ELT paradise: the event of the year

Érdemes továbbolvasni »

What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:

IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.

David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.

Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.

The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.

Érdemes továbbolvasni »

2019. szeptember 5.

Az első állomás

Vanessza egy regényből lépett ki, s mint oly sokan, a legtöbbünk számára talán felfoghatatlan életutat bejárván egyszer csak itt találta magát a Tüskevár Iskolában. Ibolya behívott mint leendő osztálykísérőt, amikor a felvételi elbeszélgetést folytatta a lánnyal és az édesanyjával. Beléptem az ajtón és megijedtem. Ott ült egy pici, vékony, rövid hajú lány pulcsiban, aki úgy nézett ki, mint egy fiú. Összehúzta magát, a fejét leszegte, nem szólt egy szót sem, és mindeközben a kisugárzásával valami olyasmit közvetített, hogy hagyjatok engem békén a fenébe. Mindössze néhány percet töltöttem bent. A kezdeti rémületet még megkoronázta, hogy amikor mindnyájan felnevettünk a feszült hangulat oldására szánt poénjaimon, a lánynak az arcizma sem rezdült. Egyetlen félmosolyra sem görbült a szája.

A kilencedikeseknek szervezett családi ismerkedős programra nem volt hajlandó eljönni, a család más tagjai viszont igen. A rövid erdei sétánkon lemaradtam, hogy az édesanyjával váltsak pár szót. Nem palástoltam az újabb lehetséges kihívástól fűtött kíváncsiságomat, ám anyu elbeszélése hamar letörte a lelkesedésemet. Pszichiátriai diagnózis, súlyos magatartászavar, agresszív kirohanások, tehetetlen szakemberek… Hirtelen belém hasított a minden évben vissza-visszatérő kérdés: nem haladja meg ez a gyermek a mi kompetenciánkat? A kérdés nemhogy jogos, hanem az elmúlt tanév után kötelezően kell megállnunk ennél a stop-táblánál, ahonnan csak alapos körültekintés után merészkedhetünk tovább.

Vanessza maga volt a megtestesült misztérium, aki egyszerre váltott ki izgalmat, érdeklődést, várakozást és rémületet belőlem – egy szó mint száz: úgy éreztem, hogy végre lesz miért megint felkelni reggelente.Érdemes továbbolvasni »

A víznek árja

2019. július 21-25.

A kocsi csak a töltésig hozott el minket, innen be kell gyalogolnunk egy hosszú földúton a kempinghez. A többiek már mind itt vannak. Chiara és én egy nappal később érkeztünk. Ő az egyik hatodikos fiú tizenöt éves nővére, akit már most nagyon kedvelek. Igazán belevaló, talpraesett lány. A mély, rekedtes, ám mégis végtelenül megnyugtató hangján átüt az olasz vér. Sátorral és táskákkal teleaggatva andalgunk a fák között. Ahogy besétálunk a táborba, azonnal kiszúrjuk a mieinket. Chiarához odafut az öccse és megöleli. Zsombor bácsi!! – kiáltanak fel néhányan. Én is örülök nektek, hiányoztatok. Fürkészni kezdem a társaságot. Hol lehet? Hetek óta beszélgetünk online, és most fogunk először személyesen találkozni úgy, hogy nem csak egy tanterem végéből figyelem. Meglátom, amint a tőlem kapott sátor előtt térdel. Lassan odasétálok: – Jó estét, Eperke!

A jelenet messze van a katartikus élménytől, de ez így szép. Ő új diákként, egyetlen nap után már úgy mozog itt és beszél az emberekkel, mintha mindig is köztünk lett volna. Nincs időm tovább agyalni arról, hogy mennyire másképp képzeltem az első találkozást, mert úgy tűnik, magunkkal együtt a vihart is meghoztuk. A következő másodpercben futva menekülünk a büfé melletti ebédlőbe.

A Tüskevár egyik hagyománya – a tiszai evezős túra – talán a létező legszebb összefoglalása mindannak, amit a nevelésről gondolok. Nem szeretnék az égető napfényben sokáig elidőzni a közhelyek homokpadján, hiszen a történet önmagáért beszél: együtt vízre szállunk, egy csónakban evezünk napokon keresztül, küzdünk egy közös célért, majd kikötünk valahol, és végül új emberként térünk haza. Mindeközben a felnőttek hajóskapitányként kormányozzák a csónakokat – finoman egyengetik a gyerekek útját. Csak akkor lépnek közbe komolyabban, ha ez feltétlenül szükséges.Érdemes továbbolvasni »

2019. április 1.

Tizenkét kérdés

Megint bekapok egy váratlan lövést. Panka a legkiszámíthatatlanabb helyzetekben talál meg ifjú serdülőhöz méltó találékonysággal. A családi napon éppen kint álltam és felügyeltem, ahogy homokot lapátolnak a gyermekek, mire egyszer csak feltűnt az ablakban, megszólított és lőtt. Majd a hatalmas göndör hajával együtt lassan kihátrált és elhalványult a tanterem árnyékában. A háború folytatódik: amikor csak véletlenül találkozik a tekintetünk, lőni kell a kezünkből formált pisztollyal. Ha bármelyikünk feltartja a kezét, akkor tűzszünet van. Az ő fegyvere egyébként az enyémnél újabb modell, és olyan hangot ad, hogy piu-piu. Néha egy harmadik piu is eldördül, de az igazából már hullagyalázás és egyben merő szemtelenség.

Szünetekben szeretek körbejárni és benézni mindenhova. Meglátom, hogy a kilencedikesek az ablakban állnak. A parkoló autók közt odaosonok és bekopogok. Lina kinyitja az ablakot, rám mosolyog, nekem pedig a következő szavak hagyják el a számat:
– Jó napot! Kérnék két hot-dogot, az egyiket csak mustárral.

Három év után is megdöbbentőnek tartom azt a kontrasztot, ami a komoly pillanatok és a játék között van. Az egyik percben nevetünk, futkározunk és lövöldözünk a kezünkkel, a másikban pedig szólnak az irodából, hogy az egyik gyerekemet durván megverték az otthonban és a nagymamája vissza akarja szerezni a gyámságot. Ezek a szélsőséges hangulatok szüntelenül váltakoznak, mint egy rapszódiában. Néha nehéz ebben eligazodni, de az az egy biztos, hogy nem telhet el nap játék nélkül. Emlékeztetnek is erre rendszeresen a gyerekek. A legédesebb üzenetet szombaton kaptam egy tizedikestől. Azt írta, hogy kártyázhatnánk szerdán, mert végre nem dolgozik délután. „Már hiányzik a játszás.” Ez valamiért nagyon melengette a szívemet.Érdemes továbbolvasni »

2019. március 26.

Te jössz

– Te szoktál otthon kávézni? – kérdezte tőlem az ifjú hölgy, miközben ütötte be a szokásos dupla eszpresszó árát. Ezzel a kérdéssel mintegy megtörte a hónapokig tartó jeget köztünk. Mindig is érzékeltem, hogy jól ért az emberekhez, de én soha nem akartam kezdeményezni.
– Igen, de csak ha nem vagyok rohanásban.
– Akkor te mindig rohanásban vagy?
– Hát… 8:45-kor kezdődik a tanítás, úgyhogy… – hintettem el példátlan eleganciával a kulcsinformációt.
– Te tanár vagy??
– Igen.
– Meg nem mondtam volna, hogy tanár vagy.
– Köszönöm, ezt bóknak veszem.
Ezután még kérdezgetett őszinte érdeklődéssel a hangjában. Próbáltam rövidre fogni, mert közben egyre nőtt a sor mögöttem. Ritka példája volt ez annak, amikor egy egyperces beszélgetés végén valaki csodálatát fejezte ki az irányunkba teljesen ismeretlenül. Mit ne mondjak, jó dolog így indítani a napot.

Ezt a kedves beszélgetést valójában két héttel ezelőtt szerettem volna megosztani. Ám közel három év után is képes voltam elkövetni azt a hibát, hogy túl bizakodó voltam. Megalapoztam egy hosszú, felemelő történetet, amelyről fogalmam nem volt, hogy sikerrel fog-e zárulni. Csalódottságomban végül félredobtam az egészet. Ezzel egy időben megnyugtatott, hogy maradt még a jó öreg naivitásomból. Van ennek valami megmagyarázhatatlan bája. Mindenki tudta nélkül álmodozom, aztán magamon mosolyogva zötykölődöm a metrópótlón, miután szembesültem vele, hogy a világmegváltó tervem csak egy rozoga kártyavár volt, amit röhögve fújt szerte a csillebérci szél. Így van ez jól. Ha nem tudnék újra és újra hinni a lehetetlenben, halálra unnám magam.Érdemes továbbolvasni »

A rendkívüli szülői est

2018. december 5. szerda

– Fogadjuk egy sörben! Szerinted hányan jönnek el? – kérdezem cinizmussal átitatott Tüskeváras szemtelenséggel a hangomban.
– Négyen – vágja rá az igazgató úr.
Hű, azért én ennél bizakodóbb vagyok a múltkori után. Két hete volt a szokásos szerdai szülői estünk. Megírtam a szülőknek, hogy az első és legfontosabb témánk a továbbtanulás, központi írásbeli, felvételi jelentkezés lesz. Én ezt viszonylag fontos témának gondoltam, mégis összesen négyen jöttek el. Természetesen, ahogy ezt már megszoktam, sokan válaszra sem méltattak. Péterrel abban maradtunk, hogy ketten meghirdetünk mára egy rendkívüli szülői estet, ahol kizárólag a továbbtanulásról és a nyolcadik osztály jelenlegi helyzetéről lesz szó.
– Hét – vetem oda Péternek, miközben sétálok ki az irodából.

Még nincs öt óra, de már néhányan megérkeztek és leültek a nyolcadikos teremben. Az aula felé veszem az irányt, amikor hirtelen a sötétből előtűnik az egyik srácom, akit az édesapja követ. Nocsak. Az apa, akiről eddig csak annyit hallottam, hogy jaj lesz nekünk, ha egyszer feljön. Udvariasan, széles mosollyal az arcomon nyújtom neki a kezemet. Váczi Zsombor vagyok, … osztályfőnöke. Ahogy a neve elhagyja száját, tömény italszag csapja meg az orromat. Mint utólag megtudtam, a szülői előtt három felessel és két sörrel alapozott. Ha láttam volna a jövőt a kézfogó pillanatában, a kedves útbaigazításom helyett egyszerűen csak azt mondtam volna: megértelek, komám.Érdemes továbbolvasni »

2018. november 9.

Lassú víz

– Elvihetem a póker cuccot? – kérdezem Pétertől az irodában.
Rájöttem, hogy a hetedikesek nem tudják rendesen a számokat. A tegnapi esti blackjack parti megihletett: beviszem órára a teljes zsetonkészletet. Miután átvettük a számokat, zsetonokat fognak válogatni. Az egyik legjobb óra kerekedik belőle. Azt az egyet kellett csak tisztáznom, hogy valójában nem megyünk Las Vegasba, csak eljátsszuk. Remélem, ettől nem csökkent az érdeklődésük. A rákövetkező óra a hatodikosokkal is remekül megy. Mondhatni, a két hónap alatt nem volt még ilyen jól sikerült óránk. A társaság egyetlen hölgy tagja azért megkóstolt, de mit várjon a fiatal tanárember egy tinédzser lánytól. Miután késve megérkezett a terembe, köszöntöttem:
– Hi!
– Csá! – válaszolta.
– Esetleg jó reggelt kívánok vagy szia Zsombor?
– Csókolom!
Tudod, kit csókoljál… – hagyta el ajkaimat félhangosan ez az elcsépelt frázis. Az egyenlő partneri viszony jegyében rövidre zárom az egyébként is értelmetlen diskurzust:
– Rendben, de akkor én is így fogok neked köszönni.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival II.

Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival I.

Jött, látott és megvett minket kilóra, engem legalábbis mindenképp. Először 2016 tavaszán találkoztam vele egy angol módszertan kurzuson, ahova azért hívta meg a tanárunk, hogy meséljen nekünk, elsőéveseknek, a rövid tanítási gyakorlatáról. Később volt szerencsém közelebbről is megismerni, és tavaly nyáron közös kurzust is szervezni vele. A kezdetektől fogva titkos (?) rajongója vagyok, mert hihetetlen tanári karizmával rendelkezik. Nemcsak a csellója mögött ülve művész, hanem angol és ének-zene szakos tanárként a csoportjait is művészi érzékenységgel vezeti. A Diákcsoda történetének legelső, kétrészes interjújában barátommal és kollégámmal, Vinkler Andival beszélgetek.

Zsombor: Melyik áll hozzád közelebb a két szakod közül, az angol vagy az ének-zene?

Andi: Ezt sokan szokták kérdezni, és nagyjából mindig ugyanazt a választ adom rá, hogy tulajdonképpen nem tudom eldönteni. Mind a kettő, és mind a kettő másért. Az angollal kapcsolatban sokkal több a konkrét osztálytermi és egyéni tapasztalatom, úgyhogy mint tanár meg mint pedagógus, szerintem azzal kapcsolatban magabiztosabb vagyok. És nyilván nagyon szeretek nyelveket tanulni és tanítani általánosságban is. Nem csak a nyelv, hanem a kultúrák iránti szeretetemet is nagyon szeretem belevinni a tanításba. Az ének meg a zene úgy általánosságban meg életem nagy szerelme, és nagyon szeretem főleg a gimis korosztálynak tanítani az éneket, mert egy nagyon mellőzött tantárgynak tartom sajnos, és ez teljesen szemben áll azzal a fajta imádattal, amivel én vagyok a zene iránt. Azért is szeretek éneket tanítani ennek a korosztálynak, hogy megmutassam, mennyire sokat adhat nekik a zene, és hogy mennyivel gazdagabbak lehetnek ettől.

Zs: Úgy érzed, hogy zenészként ezt az imádatot szeretnéd továbbadni nekik?Érdemes továbbolvasni »