Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem), nagyon-nagyon izgultak. Szerintem mindenki eszméletlenül izgult. Én izgatott voltam, de nem izgultam, és sosem lettem rosszul a stressztől. Rájöttem, hogy én nemhogy nem félek ettől, hanem igazából szeretem is. Szóval talán az volt az első felfedezés. Utána pedig elkezdtem hiányolni azt, hogy miért nincs több, miért nem megyünk többször.

Zs: Mit élsz meg ilyenkor? Milyen az, hogy kint vagy, készülsz – egyedül akár, magadnak –, és akkor egyszer csak kinyílik az ajtó vagy elhúzzák a függönyt és ott állsz száz, akár ötszáz ember előtt? Mi az, ami ilyenkor átfut rajtad?

H: Most, ahogy ezt elmondtad, nagyon érdekes, de egy illat jött elő: ez a színpad illat. De azt hiszem, hogy mindig más. Mert amikor kinyílik egy ajtó, akkor onnantól sétálni kell, és nekem inkább az a séta, ami meghatározó.

Egy karnagyom mondta, hogy nagyon büszkén sétáljunk. Azt is mondta, hogy nemcsak a színpadon, hanem előtte is meg utána is fellépők vagytok. Ez nagyon-nagyon mély benyomást tett rám.

Szóval azt hiszem, ez a séta az, amikor először megpróbálom megkeresni a szüleimet, de sosem találom meg őket a szememmel. Aztán gyorsan körülnézek és elkezdek énekelni. Amikor elkezdek énekelni, akkor az izgatottság is megszűnik – teljes nyugalom, egy nagyon-nagyon mély világ tárul elém, amit megpróbálok előteremteni. Amikor véget ér a produkció, akkor pedig próbálom begyűjteni az én kedvenc „fizetségemet”, ami az emberek reakciója – ami mindegy, hogy mi: lehet egy mosoly vagy könny vagy bármi. De olyankor azt szoktam magamnak megnézni, hogy vajon mit váltottam ki az emberekből, ha sikerült valamit.

Zs: Mennyire tartod magad maximalistának az éneklést illetően? Mi a reakciód arra, hogy ha lejössz a színpadról és azt gondolod, hogy ez most nem volt annyira jó? Milyen érzések, gondolatok vannak benned ilyenkor?

H: A maximalizmus a koncerteknél is erősen jelen van, de azt hiszem, hogy szerencsére ott még olyan nem volt, hogy valamiről azt éreztem volna, hogy katasztrofálisan elrontottam. Azért volt olyan, hogy nem voltam teljesen elégedett, sőt, egyébként száz százalékosan elégedett még sosem voltam magammal koncert után. Volt, hogy azt mondtam, ez azért lehetett volna sokkal jobb is. Nem is szomorúság, hanem olyan letörtség érzet volt, inkább csak egy olyan magamba fordulás. Meg az, hogy egyébként tetszett az embereknek, és kicsit megijedtem, hogy nekik vajon minden tetszene? Hogyha én ezt nagyon rossznak éreztem és ők ezt is jónak érezték. Inkább a próbánál szokott nagyon erősen jelen lenni ez a maximalizmus – már ha ez mondható annak nálam. Rengeteg időt próbálok, azért, mert nagyon-nagyon magas a saját magammal szemben állított mérce. Azt elég nehéz megugrani.

Zs: Említetted az elején, hogy ki volt az első zeneszerző vagy mi volt az első zenemű, ami megfogott. Ha megnézzük ezt most tizenöt évvel később, akkor most tudsz olyat mondani, aki igazán hatással van rád? Akár zongorán őt tanulod vagy rengeteget foglalkozol vele…

H: Zeneszerző nincsen. Zenészek vannak, akik tanítanak engem, foglalkoznak velem. Ők nagyon-nagyon fontos emberek az életemben. Általában karnagyok vagy a zongoratanárom például, akivel nagyon sokat beszélgetünk a zenéről, és minden héten többször is találkozom vele online. Ők sokat segítenek nekem és sokat jelentenek, az ő szavukra nagyon adok. Egyszer valaki azt mondta, hogy olyan bizalommal fordulok feléjük, ami nem jó. Van, aki szerint ez kifejezetten rossz, de én őszintén szólva egy idő után, amikor már bízom egy karnagyban, akkor rá nemcsak egy tanárként tekintek, hanem inkább egy mesterként, mentorként. Az énektanárom most az iskolában a karnagyom is. Amikor összefutok vele a folyosón, sosem tudok rá tanárként tekinteni, mert ő nekem több, mint egy tanár. Valahogy, amikor megjelenik az énektanárom a folyosón, akkor az valami teljesen más világ ott. Ott megjelenik az iskolában egy másik univerzum.

Zs: Látszik, hogy tényleg teljesen elvarázsol téged a zene világa. A kérdés az az, hogy ez mennyire befolyásolja a mindennapjaid egyéb részeit, például a tanulmányaidat. Volt már olyan, hogy azért értél el rosszabb eredményt, mert egyszerűen a zene volt az első és nem akartál a tanulmányaidra koncentrálni annyira?

H: Biztos vagyok benne, hogy nem csak egyszer, hanem rengetegszer volt ilyen. Inkább általánosságban mondanám, hogy őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi lenne, ha én nem foglalkoznék sokat az énekléssel. Akkor biztos, hogy lenne egy más terület, ami érdekelne, s akkor azzal többet foglalkoznék. Vagy több területre fektetnék hangsúlyt… Az éneklés az mindig az első. Ott nem szoktam időkeretet szabni magamnak.

Amíg nem érzem azt, hogy az éneklés tökéletesen megy, addig várhat a tanulás.

Nehéz egyébként. Azért vannak olyan időszakok, amikor nagyon sokat énekelek, mert készülünk valamire, és mellette nagyon sokat kell tanulni, az nagyon nehéz. Néha egyébként beleesem abba a hibába, hogy az osztálytársaimhoz képest, akik nem énekelnek, valahogy butának érzem magam. Mert több időt tudnak erre fordítani, meg több időt is kell erre fordítaniuk, hiszen más céljaik vannak. De kicsit azért szeretem ezt a pörgős életet, izgalmas.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s