ELT paradise: the event of the year

Érdemes továbbolvasni »

What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:

IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.

David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.

Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.

The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.

Érdemes továbbolvasni »

Workshop a marslakókról

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

Álmaink iskolája

Van egy kérdésem: mit jelent az, hogy iskola? Ha a Kedves Olvasónak sem sikerül néhány másodpercen belül kielégítő definícióval szolgálni, akkor már itt is ül mellettem a csónakban. Vajon mi okozhatja a nehézséget? Az, hogy ennyire sokoldalú lenne? Természetesen. De van itt más is. Percről percre változnak az igények, a lehetőségek, és mindeközben újabb és újabb szülőgenerációk érkeznek, akik másképp gondolkoznak a nevelésről – nem is beszélve a 2010 után világra jött digitális bennszülöttekről, akiknek a köldökzsinórja USB 3.0-val van csatlakoztatva. Igazi kihívás egy közoktatási rendszernek mindehhez folyamatosan alkalmazkodni, főleg tömeges kereteken belül.

Azért könnyeket nem fogok hullatni a döntéshozókért, éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, a jelenlegi iskolarendszerünk egy olyan paradox helyzetet idéz elő a 21. században, amely nem lesz sokáig tartható. Amennyiben elfogadjuk azt az alapvetést, hogy az iskola a társadalmunk miniatűr leképeződése, illetve a nagybetűs életbe való beilleszkedés elősegítésének színhelye, úgy komoly gondban vagyunk. Jártam itthon olyan iskolaépületben, amitől szabályosan megrémültem: mintha egy több évtizede elhanyagolt kórház lenne, a kórtermekbe pedig bezsúfolva 30-40 beteg. Az élet nem így néz ki – ahogyan nincs benne többé-kevésbé uniformizált program sem, amit mindenkinek egyforma mennyiségben és lelkesedéssel kellene magába szívnia. Ez egy sarkos kép, és tudom, hogy rengeteg helyen igyekeznek kifeszíteni a kereteket, és a felszabadult területet józan ésszel feltölteni. Sőt, néhol valódi, utópisztikus változásokat is lehet látni. Ez azonban nem mindenhol olyan egyszerű.

Álmodozni viszont mindnyájan szeretünk. (?) Egy idei témahétünk például lehetőséget adott arra, hogy az egyik csapat megalkossa a saját álom iskoláját részletes órarenddel és kiforrott pedagógiai szemlélettel. Végül megépítették a makettjét is.

Ezen felbuzdulva arra gondoltam, megkérdezem az iskolán kívüli embereket is, hogy ők hogyan képzelik el a saját álom iskolájukat, egészen pontosan egy hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot. Egy javarészt zárt és néhány nyitott kérdésből álló kérdőívvel tettem meg mindezt, amelyben a tantárgyaktól kezdve az iskolaépületen át a pedagógiai programig mindenről szó esett. A kérdőívet összesen 318 ember töltötte ki. A kor és foglalkozás tekintetében már-már reprezentatív volt az eloszlás: diákok, egyetemi hallgatók, tanárok, szülők és nem oktatásban dolgozók közel egyforma számban válaszoltak. Egyedül a nemek aránya volt meglepő: a 318 kitöltő 84%-a nő.

Az összegyűjtött válaszokat egy szakmai beszélgetés keretein belül feldolgoztuk, megvitattuk, és létrehoztuk belőle álmaink iskoláját. Arra kérlek, Kedves Olvasó, hogy ettől a mondattól kezdve engedd el a fantáziád, és a leírtakat ne a jelenlegi magyar valóság talaján értékeld! Helyette képzeld el, hogy milyen jó lenne, ha… mert a mi álom iskolánkban minden lehetséges!Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Hét pici szempár

Van a tanári pályafutásomnak egy szelete, amelyről ritkán mesélek. Mostanra azonban egy olyan ösvényt tapostam ki ezen a területen is, hogy úgy gondolom, eljött az idő: szeretném egy kimerítő cikkben kielégíteni mind a kedves történetek, mind pedig az alsós korúak nyelvoktatásának szakmódszertana iránt érdeklődőket. Következzék egy nyári napközis angol tábor története.

2016 májusában találkoztam először négy leánnyal, akikhez később csatlakozott egy ötödik is. A közös cél: kezdjük el az angol tanulást már most, hogy ne az iskolai angolóra legyen az első érintkezésük idegen nyelvvel. Megtisztelő és nemes feladat, amin – halvány emlékeim szerint – nem sokat gondolkoztam. Noha ilyen korú gyermekekkel az ég egy adta világon semmilyen tapasztalatom nem volt, boldogan ugrottam fejest a küldetésbe. Meggyőződésem, hogy a tudatalattim hívogatott ennyire, mert látta, hogy valami fantasztikus történet fog kerekedni belőle. Így is lett. De hogy máshogy is alakulhatott volna ilyen jó körülmények között? Két éve minden hétfőn összegyűlünk az egyikük lakásában, ahol egy órát angolozunk. Mindeközben a kishúgaik a szomszéd szobában játszanak. Az óra végén kinyitjuk az asztalt, telepakoljuk gyümölccsel, keksszel, sütivel, üdítővel, és boldogan – az angolórához képest lényegesen kevesebb zajjal – lakmározunk.

Ez a történet lehet minden tanár álma. Szabad kezet kapsz heti hatvan percben 6-7 éves gyerekekkel. Tiszta lappal indulsz, kezedben a lehetőség, hogy nulláról felépíts velük valamit. Meg is ijedtem a felelősségtől, ám az aggodalmam hamar szertefoszlott: a lányaim megtanítottak arra, hogy hogyan tanítsam őket.Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

Az álom iskolám

Építsük fel együtt az álom iskolánkat! Az alábbi néhány perces kérdőívben szabadjára engedheted a fantáziádat, és elmesélheted, milyen iskolába járnál/jártál volna szívesen, illetve milyen iskolát választanál a gyermekednek. Az eredményeket egy cikkben összesíteni fogom, a Tüskeváras diákok pedig segítenek megrajzolni a közösen elképzelt álom intézményünket. Kérlek, oszd meg a kérdőívet, hogy minél több emberhez eljuthasson!

Kattints ide a kérdőív kitöltéséhez!