2020. október 22.

Az utolsó futam

A friss minősülés rózsaszín mámorában szárnyalok a festői Határ úti aluljáró felé. Két hete valahogy minden más. Megszépült a világ, sínen van a közoktatás, kedvesebbek lettek a gyerekek, és kettővel több zsömle kerül a zacskóba. Mindent köszönök: a tíz százalékos nyári béremelést és a miniszter úr szívélyes, biztató leveleit is. Úgy érzem, nem vagyok egyedül. Minden egyes sor elolvasása olyan, mintha egy újabb kanállal fröccsentenének a hivatástudatom izzó lávaköveire szakmai munkásságom finn szaunájában — ahol olykor egy kicsit szorul az ajtó. Bele se merek gondolni, mi lenne ezek nélkül. Hiszen, mint tudjuk… ja, közbe’ zöld a lámpa.

— Jó reggelt kívánok! Öt csokis és három málnás croissant-t kérek szépen.
Illetve kellene egy szatyor is — jut eszembe — mert aligha fogom őket betömködni a kabátzsebeimbe. Az osztálycsoportban már indul a nyüzsgés. Hol vagytok? Mikor értek ide? Hogy találok oda? Én csak ennyit írok a metrón ülve: „Van nálam öt csokis és három málnás croissant.” A hölgyek máris lecsaptak egy-egy málnásra. Valahogy gyorsabban érkezett a válasz, mint amikor az online dolgozat linkjét küldöm a csoportba. Egy kis késéssel begördülök az Örs vezér terére. Kellemes gitárszó és egy csapat mosolygó gyermek fogad. Amint megpillantanak, rögtön körém gyűlnek. Nóri finoman átölel és kedvesen köszönt, de hamar koppan, hogy különleges vonzerőm a málnás croissant átható illatában rejlik. Egy pillanat alatt elkapkodják majdnem az összeset. Megérkezik a svájci is, aki az egész croissant mizériát kirobbantotta tegnap este. „Én nem kérek, köszönöm, mert már ettem.” És még a francia kiejtésemet is kijavítja.

Érdemes továbbolvasni »