Összhangban

–Itt vagytok még? – kérdezem némi iróniával a hangomban. Néhány másodpercre olyan csend uralkodott el a teremben, hogy a kréta porzása is fülsiketítővé vált. A mai napon azon ritka pillanatok egyikét élem meg, amikor egyfelé evezünk a csónakkal. Semmiféle szélsőséges viselkedést vagy ellenállást nem tapasztalok. A kisebbik tanulócsoport az aulában dolgozik, én pedig a nagyobbik csoporttal haladok nyitott ajtó mellett. Apróságnak tűnik, mégis jelentősége van a nyitott ajtónak. Egyfelől egy visszajelzés nekik arról, hogy most megmutathatjuk magunkat, mert nem zavarunk vele senkit. Másfelől számomra a szakmai szemléletem egyik sarokpontja: nem zárkózom be a tanterembe. Mindenki számára látható és hallható, amit csinálok, csinálunk. Nem utolsósorban pedig meglátásom szerint a nyitott ajtó enyhíti a hiperaktív gyerekek bezártságérzetét, és egy kicsit higgadtabbak lesznek. Akinek ez mégsem elegendő, annak ott van az év elején bevezetett ötperces kártya, amivel minden órán (egyszerre egy ember) kimehet a teremből.

–Zsombor!
–Igen?
Egy tízforintost nyújt felém, majd egy „a kurva életbe” felkiáltással beleejti a tenyerembe. Az osztályom szeptember óta fizet a káromkodásért, és a számok alapján eddig működni látszik a módszer. Eleinte versenyeztek, hogy ki tud többet összegyűjteni, aztán alábbhagyott a lelkesedés. Decemberben szinte egyetlen káromkodást se kellett már felírnom. Ez az iménti közjáték is csupán szórakoztatás céljából történt. Miután kiosztom a páros feladatokat, leülök a hátsó padba Zénó mellé. Kitárgyaljuk angolul, hogy mindkettőnknek fáj mindene a tegnapi testmozgástól. Egyszer csak észreveszem, hogy Dorka nem a feladatát csinálja, hanem minket figyel, és próbálja kibogozni, hogy miről van szó.

Veszem a kabátom és rohanok ki az épületből. Elmentek már? Nem látom őket sehol. Futok az osztályom után, akik Ági néni kíséretével elindultak a tornaterembe. Ez a csípős szerdai nap tökéletesnek bizonyul ahhoz, hogy a pályafutásom újabb fordulatot vegyen: e héttől kezdve újra tornazsákkal a vállamon járok iskolába szerdánként, és én is részt veszek a hetedikeseim tornaóráján. Bár mindössze három napja történt, de már magam sem emlékszem, hogy honnan jött az ötlet. Mindenesetre fantasztikus dolog ez. Segíthetem Ági néni nem egyszerű munkáját, és közben egy egészen új csatornán keresztül építhetem a kapcsolatomat az osztállyal. Még többet tudunk együtt játszani, illetve végignézhetik, ahogyan én is hasra esem a saját lábamban.

Amit a tornateremben látok, az döbbenetes, jó és rossz értelemben egyaránt. Én eddig csak a padokban ülve találkoztam velük. Ezúttal pedig a különböző karakterek, problémák, küzdelmek egy hatalmas térben való mozgás keretein belül mutatkoznak meg. Többen képtelenek követni a feladatot, és rendre belerúgnak egy hatalmasat a labdába, mintha a bennük lévő mérhetetlen feszültséget vezetnék le. Félbehagyják vagy meg se hallják a feladatot, semmiségeken összeszólalkoznak. Csak az utolsó tíz percre sikerül összeszednünk magunkat igazán. Az egyik srácot, aki durcásan kiviharzott az előbb, visszacsalogatom a terembe, majd teljes harmóniában végigcsináljuk a páros gyakorlatokat. Jó lesz ez, érzem. Azt végül nem mondta meg Ági néni, hogy hányast kapok félév végén.

Egy teli tál csokis müzlivel a kezemben álldogálok Anna néni szobája előtt, és arról beszélgetünk, hogy mennyire nehéz itt bizonyos gyerekeknek. Az egyik lány folyton elmenekül az iskolából, ha konfliktusba keveredik, és a legtöbb órát meg egyéni foglalkozást igyekszik ellógni. Anna szerint ő tipikusan az a gyerek, aki a szocializációjából adódóan nem tud mit kezdeni ezzel a viszonylag formális környezettel, a sok szabállyal és megkötéssel. Néha úgy érzem, semmit nem tudunk kezdeni vele. Én már régen rájöttem arra, hogy „a diákok csettintésre teszik a dolgukat” fajta környezet számomra ingerszegény. Szeretem az efféle kihívásokat, méghozzá azért, mert gyakorlatilag csak intuitív módon, a kreativitásom teljes kiaknázásával lehet utat törni. Érte is küzdeni fogok egészen addig, amíg bármiféle reakció érkezik a bátor lépéseimre.

Ellentmondást nem tűrően közöltem az osztályommal, hogy a következő félévben nem szeretném elbliccelni vagy angolórára váltani a heti két kompetencia óránkat. Mivel tegnap végre (sok év várakozás után) megvettem az eszközöket, hogy házilag tudjak cipős dobozzal fotót készíteni és előhívni, arra gondoltam, hogy bepróbálkozom náluk is ezzel a témával. Kitaláltam, hogy néhány órán át elméleti bevezetőt tartunk a fényről és a fotózás alapjairól, majd mindenki elkészítheti a saját fényképezőgépét, azaz camera obscuráját. Amint sikeresen elkészültek a dobozok, készíthetnek fotókat, amiket előhívunk. Pénteken viszem be nekik megmutatni a hozzávalókat. A témát egyöntetű lelkesedéssel fogadják. Azt még nehezen dolgozzák fel, hogy ha teljesen besötétítenénk a termet, és csak egy picike lyukat fúrnánk az oldalára, akkor a szemközti falra kivetülne a külvilág fordított képe, ám ettől eltekintve kíváncsian várják a folytatást. Én pedig egy elegáns mozdulattal összerántottam két kulcskompetenciát.

Miután a nyolcadik osztály önmagát meghazudtoló nyugalommal, angyalként dolgozta végig az órát, szép reményekkel sétálok be a tizedik osztályba is. Szerdán mindig kevesen vannak, mert az autisták csoportos szociális fejlesztésen vesznek részt a Kék Iskolában. Ma viszont még a vártnál is kevesebben vannak, összesen öt ember, és ők sem egy csoportban, azaz nem egy nyelvi szinten. A leghasznosabb dolog ilyenkor az őszinteség. „Adjatok két percet, hogy átgondoljam, mit és hogy csináljunk ma.” A Tüskevárban töltött másfél évem alatt tettem egy égetően fontos megállapítást: itt nem lehet órát tervezni. Vagyis lehet, csak nem fog úgy megvalósulni, ahogy elképzeltem. Szinte soha. Harmadik napja csináljuk minden osztállyal azt az óravázlatot, amit egyetlen órára írtam meg. Ez az egyik eshetőség. Amikor pedig hagyományos, formális tanulásra alkalmatlan egy osztály, akkor előtérbe kerül Jim Scrivener jungle path („dzsungel ösvény”) módszere, ami lényegében azt jelenti, hogy nem tervezek semmit. Legfeljebb irányvonalaim vannak, valamint felfegyverkezem univerzális, mindenféle szituációban használható feladatokkal és játékokkal, de az óra gerincét a diákok felől érkező ingerek alapján spontán felépített „óraterv” nyújtja. Ez újfent egy olyan dolog, amire a tanárképzés nem készít fel minket, noha megtanulni improvizatív módon cselekedni egy tanteremben legalább annyira nélkülözhetetlen képesség, mint a hatékony tervezésé. Emberekkel dolgozunk, és sokszor nem azt fogjuk kapni tőlük, amire számítunk.

Ahogy kilépek a tanáriból, látom, hogy három csibém ott ücsörög az aulában, pedig éppen órájuk van. Előadnak valami zavaros magyarázatot, de a lényeg, hogy kirakták őket a teremből. A fejemmel biccentek a csocsó felé: „Játszunk egyet?” Szinte felborítják egymást, úgy rohannak oda. Természetesen mindenki velem akar lenni.
–Milyen fain osztályfőnökünk van! – mondja Dorka.
–Miért fain? – kérdezem, miközben begurul egy.
–Melyik iskolában… melyik állami iskolában állna be az osztályfőnök csocsózni velünk? Melyik állami iskolában van egyáltalán csocsó?
Dorka érzékeny pontra tapintott, főleg azzal, ahogy kijavította magát. Olykor húsba vágó a gyerekek őszinte véleményét hallani az oktatási rendszerünkről. Mielőtt bármit mondanék neki, elszámolok ötig, mert nem esik jól szembeállítani magunkat az állami iskolákkal. Nem fair játék. Itt most nem a csocsó a lényeg, mert minden iskolaépület más adottságokkal rendelkezik. Van, ahol létezik tágas közösségi tér, és még pingpong asztal is van odabent, ám tény, hogy ez nem átlagos. Mégis ez a történet inkább az együtt élményről szól. Arról, hogy van híd tanár és diák között. Arról, hogy nem vágjuk be magunk mögött a tanári ajtaját, hanem köztük vagyunk, elérhetőek vagyunk. Ahogy Tünde néni fogalmazott egyszer: „tartjuk a teret”.

Nyolc évet töltöttem el egy olyan általános iskolában, amely minden értelemben hagyományosnak, konzervatívnak, és hát… ha az 50-es éveket nézem, akkor korhűnek számított akkor. Gyerekként nem volt viszonyítási alapom, mert azt az egyet ismertem. Mára pedig minden porcikám ellenkezik, amikor arra gondolok, hogy ilyen helyre járjak vagy ilyen helyen tanítsak – az üvöltve nevelés és a házi feladat egyes intézményében. Egyenesen károsnak és embertelennek gondolom azt a rendszert, és mindeközben tudom, hogy még mindig jelen van az országunkban. Mert nem tudunk túljutni ezen. Először az alapítványi gimnáziumban láthattam, hogy hogyan lehet ezt másképp csinálni. Aztán két évvel ezelőtt a Tüskevárban tátott szájjal néztem, ahogy az igazgató úr csocsózott a gyerekekkel, és addig nem volt hajlandó fogadni engem, amíg be nem fejezték a játékot. Anna nénit ölelgetik a gyerekek? Miféle hely ez? Azóta én is átvettem mindenféle rendszeridegen dolgot. A munkaidőm mindössze körülbelül hatvan százalékát töltöm az óráim megtartásával. A maradék időben zenélünk, sétálunk, tervezünk, játszunk, és ami a legfontosabb, beszélgetünk. Bármiről. Dorka nemcsak azért nevezett fainnak, mert kedvel engem, hanem mert ő ilyet még nem látott. Ez pedig végtelenül szomorú.

Ezekről is szívesen folytatnék diskurzust a három tanfelügyelővel, aki februárban érkezik hozzánk, hogy a kötelező széleskörű ellenőrzés során „iránymutatást adjon az intézmény pedagógiai-szakmai munkájának fejlesztéséhez”. Hol van a gyerekanyag? – kérdezte múltkor az egyik minősítést végző hölgy, amikor belépett az épületbe. Álljon itt eklatáns példaként, hogy hogyan lehet egy egyetlen mondatból álló stílusos belépővel megsemmisíteni a fölénk helyezett ellenőrző szerv hitelét és tekintélyét. A fiatal pályakezdő tanár karakteremnek megfelelő gyermeki naivitással szeretném azt hinni, hogy most kellemesebb élmény lesz. Talán még azt is mosolyogva hallgatják majd, ahogyan együtt zenélünk. Mint ma délután Bojtival. Ő a zongorán játszott, én pedig gitárral a kezemben ültem mellette. Lassan összhangba kerültünk. Pont olyanba, mint amilyenben a gyerekekkel voltam egész nap.