A határon innen

Fiatal pályakezdő pedagógusként számtalanszor lyukadok ki annál a bizonyos válaszútnál, amikor el kell döntenem, hogy átlépem-e a tanár és diák közt húzódó határvonalat vagy sem. Ezek igazi élet nyújtotta leckék, amelyekből rengeteget lehet tanulni úgy a szakmánkról, mint saját magunkról. Zavarba ejtő volt, ahogyan közeledtem a rövid gyakorlatos csoportomhoz, és a lányok sikongatni kezdtek. Persze a Tüskevárban ennél extrémebb helyzetekbe is lehet keveredni. Például amikor egy lány a tanítási idő kellős közepén megkérdezi tőlem az aulában, hogy mit csinálok este, mert szívesen beülne velem valahova. Másfél év után a szemem se rebbent, pedig tudom, hogy nem viccnek szánta. Megkóstolt, nyílt játszmát kezdeményezett velem, amelyben nagyon fontos volt, hogy hogyan reagálok – körülbelül egy másodpercen belül. Aztán amikor késő este borozgattam vele… dehogy is! Azt válaszoltam neki, hogy köszönöm nem. Erre elmosolyodott és annyit mondott: amúgy csak vicceltem.

Ki vagyok én?

A pedagógus egy furcsa, nehezen meghatározható pontja a szülő-gyerek-pedagógus háromszögnek. Közel vagyunk a gyerekekhez, de mégsem. Felelősek vagyunk értük, de csak bizonyos mértékig. Nyitnak felénk, olykor a titkaikat is megosztják velünk, aztán kérdezés nélkül továbbállnak és tesznek ránk magasról. Végigkísérünk egy-egy osztályt egészen az érettségiig, miközben akár minőségi kapcsolatot is kiépítünk velük, utána pedig kirepülnek, és lehet, hogy soha többé nem hallunk felőlük. Rengeteg minden csak abban a jelen pillanatban létezik a gyerekeknek és nekem, amikor ott állok a tanteremben. Mégis a múltjukra építve dolgozom a jövőjükön. A pedagógusi szakma erről a feloldhatatlan kettősségről (is) szól. Ez a kettősség számomra is komoly kihívást jelent a mai napig. Nehéz felfogni, hogy a diákokkal való együttműködés illékony. Akad egy fantasztikus óránk vagy egy meghitt pillanatunk, és holnap már a nyomát se látom, hiszen ők maguk is csaponganak a kamaszkor hajnalán.

Ezt az egyébként is kibogozhatatlan helyzetet tovább bonyolítja, ha valaki úgy kezd neki a szakmának, hogy még nem nőtt fel hozzá. Mint ahogyan én magam sem.

A középiskolás magyartanárom mesélte nekünk, hogy egyszer télen lement hógolyózni az osztállyal. Már nem emlékszem minden részletre, de talán olyannyira elragadtatta magát a játékban, hogy amikor visszaértek az iskolába, a néhai igazgatónőnk azt mondta neki: döntsd el, hogy tanár vagy diák vagy! Évekig gondolkoztam ezen a történeten. Nem értettem, hogy miért baj az, ha önfeledten játszom a gyerekekkel. Rájöttem, hogy itt nem erről van szó, hanem arról, hogy én hol húzom meg a saját határaimat. Egy kifejezetten pozitív és kézenfekvő példa a nulladik osztályos angoltanárnőnk, akiről első látásra azt hittük, hogy diák. A kis termetű, vékony hölgy a húszas évei elején járt. Ráadásul az egyetem után abba az iskolába tért vissza tanítani, ahova ő maga is járt. Minden adott volt, hogy ne tudjon zökkenőmentesen tanárszerepbe lépni, ám valamit mégis nagyon jól csinált. Annak ellenére, hogy az első pillanattól kezdve végtelenül közvetlen volt velünk, mégsem éreztük soha, hogy elmosódnának a határok. Világosan láttuk, hogy hol húzódik az a vonal, amit nem volt szabad átlépni – és úgy istenigazából nem is volt igényünk erre.

Több tucat történetet hallunk, amelyben mégsem sikerült meghúzni a vonalat, vagy nem sikerült a megfelelő oldalán maradni. A lapok szinte havonta hoznak le cikket arról, hogy egy tanár hogyan folytatott viszonyt a diákjával. Széles a skála a teljesen átlagos esetektől az egészen extrémig, például amikor a tanár külföldre akart költözni a diákjával, s ehhez hamis papírokat is szerzett. Természetesen ez már nem félrecsúszás, hanem patológiás eset. Azonban ez a néhány cikk, ami megjelenik, csak a jéghegy csúcsa. Úgyszólván nem is annyira érdekes történetek, mert végtelenül szélsőségesek és egyértelműek. Ennél sokkal érdekesebb az, ahogyan egyes pedagógusok természetesnek, mindennapinak veszik a határok elmosódását, és nem értik vagy nem akarják érteni, hogy mi ezzel a gond. Különösen gyakori probléma lehet ez fiatal pályakezdőknél, akik képtelenek kilépni az egyetemi hallgató szerepből és felelős pedagógussá avanzsálni.

Kecskére a káposztát

2014-ben volt egy szalagavató after party, ahol – jó szokásukhoz híven – a fiatal tanárok többet ittak, mint maguk a diákok. Az egyikük azzal szórakozott, hogy vodkát öntött diáklányok hajába, ezzel kifejezvén a… mit is? Nem tudom. A történet nem csupán ennyi volt, de én most ezt a részletet szeretném kiemelni belőle. Volt egy nem kellemes néhány napom, mert erről nyilvános Facebook-írás formájában szólni is kívántam. Meglepő módon a fiatal kollégák árasztottak el a mindenféle kommentjükkel, az idősebbek valami rejtélyes oknál fogva csak távolról figyelték az eseményeket. Az egyik fiatal tanár úrral beszéltem is telefonon. Remek diskurzus volt, ám két dolog megragadt bennem: egyfelől konzervatívnak titulált, másfelől elmagyarázta, hogy szép dolog az elv, de úgyis kiderül előbb vagy utóbb, hogy értelmetlen. Amennyire néhány év távlatából le tudom szűrni: röviden elmagyarázta nekem, hogy a határok elmosódásával semmi gond nincsen.

A leggyengébb próbálkozás mégis az volt, amikor levezették, hogy ez már nem iskolai rendezvény, és ily módon ők már nem tanárként vannak jelen az eseményen. Valóban nem tanárként vannak jelen. Hétfőn reggel az első órától kezdve viszont igen. Bizonyára nem okoz majd semmiféle zavart, hogy ott áll előttem a táblánál az a tanár, aki két napja magáról megfeledkezve a hajamba öntötte a vodkát…

Egy csomó tanárommal megittam a pertut a banketten, mégse karoltak át, és nem lettünk hirtelen haverok. Azt hiszem, súlyos félreértés, hogy a tanteremből kilépve mintegy szertefoszlik a rám ruházott feladat, szerep, kötelesség, felelősség.

De ne ragadjunk le ennél a példánál, hiszen annyi van még. A kedvencem az egy fontos és izgalmas történet. A fiatal pályakezdő lovag viszonyt folytatott egy végzős lánnyal, ami tulajdonképp rendben is lett volna (lévén, hogy a lány már elmúlt tizennyolc éves), ám az már kissé kínos volt, hogy az utolsó egy-két hónapban mindenki tudott róla. Előfordul az ilyen, mindenki hibázhat. Megfogadta, hogy többé nem lesz ilyen. Nem telt el sok idő, mígnem egy szép napon a város egyik legforgalmasabb csomópontjánál kézen fogva sétált egy újabb diákjával, aki viszont nem is végzős volt, hanem egy évvel fiatalabb. A történet pikantériája, hogy a szülőknek ez teljesen rendben volt. Ez az ő döntésük, ugyanakkor szerény véleményem szerint fájdalmasan meggondolatlan. Azzal, hogy ők (egy közös ebéd vagy vacsora keretén belül) ünnepélyesen áldásukat adták rá – s így elhárult minden erkölcsi akadály –, voltaképp hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a dolgot pozitív és követendő példaként állítsák be mindenki előtt.

Mint tudjuk, konzervatív vagyok, mégis úgy gondolom, a történet minden általam ismert részletének figyelembevételével is csak annyit tudok mondani, hogy: nem! Már csak azért sem, mert itt nem az első botlásról volt szó, hanem egy mintáról, amely a későbbiekben újfent ismétlődött. Pedagógusként vékony jégen táncolok, ha nyíltan vállalom, hogy vonzódom a fiatalokhoz, és rendre közülük választok párt magamnak. Úgyszintén vékony jégen táncol az, aki felebaráti szeretetből megpróbálja elbagatellizálni, idealizálni, racionalizálni a kollégája ballépéseit.

Tükör által homályosan

Voltak hallgatótársaim, akik húzták a szájukat, amikor pszichológiai tréningeket kellett végigcsinálnunk a tanárképzés keretein belül. Minden hónapban találkozom egy-egy olyan emberrel, aki nem tud mit kezdeni a pszichológiával mint tudományággal, és mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon érvek állnak emögött vagy a puszta félelem attól, hogy valaki tükröt tart elém, és szembe kell néznem saját magammal. Berentés Éva, Az érett személyiség című könyv szerzője volt az egyik nagy mesterünk, aki évtizedek óta terapeutaként dolgozik, és nem csak átlagpolgárok lelkét ápolja. Minden héten hangsúlyozta, hogy nincs nálam jobb meg rosszabb, hanem mindenki halad a maga útján és tart valahol. Mivel én úgy érkeztem az első ilyen tréningre, hogy előtte egy évig ültem pszichológusnál, bizonyos kérdésekben előrébb jártam egyes hallgatótársaimnál. Hétről hétre végignéztem a tagadást, az elutasítást, az ellenállást, a kételkedést, és nem meglepő módon rendre olyan pillanatokban, amikor mélyebbre kellett volna menni.

Miért kell mélyebbre menni? A tanárnő elmagyarázta nekünk, hogy amíg saját magammal nem vagyok összhangban, addig értelmetlen besétálnom egy tanterembe. A szakirodalom ezt kongruenciaként említi, ami lényegében azt jelenti, hogy a viselkedésem egybevág a bennem zajló pszichés folyamatokkal, tehát hiteles vagyok. Még rövidebben: magamat adom és nem szerepet játszom.

A tanárság nem szerepjáték. Nem úgy teszek, mintha az lennék, hanem az vagyok.

Ez azért fontos, mert az „úgy teszek, mintha” hozzáállás az egyik tényező, amely könnyedén tévútra vihet minket. Most negyvenöt percig játsszunk olyat, hogy én vagyok a tanárod, megcsinálunk pár feladatot, de amint kilépünk a teremből, ugyanaz a jó fej fiatal lány/srác vagyok, akivel lehet haverkodni. Ebben a tévedésben érkezett hozzánk egyszer egy frissen végzett tanár. Az iskolai szerenád délutánján kevertünk valami számomra feldolgozhatatlan koktélt vödörben, amelyből ő is fogyasztott. Ezt követően (még ugye az iskola falain belül) teljesen levetette a tanári köpenyét. Oly mértékben közvetlen és baráti lett a viszonyulása hozzánk, hogy elkezdtük magunkat kényelmetlenül érezni. Egyszerűen nem értettük, nem tudtuk hova tenni a viselkedését. Jól látszik tehát, hogy mi diákok sokkal jobban tisztában voltunk a szerepekkel és a határokkal, mint maga a tanár úr. Így még kínosabb volt a helyzet, mintha jó fejnek gondoltuk volna, és mi is haverkodni akartunk volna.

Nehezen írom ezt le, de a pedagógusi hivatás nem iparosmunka. Azért nehéz leírni, mert vannak körülöttem hallgatótársak, akik (remélhetőleg még) nem fogják fel, hogy ez a munka mivel jár. Vagy nem is akarják felfogni, tudomásul venni, elfogadni, ám akkor szerintem érdemes lenne más pálya után nézni. A kötelező pszichológia tréningnek nem fölösleges nyűgnek kellene lennie, hanem egy olyan alapvető fontosságú kurzusnak, amelyért hálásnak kell lennünk. Lehet, hogy elsőre hihetetlenül hangzik, de az, hogy milyen pedagógus lesz belőlem, csak és kizárólag attól függ, hogy mi van bennem. Ha agresszív vagyok a diákokkal, az a saját problémám, amin dolgoznom kell. Ha sírva fakadok minden nehéz óra végén, az a saját problémám, amin dolgoznom kell.

Az, hogy vonzódom a diákjaimhoz, velük akarok bárminemű intim kapcsolatot kialakítani, és ezt egy egészséges életstílusként állítom be magamnak és másoknak, nem személyiségjegy, hanem úgyszintén egy probléma, amin dolgoznom kell.

Amíg ez nincs rendben, addig tévúton járok, mert nem vegetáriánusként kolbászolok a húspiacon. Azért is kiemelten fontos erről beszélni, mert egyedül vagyok a tanteremben, ami lehetőséget biztosít arra, hogy a pozíciómnál fogva a problémámat kivetítsem a diákjaimra, és ezzel egy csapásra „fekete pedagógussá” váljak.

Hol a határ?

2016 októberében körbeültettem a diákokat a gyakorlatom első óráján. Tartottunk egy bemutatkozó kört, és lassan körbementem a tekintetemmel, ahogyan a kamera szokott a filmekben. Észrevettem, hogy a kör másik oldalán, a tőlem legtávolabb ülő bájos hölgy félrehajtott fejjel és csillogó szemekkel mosolyog rám. Egy pillanatra zavarba is hozott. Hölgyeim és uraim, ez bizony elkerülhetetlen. A fiatal tanárok gyakorlata szerelmes pillantásokkal és sikoltozással lesz kikövezve. De legalább már idejekorán kitesznek bennünket ennek, így van időnk végiggondolni. Én például egy szép őszi délutánon a Cházár András utcától az Astoriáig sétálva tettem ezt meg, miközben a History of Rock című negyedórás mash-up üvöltött a fülemben, a táskámban pedig egy feedback papír, amelyre az egyik lány azt írta, hogy „hiányzol :(”.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy fiatal tanárként szinte automatikusan belecsusszanunk a jó zsaru szerepbe, hiszen friss húsként, lazább, közvetlenebb viselkedésünkkel és rugalmasságunkkal adott esetben tökéletes ellenpontot képezünk az őket vélhetőleg régóta tanító, idősebb tanárukkal szemben. Az én vezetőtanárom ennek teljesen a tudatában volt, sőt, ő maga hívta fel a figyelmemet ennek a dinamikájára, és egyben figyelmeztetett a lányokkal kapcsolatosan.

Egyet szögezzünk le. A kedvességnek, közvetlenségnek, lazaságnak semmi köze nincs a határsértéshez! A két dolog tökéletesen elkülöníthető akkor, ha tisztában vagyunk magunkkal és a motivációnkkal.

Nyilvánvalóan komplex és árnyalt kérdés ez, de egyvalamit meg tudunk fogalmazni feketén és fehéren. Ha megtetszik egy diákom és szándékomban áll viszonyt kezdeményezni vele, akkor akarva-akaratlanul ezt fogom közvetíteni felé. Tehetem ezt akár úgy is, hogy én magam sem veszem észre. Amennyiben pedig semmilyen hasonló szándékom nincsen, abban az esetben nem is fogom tudni ezt közvetíteni. Ez viszont csak akkor működik ilyen idealisztikus módon, ha jelen van az a bizonyos kongruencia, tehát a viselkedésemmel nem mondok ellent a bennem jelen lévő állapotnak.

A Tüskevár Apródja blogon megjelent Az én rózsáim című posztban leírtam egy példát, amely azt hivatott szemléltetni, hogy meddig terjed az én felelősségem ebben a kérdésben. Arról meséltem, hogy hogyan szoktunk játszani az egyik lánnyal: „én megkergetem őt, aztán jót szórakozunk azon, hogy levegőt sem kapunk, és hogy megint sikerült elmenekülnie. Ártatlan játéknak tűnik egy felnőtt és egy gyerek között. Mi van, ha nem az? Honnan fogom megtudni? Féljek egy hosszú pingpong meccstől is, mert túl sokat nevetünk, és lehet, hogy máris belém szeretett? Nyilvánvaló, hogy ha ez ennyitől megtörténik, akkor az gyakorlatilag kivédhetetlen.”

Akkor hogy is van ez? Egyszerű, mint a pofon. Azon pedagógusok számára, akiknek a személyiségéhez passzol az ilyesmi, a diákokkal való vegyülés, játék, könnyed együttlét mondhatni munkaköri kötelesség. Ahogyan nálunk az igazgató úr is kint van szünetekben, hogy csocsózzon a gyerekekkel, vagy ahogyan én is gitározom nekik, pingpongozom vagy papírrepülőt röptetek velük. Önfeledten szórakozunk, nevetünk, incselkedünk, olykor a játék jellegéből adódóan fizikai kontaktusba is lépünk. Mindeközben semmiféle határsértés nem történik. Akkor válik azzá, ha a magatartásomat a kontextus semmilyen módon nem igazolja. Például: ráírok az egyik diákomra este, hogy merre jár a városban, majd odamegyek hozzá – csak hogy maradjunk a valós, általam közvetlenül ismert emberek érthetetlen eseteinél.

Úgy nézett rám

Én nem haragszom ezekre a kollégákra, és nem fogok rájuk csúnyán nézni, ha szembejönnek az utcán. Viszont szeretném, ha tisztáznánk, hogy a tizenéves diáknak semmiféle felelőssége nincs egy viszony kialakulásában. Kifejezetten aktuális a nemrégiben fellobbant #metoo kampány, melynek köszönhetően világszerte előtérbe került az áldozathibáztatás rémisztő jelensége is. A felelős pedagógus pontosan tudja, hogy mi zajlik egy kamasz lelkében, és semmilyen módon nem élhet vissza a helyzettel. Nincs olyan, hogy „de hát úgy nézett rám”, „úgy volt felöltözve” meg „annyira kérlelt, hogy igyam meg az utolsó pálinkát is”.

A konszenzus úgyszintén nem mentesít a felelősségem alól. Az iskola a gyerekek nevelésének színtere, nem pedig társkereső. Aki utóbbi miatt jött, rossz helyen jár.

A cikk elején említett és ahhoz hasonló patológiás esetek egy érdekes ellentmondás elé állítják a világot: aki összepakol, hogy hamis papírokkal külföldön kezdjen új életet egy tizenéves diákjával, azon nem fog segíteni a börtön. Súlyos gond van a fejében, amit helyre kell hozni – ha egyáltalán ez még lehetséges. Azoknál viszont, akik csupán rossz helyen kopogtatnak, eltévedtek, rossz időszakuk van, nem találják magukat, felelőtlenül kitártak egy kaput, bőven van remény sínre kerülni.

Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ezekről a történetekről őszintén és nyíltan beszélgessünk, és erre nyomós okom van. Megdöbbent, hogy egy olyan sztori, amelyben egy tanár a bárban arra biztatja a diákját, hogy csókolja már meg, könnyed anekdotaként marad fenn az utókornak. Félő, hogy jobb híján az elszenvedők és a nézők is elhessegetik a dolgot, esetleg egyáltalán nem is érzik a súlyát. Ez pedig nincs így rendben. Erről beszélnünk kell.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s