Címke: nyelvóra

12 ráhangoló játék

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Warmer — magyarul, tanári nyelven: bemelegítő, ráhangoló játék vagy feladat. Az utóbbi években ez a feladattípus az óratervezésem kedvenc részévé vált. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy ez bármely tanóra vagy foglalkozás egyik legfontosabb pillanata. A következő példával tudnám a legjobban szemléltetni. Képzeld el, hogy reggel felébredsz, majd az ébredés után egy perccel eléd raknak egy kinyitott tankönyvet, a kezedbe nyomnak egy tollat és felszólítanak, hogy kezdj neki. Hasonló élmény lehet egy diáknak, amikor a szünetről beesik a tanterembe, miközben még az előző biológia dolgozat utórengése, illetve egy szünetben kialakult konfliktus hatása kavarog a fejében. Erre föl leül a padjához és a tanár közli, hogy „kettes feladat”. De nemcsak az átvezetés, a megfelelő hangulatba és tudatállapotba kerülés a cél, hanem az érdeklődés felkeltése és a figyelem megragadása is. Persze nem egy tanártól hallottam már, hogy nem kell szeretni a tantárgyat vagy élvezni az órát, de lássuk be józan ésszel: azért mégis csak könnyebb dolgunk van, ha ez a kettő megvalósul. Ráadásul ehhez nem is kell túlzottan sokat tenni. Elég egy jól irányzott, pici humorral átitatott, frappáns felütés a terembe érkezésünk utáni öt-hat percben. Csupán arra a bizonyos első szikrára van szükség!

A warmer-öket többféleképpen tudjuk csoportosítani. Például: megválaszthatjuk aszerint, hogy konkrét tudásanyagot vagy készségeket szeretnénk-e feleleveníteni az óra elején, vagy csupán a figyelem megragadása, a tanulók aktivizálása-e a cél. Eldönthetjük továbbá azt is, hogy a bemelegítő gyakorlat szervesen kapcsolódjon-e az előző órához vagy a korábban tanultakhoz, vagy pusztán az agy beindítása-e a cél és mindegy a témakör.

Ebben az írásban tizenkét általam kedvelt és gyakran használt bemelegítő játékot fogok bemutatni. A legtöbbjük nem saját ötlet, ám sokat csiszoltunk rajta közösen az évek során, illetve kitaláltunk saját variációkat rájuk.Érdemes továbbolvasni »

ELT paradise: the event of the year

Zsombor2 hozzászólás

Érdemes továbbolvasni »

What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:

IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.

David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.

Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.

The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.

Érdemes továbbolvasni »

2019. április 1.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Tizenkét kérdés

Megint bekapok egy váratlan lövést. Panka a legkiszámíthatatlanabb helyzetekben talál meg ifjú serdülőhöz méltó találékonysággal. A családi napon éppen kint álltam és felügyeltem, ahogy homokot lapátolnak a gyermekek, mire egyszer csak feltűnt az ablakban, megszólított és lőtt. Majd a hatalmas göndör hajával együtt lassan kihátrált és elhalványult a tanterem árnyékában. A háború folytatódik: amikor csak véletlenül találkozik a tekintetünk, lőni kell a kezünkből formált pisztollyal. Ha bármelyikünk feltartja a kezét, akkor tűzszünet van. Az ő fegyvere egyébként az enyémnél újabb modell, és olyan hangot ad, hogy piu-piu. Néha egy harmadik piu is eldördül, de az igazából már hullagyalázás és egyben merő szemtelenség.

Szünetekben szeretek körbejárni és benézni mindenhova. Meglátom, hogy a kilencedikesek az ablakban állnak. A parkoló autók közt odaosonok és bekopogok. Lina kinyitja az ablakot, rám mosolyog, nekem pedig a következő szavak hagyják el a számat:
– Jó napot! Kérnék két hot-dogot, az egyiket csak mustárral.

Három év után is megdöbbentőnek tartom azt a kontrasztot, ami a komoly pillanatok és a játék között van. Az egyik percben nevetünk, futkározunk és lövöldözünk a kezünkkel, a másikban pedig szólnak az irodából, hogy az egyik gyerekemet durván megverték az otthonban és a nagymamája vissza akarja szerezni a gyámságot. Ezek a szélsőséges hangulatok szüntelenül váltakoznak, mint egy rapszódiában. Néha nehéz ebben eligazodni, de az az egy biztos, hogy nem telhet el nap játék nélkül. Emlékeztetnek is erre rendszeresen a gyerekek. A legédesebb üzenetet szombaton kaptam egy tizedikestől. Azt írta, hogy kártyázhatnánk szerdán, mert végre nem dolgozik délután. „Már hiányzik a játszás.” Ez valamiért nagyon melengette a szívemet.Érdemes továbbolvasni »

Workshop a marslakókról

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

2019. február 21.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Nem szabadulsz

Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát?

3 órával korábban

Mostanában ritkán volt ennyire jó angolóránk a nyolcadikkal. Ráadásul ma nem is kéne lennie. Azért jöttem fel, hogy Pétert helyettesítsem az epocháján, aztán elvigyem az osztályt egy újabb szabadulószobába. A sárga, azaz kezdő csoport hónapról hónapra egyre ügyesebb. Ma már spontán raknak össze hibátlan mondatokat, és néha egészen úgy tűnik, mintha lelkesednének is érte. Az is csoda, hogy ilyen könnyedén felfogják a két jelen idő közti különbséget, hiszen minden nap minden órájában küzdenek a saját anyanyelvükkel is. Az az elméletem, hogy olykor örülnek is ennek – hogy egy idegen nyelvvel tiszta lappal lehet kezdeni. Míg az anyanyelvükkel való boldogulás nehéz küzdelem, a második nyelv kihívás.

Remélem, év végéig marad még valaki, akit tanítani lehet. Szeptemberben 17 fővel indult el a nyolcadik osztály. Mára tízen maradtunk, és lehet, hogy lesz ez még kevesebb is. Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy ennyire könnyedén jönnek és mennek a gyerekek. Az eddigi, majd’ hároméves történetem egyik főhőse, a pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb tanítómestere ősszel végleg elbúcsúzott tőlünk. Végignéztem, ahogy sírás közeli állapotban elköszönt az osztálytársaitól, aztán én is megöleltem, s többé nem láttuk egymást. Az utolsó mondata az volt, hogy „köszönöm, amit értem tettél”. Három év alatt semmi sem változott és minden megváltozott.Érdemes továbbolvasni »

2018. november 9.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Lassú víz

– Elvihetem a póker cuccot? – kérdezem Pétertől az irodában.
Rájöttem, hogy a hetedikesek nem tudják rendesen a számokat. A tegnapi esti blackjack parti megihletett: beviszem órára a teljes zsetonkészletet. Miután átvettük a számokat, zsetonokat fognak válogatni. Az egyik legjobb óra kerekedik belőle. Azt az egyet kellett csak tisztáznom, hogy valójában nem megyünk Las Vegasba, csak eljátsszuk. Remélem, ettől nem csökkent az érdeklődésük. A rákövetkező óra a hatodikosokkal is remekül megy. Mondhatni, a két hónap alatt nem volt még ilyen jól sikerült óránk. A társaság egyetlen hölgy tagja azért megkóstolt, de mit várjon a fiatal tanárember egy tinédzser lánytól. Miután késve megérkezett a terembe, köszöntöttem:
– Hi!
– Csá! – válaszolta.
– Esetleg jó reggelt kívánok vagy szia Zsombor?
– Csókolom!
Tudod, kit csókoljál… – hagyta el ajkaimat félhangosan ez az elcsépelt frázis. Az egyenlő partneri viszony jegyében rövidre zárom az egyébként is értelmetlen diskurzust:
– Rendben, de akkor én is így fogok neked köszönni.Érdemes továbbolvasni »

2018. szeptember 11.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Otthon, édes otthon

Egy frissen főzött dupla feketét kortyolgatok a Széll Kálmán téren üldögélve. Megáll előttem egy jól szituált, kedves fiatalember. Azt mondja, hogy pár napja lett hajléktalan, és szüksége lenne egy kis pénzre. Benyúlok a bal zsebembe, ahol egyetlen egy érme van, de fogalmam sincs, hány forintos. Eldöntöttem, hogy teljesen mindegy, oda fogom adni. Szerencséje van, a legmagasabb nyereményt sikerült ma kisorsolnom neki. De miért nem köszön még el? Ja, a pólómat bámulja, amire az van írva: I’m a teacher. What’s your superpower? Egész jó angolsággal ki is olvassa.
– Te tényleg tanár vagy? – kérdezi némileg meglepődve.
– Igen, angoltanár – válaszolom. Legalábbis most reggel még annak érzem magam.
– Általános iskolában?
– Általános és középiskolában is.
– Hú, a középiskola azért kemény lehet!
Azt hiszem, most nem kezdek bele ebbe a történetbe, de azért örültem ennek a rövidke intermezzonak.

Elkezdődött a harmadik Tüskeváras évem, és azon kapom magam, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem tartom keménynek. Persze vannak fárasztó napok és vannak kiborító pillanatok, de ez az élet minden területére igaz. A mi gyerekeink igenis szeretni valók az összes elviselhetetlennek tűnő mozzanatukkal együtt. Csak meg kell tanulni az olykor zavarba ejtően szokatlan nyelvüket. Akinek ez nem sikerül, az menekül innen. Akinek sikerül, az együtt fog lélegezni velük. Én magam is így teszek most, ahogy ülök a reggelimmel a napfényes udvaron. Mindenki mosolyog, integet nekem, amikor meglátnak. Örülünk egymásnak. Az egyik srácom szinte észrevétlenül rátesz egy almát is a tányéromra. Nem ez az egyetlen kedves gesztus, amit intéz felém: meginvitál a most következő szociális kompetencia órájukra.Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival II.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival I.

Zsombor3 hozzászólás

Jött, látott és megvett minket kilóra, engem legalábbis mindenképp. Először 2016 tavaszán találkoztam vele egy angol módszertan kurzuson, ahova azért hívta meg a tanárunk, hogy meséljen nekünk, elsőéveseknek, a rövid tanítási gyakorlatáról. Később volt szerencsém közelebbről is megismerni, és tavaly nyáron közös kurzust is szervezni vele. A kezdetektől fogva titkos (?) rajongója vagyok, mert hihetetlen tanári karizmával rendelkezik. Nemcsak a csellója mögött ülve művész, hanem angol és ének-zene szakos tanárként a csoportjait is művészi érzékenységgel vezeti. A Diákcsoda történetének legelső, kétrészes interjújában barátommal és kollégámmal, Vinkler Andival beszélgetek.

Zsombor: Melyik áll hozzád közelebb a két szakod közül, az angol vagy az ének-zene?

Andi: Ezt sokan szokták kérdezni, és nagyjából mindig ugyanazt a választ adom rá, hogy tulajdonképpen nem tudom eldönteni. Mind a kettő, és mind a kettő másért. Az angollal kapcsolatban sokkal több a konkrét osztálytermi és egyéni tapasztalatom, úgyhogy mint tanár meg mint pedagógus, szerintem azzal kapcsolatban magabiztosabb vagyok. És nyilván nagyon szeretek nyelveket tanulni és tanítani általánosságban is. Nem csak a nyelv, hanem a kultúrák iránti szeretetemet is nagyon szeretem belevinni a tanításba. Az ének meg a zene úgy általánosságban meg életem nagy szerelme, és nagyon szeretem főleg a gimis korosztálynak tanítani az éneket, mert egy nagyon mellőzött tantárgynak tartom sajnos, és ez teljesen szemben áll azzal a fajta imádattal, amivel én vagyok a zene iránt. Azért is szeretek éneket tanítani ennek a korosztálynak, hogy megmutassam, mennyire sokat adhat nekik a zene, és hogy mennyivel gazdagabbak lehetnek ettől.

Zs: Úgy érzed, hogy zenészként ezt az imádatot szeretnéd továbbadni nekik?Érdemes továbbolvasni »

2018. június 4. – Balázs

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Kedves Olvasóm! A Tüskeváras beszámolók történetében először fordul elő, hogy egy és ugyanazon napról két ember szemszögéből is olvashatsz. Az én részem után következzen Balázsé, aki már nagyon régóta szeretett volna ellátogatni hozzánk. Hogy kicsoda is Balázs, azt tőle kell idéznem: „kollégám, barátom, klubszervezőtársam és szakálltestvérem”. Ebből talán az első kettőt emeltem ki, amikor bemutattam a többieknek. Sorsfordító alkalom ez, mert olyan gondolatokat olvashattam, amilyenekre egyáltalán nem számítottam. Valamiért azt gondoltam, ismeretlen világ ez az ő számára, de tévedtem. Ijesztő pontossággal látja át a tantermi helyzeteket, tanár-diák kapcsolatokat, a gyermekeink lelki világát. Mindeközben olyan érzésem van, mintha a két évvel ezelőtti önmagamat olvasnám vissza, amikor legelőször sétáltam be ebbe az iskolába. Nem tudok kiemelni egyetlen sort sem, mert mindegyik fontos, főként a gyerekekről szóló részek. Örülök, hogy itt volt, és örülök, hogy láthattam önmagamat így, tükör által homályosan. Mórász Balázs írása.

***

Szól a Led Zeppelin, csattan a bakancs, éget a nap. Park…hol a park? A lényeg megvan így is: öles lépteimmel szelem Normafát, úton a híres-neves Tüskevárba. Zsombor most már közel két éve mesél erről az iskoláról, a diákok nehézségeiről és arról, milyen emberi és különleges (de leginkább különlegesen emberi) tanárok fáradoznak itt minden nap. Többször elhangzott már, hogy ha érdekel, nézzek fel, és erre az év végi napra sikerült is összehozni a találkozót. Az elmondások alapján mindig olyan érzésem volt, hogy mitikus lények élnek itt, így külön kíváncsisággal nézek a nap elé, és mellé sulykolom magamba, hogy különleges igények ide vagy oda, végső soron gyerekekről van szó. Érdemes továbbolvasni »