Címke: tanárképzés

Kártyavár a szélviharban

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?

Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.

Mi történt velünk az elmúlt két évben?

Érdemes továbbolvasni »

ELT paradise: the event of the year

Zsombor2 hozzászólás

Érdemes továbbolvasni »

What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:

IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.

David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.

Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.

The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.

Érdemes továbbolvasni »

Workshop a marslakókról

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Zsombor43 hozzászólás

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival II.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben I.

Zsombor1 hozzászólás

2016 őszén találkoztam vele először. A kollégák csak annyit mondtak a tanáriban, hogy jött egy új autista lány a hatodikba. Nem bírja elviselni, ha kudarc éri az órán, és állandóan őrjöngve kirohan a teremből. Úgy bevágja az ajtót, hogy keretestül kiesik. Ezen a ponton még büntetlenül távozhattam volna a különleges bánásmódot igénylő gyerekek világából, de bizonyos intő jelek már itt megmutatkoztak: a szemem se rebbent. Inkább gyermeki kíváncsisággal tekintettem a furcsa jövevényre. Az első találkozás zökkenőmentes volt, viszonylag hamar összebarátkoztunk. Annak pedig külön örültem, hogy egy szorgalmas diákról van szó, aki tanulás szempontjából mindig is példát mutatott a többieknek.

Az itt töltött másfél évem alatt én is eljutottam egy fontos megállapításhoz: nem mindenki integrálható iskolai környezetbe. Ez persze nem spanyolviasz, csupán én gondoltam azt, hogy az ilyen speciális inkluzív iskolák arra valók, hogy mindenki elérje ezt a végső célt. Elvégre az iskolai közösség a társadalom miniatűr leképeződése, és az ebben való aktív részvétel elősegíti a felnőttkorba való átlépést. Nem is beszélve arról, hogy a kamaszkori kortársak felé fordulás elengedhetetlen a szociális készségek fejlődéséhez. Mégis előfordul, hogy valaki olyan szélsőséges magatartási, beilleszkedési gondokkal vagy súlyos tanulási problémákkal küzd, hogy a többiekkel való közös tanulás vagy nem segíti elő az ő fejlődését, vagy éppen ellenkezőleg, romboló hatása van saját magára és akár a társaira is. Láttam ilyenre példát.Érdemes továbbolvasni »

A határon innen

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Fiatal pályakezdő pedagógusként számtalanszor lyukadok ki annál a bizonyos válaszútnál, amikor el kell döntenem, hogy átlépem-e a tanár és diák közt húzódó határvonalat vagy sem. Ezek igazi élet nyújtotta leckék, amelyekből rengeteget lehet tanulni úgy a szakmánkról, mint saját magunkról. Zavarba ejtő volt, ahogyan közeledtem a rövid gyakorlatos csoportomhoz, és a lányok sikongatni kezdtek. Persze a Tüskevárban ennél extrémebb helyzetekbe is lehet keveredni. Például amikor egy lány a tanítási idő kellős közepén megkérdezi tőlem az aulában, hogy mit csinálok este, mert szívesen beülne velem valahova. Másfél év után a szemem se rebbent, pedig tudom, hogy nem viccnek szánta. Megkóstolt, nyílt játszmát kezdeményezett velem, amelyben nagyon fontos volt, hogy hogyan reagálok – körülbelül egy másodpercen belül. Aztán amikor késő este borozgattam vele… dehogy is! Azt válaszoltam neki, hogy köszönöm nem. Erre elmosolyodott és annyit mondott: amúgy csak vicceltem.

Érdemes továbbolvasni »

A tanárképzés halála

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Amikor megállíthatatlanul zuhanunk a lejtőn, nincs idő az előjátékra. A Diákcsoda Blog legelső írása máris fejest ugrik a magyar oktatás kétségbe ejtően sötét és feneketlen vermébe. A cikk magját akkor vetettem el, amikor november 8-án este fél hatkor az ELTE bölcsészkarának kávézó-bárjában beszélgettem egy kedves tanárhallgató társammal és barátommal. Jóllehet mindketten pontosan ugyanazt az utat járjuk – évek óta egyetemen tanulunk és rövidesen diplomás tanárok leszünk –, van egy jelentős különbség, amely áthidalhatatlan szakadékot képez köztünk. Én az idén megszűnő tanári mesterszakra járok, ő pedig a nemrégiben újra bevezetett osztatlan tanárképzésre. A rövid, ám annál velősebb diskurzusunk olyannyira felbőszített, hogy hét év felsőoktatásban töltött idő után úgy döntöttem, felszólalok. Egy hosszú és kimerítő írásban bemutatom a tanárképzési rendszert, és elmesélem, hogyan juttatott el minket ez a rendszer oda, hogy többé ne akarjunk tanárok lenni.Érdemes továbbolvasni »