Kedves Olvasóm! A Tüskeváras beszámolók történetében először fordul elő, hogy egy és ugyanazon napról két ember szemszögéből is olvashatsz. Az én részem után következzen Balázsé, aki már nagyon régóta szeretett volna ellátogatni hozzánk. Hogy kicsoda is Balázs, azt tőle kell idéznem: „kollégám, barátom, klubszervezőtársam és szakálltestvérem”. Ebből talán az első kettőt emeltem ki, amikor bemutattam a többieknek. Sorsfordító alkalom ez, mert olyan gondolatokat olvashattam, amilyenekre egyáltalán nem számítottam. Valamiért azt gondoltam, ismeretlen világ ez az ő számára, de tévedtem. Ijesztő pontossággal látja át a tantermi helyzeteket, tanár-diák kapcsolatokat, a gyermekeink lelki világát. Mindeközben olyan érzésem van, mintha a két évvel ezelőtti önmagamat olvasnám vissza, amikor legelőször sétáltam be ebbe az iskolába. Nem tudok kiemelni egyetlen sort sem, mert mindegyik fontos, főként a gyerekekről szóló részek. Örülök, hogy itt volt, és örülök, hogy láthattam önmagamat így, tükör által homályosan. Mórász Balázs írása.

***

Szól a Led Zeppelin, csattan a bakancs, éget a nap. Park…hol a park? A lényeg megvan így is: öles lépteimmel szelem Normafát, úton a híres-neves Tüskevárba. Zsombor most már közel két éve mesél erről az iskoláról, a diákok nehézségeiről és arról, milyen emberi és különleges (de leginkább különlegesen emberi) tanárok fáradoznak itt minden nap. Többször elhangzott már, hogy ha érdekel, nézzek fel, és erre az év végi napra sikerült is összehozni a találkozót. Az elmondások alapján mindig olyan érzésem volt, hogy mitikus lények élnek itt, így külön kíváncsisággal nézek a nap elé, és mellé sulykolom magamba, hogy különleges igények ide vagy oda, végső soron gyerekekről van szó. Érdemes továbbolvasni »