2017. március 10-én kezdődött az egész.
A mai napig emlékszem, ahogy beléptem a hetedikes tanterembe, a padok patkó alakban voltak, és az ajtó oldalán ott ült Ő, mályva színű pulcsiban, összefogott hajjal. Nemrég került otthonba, aztán beíratták a Tüskevárba. Egy angolos plakátot készültem kiragasztani a falra, ő pedig felpattant és azonnal a segítségemre sietett. Kedves volt, de már ezen az első órán megtapasztaltam, hogy egyszerre akar közeledni és védekezésből támadni. Ezt írtam róla akkor: „Az otthonban nevelkedő gyerekek ambivalens viselkedésmintái bámulatosak. Elsőre felfoghatatlan, hogy hogyan tud valaki egyszerre minden erejével ellenállni és mindeközben mégis szeretettel közeledni hozzánk. Szeretném, ha megsimogatnál, de ha meg mered tenni, megharaplak. Sebaj. Valami oknál fogva nekem ehhez végtelen türelmem van – nem tudom, honnan és miért.”
Kezdetét vette egy szép történet, ami teljesen másképp alakult volna, ha nem lettem volna annyira zöldfülű még. Ez alatt azt értem, hogy az első évemben fogalmam sem volt még a határtartásról. Hagytam, hogy a gyerekek nagyon közel jöjjenek, aztán sokszor megjártam. A gyökértelen, magára hagyott, szeretetéhes gyerekek azonnal ráakaszkodnak arra, aki adni akar nekik. Ezt nem rosszindulatból teszik, és legtöbbször nem is tudatos. De ha nem vigyázok, akkor minden energiámat le fogják csapolni. Ahogyan ez megtörtént számtalanszor. Hamar helyre került az egész, amikor rájöttem, hogy a szigorúbb határok nemhogy elijesztik a gyerekeket, hanem elkezdenek jobban működni tőle.
Ő egy picit nehezebb eset volt. Rengeteg tüske volt mélyen belefúródva. Mégis jól fogadta a közeledésemet. Így esett meg, hogy néhány hónap elteltével kialakult köztünk egy stabil kapcsolat. Minden egyes nap játékkal telt: kergetőztünk, pingpongoztunk, fociztunk, csocsóztunk. Közben legalább ezerszer belenéztem az ujjából formált karikába, amibe nem szabad, és ezerszer „elhittem”, hogy ki van kötődve a cipőfűzőm. Ezek voltunk mi. 2017 nyarán az első erdei táborból hazafelé jövet elaludt mellettem és lassan, finoman ráhajtotta a fejét a vállamra. Amikor a végállomáson gyengéden felébresztettem, eljátszotta, hogy mennyire dühös rám, mert még aludt volna. Tudtam, hogy valami jelentős dolog ment végbe köztünk. Készítettünk közösen egy karkötőt is, amit utána mindennap viseltem. Az volt a kedvenc karkötőm. Megfogtuk ketten a két végét, megtekertük, majd összekötöztük. Életem egyik legmeghatóbb pillanata volt.
A következő év tavaszán kétségbe estem. Végignéztem, ahogy elkezdi elengedni a tanulmányait. Sokat hiányzott, lógott, késve jött, korábban lelépett, egyre kevésbé vett részt az órákon. Utólag visszagondolva: talán nem volt felkészülve arra, hogy továbblépjen, pánikba esett és meghátrált. Nem látta, mi a következő lépés, nem tudta, mi vár rá. Amikor májusban visszadobott egy üres dolgozatot és kiviharzott az órámról, azt hittem, végleg elveszítjük Őt. A tény, hogy ez engem mennyire mélyen érintett, egyértelmű jele volt annak, hogy túlságosan közel engedtem magamhoz. Ilyet tényleg nem lenne szabad, de ha már megtörtént, megtörtént.
Miután lezárult a tanév, odaálltam az osztálykísérője mellé és elmondtam, hogy én ezt nem szeretném annyiban hagyni. Határozottan ellenezte az ötletemet, kínzóan racionális érvek mentén. Ő döntött így, hagyni kell elmenni. Megértettem, amit mond, és igazat is adtam neki, majd nem e szerint cselekedtem. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna elengedni, megfogtam a billentyűzetet és írtam neki egy szívhez szóló levelet, amiben kifejtettem, hogy nem szeretném, ha végleg eltűnne. Arra kértem, hogy kezdje nálam újra a nyolcadik osztályt.
Hosszú ideig nem érkezett válasz. Fájdalmas várakozás volt. Egyszer csak megérkezett az üzenet, amelyben megköszönte a soraimat, de bizonytalan volt, hogy vajon ez jó ötlet-e. Arra kért, hogy látogassam meg megint az otthonban. Ez volt az ominózus alkalom, amikor hosszú fekete nadrágban és fekete ingben megérkeztem, majd a tűző napon fociztunk egy nagyot. Végül – azt hiszem, az otthonba tett látogatásom során – sikerült meggyőznöm és elfogadta a felajánlásomat. 2018 szeptemberében elkezdtük a nyolcadik osztályt, immáron egy csónakban. Csodálatos hónapok következtek. Úgy tűnt, jó úton haladunk. Bejárt mindennap kezdésre, végigcsinálta az órákat, több tantárgyból kimagaslóan teljesített, és mindeközben – noha nem érezte magát kényelmesen ebben az osztályközösségben, mégis – méltósággal viselte a helyzetét.
Eljött a január. Valami történt vele a karácsonyi szünetben. Borzasztó ellenséges volt, és egy pénteki zárórán olyan rettenetesen viselkedett velem, hogy ráüvöltöttem. Közöltem vele: hétfőn már nem kell visszajönnie. Ez persze egy indulatból feltörő mondat volt és nem is lett volna szabad… Ezt a rákövetkező hétfőn még valahogy helyrehoztuk, de továbbra is éreztem, valami nincs rendben. Vihar tombol a lelkében, és mi ennek csak a következményét szenvedjük el. Ezután jött az igazi tragédia. Összeverekedett egy sráccal az osztályból, akinek eltörte két helyen a karját. Az ő keze is megrepedt. Amikor becsukták a mentő ajtaját és elindultak, ott álltam egyedül és fogalmam sem volt, hogy most mi lesz. Olyan nyomás nehezedett rám, amit nem tudtam feldolgozni. Ki kellett mondanom, hogy ennek itt a vége. Ez volt az utolsó utáni esélye, amit megint eljátszott, és innentől kezdve én már semmit nem tehetek. Ettől a pillanattól bennem is tombolt a düh.
Ekkor lépett elő a gyermekotthon. A végtelenül kedves otthonvezető felhívott telefonon, hogy megvitassuk a helyzetet. Én mondtam, hogy ennyi volt, ő pedig maximális megértéssel a hangjában mégis könyörgőre fogta. Igaza volt abban, hogy ha ezt a lányt nyolcadik félévkor elküldjük, akkor neki annyi. Így is egy hajszálon lógott. Erősködtem, hogy én már többször nem tudom megmenteni őt saját magától, és hogy én voltam az, aki újra sínre tette szeptemberben. Később felhívott az igazgató is. Rá kellett jönnöm, hogy itt elég sokan vannak, akik kiállnak a lány mellett, és legalább akkora erőfeszítéseket tettek érte, mint mi ideát. Nem tudtam mit kezdeni az egésszel.
Egyik este fogtam egy ollót és levágtam magamról a karkötőt.
Aludtam rá néhányat, mígnem elkövetkezett egy leírhatatlanul kemény tantestületi értekezlet. Rettegtem attól, hogy mindjárt a nyolcadik osztályról is beszélnünk kell. Hoztam egy döntést, aminek tudtam, hogy senki nem fog örülni. Védőbeszédet mondtam a lányért. Hosszasan kifejtettem, hogy szerintem miért nem kellene őt kiraknunk, ezek után sem. Az elgondolásom megütközést váltott ki több kollégámból is. Az igazgató úr – számomra meglepő módon – csak hallgatta az éles vitát és többször elkaptam, ahogy engem fürkész. Többen elmondták, hogy minek akarunk századszorra is segíteni, amikor nyilvánvaló, hogy ő nem akarja ezt. A legkeményebben az előző osztálykísérője reagált erre. A többiek arcán azt láttam, hogy ennek teljesen elment az esze. A mai napig tisztán emlékszem az utolsó mondatomra, amivel a vitát lezártam:
„A végsőkig ki fogok állni mellette. Ez a döntésem.”
Hirtelen elöntött a nyugalom. Felszabadító érzés volt ezt kimondani. De még nem volt vége a harcnak. Hátra volt fél év, és még mindig nem tudtam, hogyan tovább. Ekkor kerestek meg a kollégák a tőlünk öt percre lévő Kék Iskolából. Felajánlották, hogy egyéni tanrend keretén belül szívesen fogadják őt ott heti négy napon, és csak egy napon kellene hozzánk bejönnie. Odaát tudna tanulni, kapna egyéni támogatást, ráadásul besegíthet a felnőtteknek a kicsi autistákkal való munkába. Februártól elindultunk ezen az úton, ami úgy tűnt, hogy működni fog. Bejárt, ahogy kell, jól érezte magát ott, ha pedig hiányzott, akkor arról mindig tudtunk.
Nem volt egyszerű, de fél év alatt lassanként visszaépítettük a kapcsolatunkat. Mindeközben éreztem, hogy baromi vékony jégen lépkedünk. Volt egy szigorú tanulói szerződésünk, amit az utolsó egy-két hónapban nem sikerült már tartani, de… őszintén, a végső hajrában már nem akartam kiszúrni vele. Így is bámulatos az a pozitív változás, amit láthattunk, mind a tanulás, mind pedig a személyes fejlődés terén. Viszont még hiányzott néhány év végi jegy… múlt kedden teljesen véletlenül futottunk össze a Széll Kálmán téren a buszmegállóban. Egymásra mosolyogtunk. Beszélgettünk egy jót a húsz perces buszúton, aztán az iskolába menet még betértünk a Kék Iskolába. Megtorpantunk a bejáratnál és feltettem a kérdést: lehetséges, hogy utoljára lépsz be ezen az ajtón? Aznap éreztem, hogy minden kezd a helyére kerülni. Már csak egy utolsó apróság volt hátra.
Két és fél év küzdelem után, június 19-én szerdán megállt a toll a kezemben. Magam sem hittem el, hogy ide eljutottunk. Lassan elmosolyodtam és leírtam a mondatot. „Általános iskolai tanulmányait befejezte.”
Abban egyeztünk meg, hogy fel fogom vinni a bizonyítványt az otthonba. Csütörtökön fel is mentünk a kolléganőmmel, akivel mindketten nagyon szeretjük és az elmúlt két évben végigkísértük őt. Kedvesen, de megilletődve fogadott minket, amit azzal próbált ügyesen palástolni, hogy azon nyomban meginvitált minket egy focimeccsre a házuk teraszán. Öt perc alatt kifulladtam és lefolyt rólam a víz. Később bementünk, aztán a nevelőjével leültem az irodában és kiraktam magam mellé a bizonyítványt. Vártuk, hogy végre Ő is bejöjjön. Leült mellém a kanapéra és eljátszotta, hogy nem figyel. Nyomkodta a mobilját. Adhatok neked valamit? – kérdeztem. Végre lerakta a telefont a kezéből, rám nézett, én pedig átnyújtottam neki. Hosszú másodpercekig nem akarta elvenni, hanem fogtuk mindketten.
Soha nem volt még ennyire nehéz kisétálni innen. Még visszafordultam, rátámaszkodtam a kerítésre és néztem, ahogy bemegy a házba. A buszmegállóban csak bámultam magam elé és nem szóltam egy szót se. Ennyi volt. Vége.
Tegnap este tíz körül jött egy rövidke levél tőle. Olyan, amilyet ő soha nem szokott írni. Soha.
Diákcsoda Blog 