A víznek árja

2019. július 21-25.

A kocsi csak a töltésig hozott el minket, innen be kell gyalogolnunk egy hosszú földúton a kempinghez. A többiek már mind itt vannak. Chiara és én egy nappal később érkeztünk. Ő az egyik hatodikos fiú tizenöt éves nővére, akit már most nagyon kedvelek. Igazán belevaló, talpraesett lány. A mély, rekedtes, ám mégis végtelenül megnyugtató hangján átüt az olasz vér. Sátorral és táskákkal teleaggatva andalgunk a fák között. Ahogy besétálunk a táborba, azonnal kiszúrjuk a mieinket. Chiarához odafut az öccse és megöleli. Zsombor bácsi!! – kiáltanak fel néhányan. Én is örülök nektek, hiányoztatok. Fürkészni kezdem a társaságot. Hol lehet? Hetek óta beszélgetünk online, és most fogunk először személyesen találkozni úgy, hogy nem csak egy tanterem végéből figyelem. Meglátom, amint a tőlem kapott sátor előtt térdel. Lassan odasétálok: – Jó estét, Eperke!

A jelenet messze van a katartikus élménytől, de ez így szép. Ő új diákként, egyetlen nap után már úgy mozog itt és beszél az emberekkel, mintha mindig is köztünk lett volna. Nincs időm tovább agyalni arról, hogy mennyire másképp képzeltem az első találkozást, mert úgy tűnik, magunkkal együtt a vihart is meghoztuk. A következő másodpercben futva menekülünk a büfé melletti ebédlőbe.

A Tüskevár egyik hagyománya – a tiszai evezős túra – talán a létező legszebb összefoglalása mindannak, amit a nevelésről gondolok. Nem szeretnék az égető napfényben sokáig elidőzni a közhelyek homokpadján, hiszen a történet önmagáért beszél: együtt vízre szállunk, egy csónakban evezünk napokon keresztül, küzdünk egy közös célért, majd kikötünk valahol, és végül új emberként térünk haza. Mindeközben a felnőttek hajóskapitányként kormányozzák a csónakokat – finoman egyengetik a gyerekek útját. Csak akkor lépnek közbe komolyabban, ha ez feltétlenül szükséges.

Három éve nyílt először lehetőségem ennyire közel kerülni a gyerekekhez, és azóta azon morfondírozom, hogy mit jelent pedagógusnak lenni és hogyan kell jól csinálni. Elmondom, mire jutottam eddig: halvány fogalmam sincs. Az elmúlt években úgy játszom ezt a játékot, mint a Beugró kiváló színészei. Bizonyos élettapasztalattal, bizonyos – olykor nehezen megfogható – elvek mentén reagálok helyzetekre, a másodperc töredéke alatt. Olyan ez, mint amikor a Túron evezünk lefelé és minden percben jön egy akadály, egy keresztbe dőlt fa, amin meg kell találni az egyetlen szűk járatot, mielőtt odaérünk. Az első napomon összeverődött profi legénységemmel rutinosan csusszanunk át ezeken a járatokon. De nem mindig ilyen egyszerű. Pár száz méterre előttünk több fa dőlt egymásra és teljesen elzárták az utat. Végállomás. Ki kell szállnunk és kihúzni az összes csónakot a meredek falon.

Leginkább Vekerdy tanár úr szavaival tudok azonosulni: „Mindenki nyugodjon meg: nevelés nincs, csak hiteles együttélés!” Fontos gondolat ez. Sok szülőt látok, aki teljesen rágörcsöl arra, hogy mindent jól csináljon. Egyetlen feladat lenne: igazán megélni együtt minden közös pillanatot, s közben csendben példát mutatni. Én itt Zsombor vagyok, minden hibámmal, tévedésemmel, és minden jó döntésemmel, helyes iránymutatásommal együtt. Helyesbítek: nemcsak Zsombor, hanem Csongor, Csombor, Zombi néni és Zsombor bátya is néha – mikor hogy tartja Eperke kedve. Minél jobban erőlködöm, hogy jó tanár legyek, annál keményebb falakba ütközöm. Legfőképp azért, mert a gyerekek olyan könnyedén látnak át a maníron, mintha odaállnék meztelenül és azt próbálnám bizonygatni, hogy van rajtam ruha. Talán ez egy félresikerült hasonlat, de mégis ilyen érzés, amikor mindent hangosan kikiáltanak a világba, amit szeretnék eltitkolni előlük.

Éppen üldögélek egy homokpadon, ahol megálltunk uzsonnázni. Egyszer csak Eperke elkezdi homokkal betemetni a lábamat. Az egyik fiatalúr tegnap kifejtette, hogy szerinte ha Eperkét feldühítenénk, akkor egy ponton szétdurranna és ezernyi apró eper hullana belőle, amit megehetnénk. Ezt a kedves, gyermekded fantáziát egy emberen kívül mindenki értékelte.

A legújabb legénységemben már Eperke is benne van. Kitartóan evez, miközben a hajóorrban ülő ifjú szőke hercegből előbújik a komédiás. Én se bírom sokáig, fulladozom a nevetéstől a csónak végében. Egyszer csak elkezdenek dalokat énekelni. „1, egy almafa, 2, két katica, 3, három kiskacsa…” Annyira aranyosak, hogy nyomban le is akarom videózni őket. Talán nem kell különösebben magyaráznom, hogy ilyet miért nem csinálunk egy csónakban… De: ahogy a mellettünk elsuhanó kalózhajó kapitánya is mondta: a jéghegyet is kettéharapjuk. Az utolsó kanyarokban jön a legnagyobb ámulat. A szőke herceg a Ha én rózsa volnék dallamára fél órán keresztül improvizál. Mindent belesző, amit meglát körülöttünk. A végén még egy rövidke rap is követi.

Chiara üldögél a földön, lábait a homokba temette. Leülök vele szemben, hogy megpróbáljunk együtt kibogozni egy hatalmas spárga gombolyagot. Elhatározta ugyanis, hogy egy csomó embernek készít karkötőt vagy bokaláncot. Miután szétszedtük a kötelet, magára hagyom. Nemsokára visszatér, hogy a csuklómra kötözze az ajándékát. Az ilyesmivel el lehet ám olvasztani a szívemet.

Zsombor bácsi, önben honnan van ennyi szeretet? – kérdezi egy serdülő úrfi, miközben ülünk a tűz körül a homokban és mindenki arra vár, hogy gitárt ragadjak. Most nincs kedvem. Inkább elmélkedem és hallgatom, ahogy ropog a tűz. Hamarosan megérkeznek a nagylányok is: elsőként Chiara, aztán lehuppan mellém a kisasszony is. A két lány megelégeli a csendet és nekiállnak üvöltve, borzasztó hamisan Rostás Szabika meg Kis Grófo dalokat énekelni. Kicsúszott a dolog a kezeim közül. Néhány percen belül elképesztően kínossá és irritálóvá válik a produkció. Valami furcsa jelenség ez: én kortyolgatom a törkölypálinkát és ők rúgtak be teljesen. Akkora energia jön belőlük, hogy mindjárt elindul az egész sziget, meg az a néhány szerencsétlen férfi, akik az imént kötöttek ki mellénk. Kezdem felhúzni magam. Most nem igazán érzik, hol a határ.

Egyébként északabbra több kilométeren keresztül a folyó kellős közepén volt a határ. Jópofa dolog. Az elmúlt napokban számtalanszor jártam Ukrajnában – néhány percre, amíg vissza nem fordítottam a csónakot. Bizonyos helyzetekben ilyen könnyű átlépni a határokat úgy, hogy észre sem vesszük. [Béna kísérlet egy pedagógiai tanmesének szánt analógiára – a szerk.] Evezzünk is tovább.

***

Az idei túra is csodálatos volt. Rengeteg jó dolog történt. Például hallhattam, ahogy egy tucat gyerek fennhangon énekli a Lapostetű című remekművet a szatmárcsekei kempingben. Látom magam előtt, ahogy a velejéig konzervatív pedagógus kollégák felhúzott szemöldökkel lassan rázzák a fejüket, majd sarkon fordulnak, és az orruk alatt érthetetlen frázisokat mormogva elviharzanak. Mi pedig a gyerekeinkre ütöttünk. Mindenkinek látni kéne, amint a Tüskevár tantestülete bevonul egy prágai kocsmába. Ott szerencsére nem értjük, mit mormognak a felszolgálók.

Közben már úton vagyunk hazafelé. Ági nénivel száguldunk az autópályán. Eperke és én ülünk hátul. Mindketten elnevetjük magunkat, amikor egyszerre fordulunk egymás felé. Jött egy megérzés, hogy most akarja megint észrevétlenül megkopogtatni a vállamat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s