Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

2018. május 17.

Megteszem érted

Hány kijárata van ennek a körforgalomnak? Bemegyek jobbra ebbe a kis utcába és elindulok hegynek fölfelé. Gyönyörű hely ez a Rózsadomb, főleg így tavasszal. Kíváncsian szemlélem a számomra teljesen ismeretlen környéket. Rossz helyen járok vajon? Terebélyes fák mögött hatalmas lakóházak bújnak meg, és egyik sem úgy fest, mint egy gyermekpszichiátria. Síri csend és béke lengi be az egész utcát. Ahogy elsétálok az egyik ház mellett, nyílik az ajtó. A nagymama lép ki rajta, akit elsőre meg sem ismerek. Jó napot! – köszönt hangosan.

Lassan végigpásztázom az épületet. Hát ez sem úgy néz ki, mint egy egészségügyi intézmény pszichiátriai ellátásra szoruló gyerekekkel. De talán pont ez a lényeg. Szilvi ebben a percben egy utolsó vizsgálaton vesz részt odabent. Az egész múlt hetet itt töltötte. A nagyi egy rövid csevej után bevezet a rejtélyes épületbe. Rögtön lemegyünk az alagsorba, ahol félhomályos szűk folyosók és zárt ajtók barátságtalan látványa tárul elém. Olyan keskeny a váró, hogy be kell húznom a lábam, amikor jön valaki. Hamarosan megérkezik egy befogott sötét hajú doktornő, kedves, de kimért. – A tanár úr? – kérdezi tőlem, de rám se néz, amikor a kezét nyújtja. Kissé fel van dúlva, azt mondja, az iménti vizit miatt.Érdemes továbbolvasni »

A tanárképzés halála

Amikor megállíthatatlanul zuhanunk a lejtőn, nincs idő az előjátékra. A Diákcsoda Blog legelső írása máris fejest ugrik a magyar oktatás kétségbe ejtően sötét és feneketlen vermébe. A cikk magját akkor vetettem el, amikor november 8-án este fél hatkor az ELTE bölcsészkarának kávézó-bárjában beszélgettem egy kedves tanárhallgató társammal és barátommal. Jóllehet mindketten pontosan ugyanazt az utat járjuk – évek óta egyetemen tanulunk és rövidesen diplomás tanárok leszünk –, van egy jelentős különbség, amely áthidalhatatlan szakadékot képez köztünk. Én az idén megszűnő tanári mesterszakra járok, ő pedig a nemrégiben újra bevezetett osztatlan tanárképzésre. A rövid, ám annál velősebb diskurzusunk olyannyira felbőszített, hogy hét év felsőoktatásban töltött idő után úgy döntöttem, felszólalok. Egy hosszú és kimerítő írásban bemutatom a tanárképzési rendszert, és elmesélem, hogyan juttatott el minket ez a rendszer oda, hogy többé ne akarjunk tanárok lenni.Érdemes továbbolvasni »