Interjú Vinkler Andival II.

Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival I.

Jött, látott és megvett minket kilóra, engem legalábbis mindenképp. Először 2016 tavaszán találkoztam vele egy angol módszertan kurzuson, ahova azért hívta meg a tanárunk, hogy meséljen nekünk, elsőéveseknek, a rövid tanítási gyakorlatáról. Később volt szerencsém közelebbről is megismerni, és tavaly nyáron közös kurzust is szervezni vele. A kezdetektől fogva titkos (?) rajongója vagyok, mert hihetetlen tanári karizmával rendelkezik. Nemcsak a csellója mögött ülve művész, hanem angol és ének-zene szakos tanárként a csoportjait is művészi érzékenységgel vezeti. A Diákcsoda történetének legelső, kétrészes interjújában barátommal és kollégámmal, Vinkler Andival beszélgetek.

Zsombor: Melyik áll hozzád közelebb a két szakod közül, az angol vagy az ének-zene?

Andi: Ezt sokan szokták kérdezni, és nagyjából mindig ugyanazt a választ adom rá, hogy tulajdonképpen nem tudom eldönteni. Mind a kettő, és mind a kettő másért. Az angollal kapcsolatban sokkal több a konkrét osztálytermi és egyéni tapasztalatom, úgyhogy mint tanár meg mint pedagógus, szerintem azzal kapcsolatban magabiztosabb vagyok. És nyilván nagyon szeretek nyelveket tanulni és tanítani általánosságban is. Nem csak a nyelv, hanem a kultúrák iránti szeretetemet is nagyon szeretem belevinni a tanításba. Az ének meg a zene úgy általánosságban meg életem nagy szerelme, és nagyon szeretem főleg a gimis korosztálynak tanítani az éneket, mert egy nagyon mellőzött tantárgynak tartom sajnos, és ez teljesen szemben áll azzal a fajta imádattal, amivel én vagyok a zene iránt. Azért is szeretek éneket tanítani ennek a korosztálynak, hogy megmutassam, mennyire sokat adhat nekik a zene, és hogy mennyivel gazdagabbak lehetnek ettől.

Zs: Úgy érzed, hogy zenészként ezt az imádatot szeretnéd továbbadni nekik?Érdemes továbbolvasni »

Hét pici szempár

Van a tanári pályafutásomnak egy szelete, amelyről ritkán mesélek. Mostanra azonban egy olyan ösvényt tapostam ki ezen a területen is, hogy úgy gondolom, eljött az idő: szeretném egy kimerítő cikkben kielégíteni mind a kedves történetek, mind pedig az alsós korúak nyelvoktatásának szakmódszertana iránt érdeklődőket. Következzék egy nyári napközis angol tábor története.

2016 májusában találkoztam először négy leánnyal, akikhez később csatlakozott egy ötödik is. A közös cél: kezdjük el az angol tanulást már most, hogy ne az iskolai angolóra legyen az első érintkezésük idegen nyelvvel. Megtisztelő és nemes feladat, amin – halvány emlékeim szerint – nem sokat gondolkoztam. Noha ilyen korú gyermekekkel az ég egy adta világon semmilyen tapasztalatom nem volt, boldogan ugrottam fejest a küldetésbe. Meggyőződésem, hogy a tudatalattim hívogatott ennyire, mert látta, hogy valami fantasztikus történet fog kerekedni belőle. Így is lett. De hogy máshogy is alakulhatott volna ilyen jó körülmények között? Két éve minden hétfőn összegyűlünk az egyikük lakásában, ahol egy órát angolozunk. Mindeközben a kishúgaik a szomszéd szobában játszanak. Az óra végén kinyitjuk az asztalt, telepakoljuk gyümölccsel, keksszel, sütivel, üdítővel, és boldogan – az angolórához képest lényegesen kevesebb zajjal – lakmározzunk.

Ez a történet lehet minden tanár álma. Szabad kezet kapsz heti hatvan percben 6-7 éves gyerekekkel. Tiszta lappal indulsz, kezedben a lehetőség, hogy nulláról felépíts velük valamit. Meg is ijedtem a felelősségtől, ám az aggodalmam hamar szertefoszlott: a lányaim megtanítottak arra, hogy hogyan tanítsam őket.Érdemes továbbolvasni »

2018. június 4. – Balázs

Kedves Olvasóm! A Tüskeváras beszámolók történetében először fordul elő, hogy egy és ugyanazon napról két ember szemszögéből is olvashatsz. Az én részem után következzen Balázsé, aki már nagyon régóta szeretett volna ellátogatni hozzánk. Hogy kicsoda is Balázs, azt tőle kell idéznem: „kollégám, barátom, klubszervezőtársam és szakálltestvérem”. Ebből talán az első kettőt emeltem ki, amikor bemutattam a többieknek. Sorsfordító alkalom ez, mert olyan gondolatokat olvashattam, amilyenekre egyáltalán nem számítottam. Valamiért azt gondoltam, ismeretlen világ ez az ő számára, de tévedtem. Ijesztő pontossággal látja át a tantermi helyzeteket, tanár-diák kapcsolatokat, a gyermekeink lelki világát. Mindeközben olyan érzésem van, mintha a két évvel ezelőtti önmagamat olvasnám vissza, amikor legelőször sétáltam be ebbe az iskolába. Nem tudok kiemelni egyetlen sort sem, mert mindegyik fontos, főként a gyerekekről szóló részek. Örülök, hogy itt volt, és örülök, hogy láthattam önmagamat így, tükör által homályosan. Mórász Balázs írása.

***

Szól a Led Zeppelin, csattan a bakancs, éget a nap. Park…hol a park? A lényeg megvan így is: öles lépteimmel szelem Normafát, úton a híres-neves Tüskevárba. Zsombor most már közel két éve mesél erről az iskoláról, a diákok nehézségeiről és arról, milyen emberi és különleges (de leginkább különlegesen emberi) tanárok fáradoznak itt minden nap. Többször elhangzott már, hogy ha érdekel, nézzek fel, és erre az év végi napra sikerült is összehozni a találkozót. Az elmondások alapján mindig olyan érzésem volt, hogy mitikus lények élnek itt, így külön kíváncsisággal nézek a nap elé, és mellé sulykolom magamba, hogy különleges igények ide vagy oda, végső soron gyerekekről van szó. Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

2018. március 21.

Szemtől szemben

9 óra 35 perc. A gyerekek megtapsolják az óra végi verseny győztesét, és ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Megjött Ági néni, hogy elinduljunk tornaórára. Ez volt a negyedik angolóra, amely részét képezi a szakdolgozatom kutatásának. A magam fajta félőrült tanárnak hálás feladat a nyelvpedagógia tanszéken írnia a diplomamunkáját. Ritka, hogy egy konzulens arra kéri a hallgatóját, ugyan írjon már egy kicsit kevésbé száraz és tudományos nyelvezettel, hiszen ez egy tantermi kutatás és húsvér gyerekekkel dolgozunk. Ne hívjam alanynak, akit vizsgálok! Nem kellett kétszer mondani. A gyerekek mit sem sejtenek arról, hogy miközben órát tartok, egyben kutatást is végzek. Az egyetlen furcsaság az lehet, hogy egy hete minden alkalommal bent ül a tábla mellett egy gyógypedagógus. Az Aspergeres leányom pedig nem érti, de élvezi, hogy minden óra után kikérem és dokumentálom a véleményét.

A harmadik órában érkezik hozzánk Ibolya néni, a pszichológus, és Feri bácsi, a pszichiáter. Hetek óta közösen tartanak játékórát a gyerekeknek, amelynek központi témája a figyelem, az egymásra figyelés. Az egész történet két hónapja indult, amikor elpattant az utolsó húr is az autisták folyamatos és egyre durvább zaklatását illetően. Világosan látszott: a hetedik osztály komoly érzékenyítésre és önismereti fejlesztésre szorul. Ekkor kértem fel a két sokat látott kollégámat, hogy látogassanak minket heti egy órában. Számtalan könnyed és szórakoztató játékot játszottunk, de volt szó a nemrégiben elkészített szimpátia alapú szociometriáról is – amire a gyerekek elképesztően kíváncsiak voltak. A mai óra rendhagyó, mert kapnak egy négy részre osztott papírt befejezetlen mondatokkal: „Nem bírom elviselni/szeretem, ha az osztálytársam…”, a másik fele pedig „Nem bírom elviselni/szeretem, ha a tanár…”Érdemes továbbolvasni »

A kétszemélyes nyelvóra

A tanári pályám egyik meghatározó része a kétszemélyes nyelvóra, azaz, közel kilenc év alatt több száz nyelvóra a legkülönfélébb korú, személyiségű és igényű diákokkal. Eljött az idő, hogy ebből a sokéves tapasztalatból átadjak valamit főként azoknak, akik az elmúlt egy-két évben vágtak bele vagy most készülnek belevágni az efféle tanításba. A kezdők mellett természetesen a hasonlóan tapasztalt kollégák számára is hasznos vagy érdekes lehet egy másik nézőpont megismerése, esetleg szolgálhat némi inspirációval a további nyelvórákra. Amennyiben a kedves olvasó semmiféle kapcsolatban nincs a tanítással, fogadja hát szeretettel történetfoszlányaim egy újabb szerény gyűjteményét!


2009 őszén kezdődött minden. Ezzel a dátummal találtam meg a legkorábbi fájlt a tanítós mappámban. A végzős gimnáziumi évem volt ez, amikor az angoltanárom mindenféle ünnepélyes felhang nélkül átadta nekem a stafétát. Odalépett hozzám szünetben az udvaron, és megkérdezte, hogy van-e kedvem elvállalni egy középszintű érettségire készülő lányt. Őszintén elmondta, hogy ő tíz évig csinálta ezt, és már rohadtul megunta. Innentől kezdve hónapokig jártam ki egy pasaréti iskolába minden csütörtökön, hogy másfél órát angolozzak Dalmával, pont úgy, ahogy a vérbeli kezdők: esetlenül, megilletődve, módszertani szaktudás nélkül. Attól végképp zavarba jöttem, hogy mindezért pénzt is kaptam. Ez volt nyolc és fél évvel ezelőtt. Azóta nem sok változott. A pénzből másnap megebédeltem és vettem egy tejeskávét.Érdemes továbbolvasni »