Kártyavár a szélviharban

2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?

Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.

Mi történt velünk az elmúlt két évben?

Érdemes továbbolvasni »

A játék öröme

Játszani jó, legalábbis szerintem. Úgy tűnik az elmúlt évekből, hogy igen sokan vannak körülöttem, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik ugyanígy vélekednek. Nyelvtanárként a játék nyilván napi szinten része az életemnek, legyen bár szó egy egyszerű akasztófa játékról óra elején, de akár beszélhetünk egy fél tanórát kitöltő, hosszú kvízjátékról is. A mai napig találkozom olyanokkal, akik szerint a tantermi játék időpocsékolás vagy nem annyira hatékony, mint a megszokott, hagyományos tanulási módszerek. Továbbmegyek: biztos vagyok benne, hogy akadnak olyan szülők is, akik ha végignézték volna a tavaszi szünet előtti utolsó napomat, akkor megkérdeznék, hogy miért nem dolgozom rendesen. Merthogy én úgy döntöttem, hogy az utolsó napon levezetésnek elengedjük magunkat, és a megtartott hat angolórám majd’ mindegyikének a jelentős része a játékról szólt.

Mielőtt belefogunk, muszáj megtennünk egy lényegi különbségtételt: a játékos feladat és a játék nem azonos fogalmak. Míg az előbbi például egy elsajátítandó tananyagot dolgoz fel a játék színes eszköztárát alkalmazva, addig az utóbbi teljesen szabad, önmagáért való cselekvés. Évek óta mindkettőből intenzíven kiveszem a részemet. Ezen tapasztalatokkal felvértezve szeretném végre körüljárni a játék mibenlétét, mind tantermi oktatás, mind pedig délutáni foglalkozás tekintetében – méghozzá nem egyedül. Az utóbbi egy hétben egy rövid kérdőív formájában kikérdeztem az összes diákomat, hogy mit szeretnek a legjobban az angolórákon vagy mit csinálnának másképp. Az eredmények pozitív értelemben elgondolkodtatóak, kiváltképp ezen írás szempontjából.

A cikkem fő csapásirányát, illetve legfőbb üzenetét ezúttal nem én, hanem Gabe Zichermann fogja megfogalmazni. Zichermann az egyik legmeghatározóbb alakja az úgynevezett gamifikáció (játékosítás) kutatásának és népszerűsítésének. A Hogyan teszik a játékok okosabbá a gyerekeket című TED előadásában hangzik el a következő gondolat:

Érdemes továbbolvasni »

12 ráhangoló játék

Warmer — magyarul, tanári nyelven: bemelegítő, ráhangoló játék vagy feladat. Az utóbbi években ez a feladattípus az óratervezésem kedvenc részévé vált. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy ez bármely tanóra vagy foglalkozás egyik legfontosabb pillanata. A következő példával tudnám a legjobban szemléltetni. Képzeld el, hogy reggel felébredsz, majd az ébredés után egy perccel eléd raknak egy kinyitott tankönyvet, a kezedbe nyomnak egy tollat és felszólítanak, hogy kezdj neki. Hasonló élmény lehet egy diáknak, amikor a szünetről beesik a tanterembe, miközben még az előző biológia dolgozat utórengése, illetve egy szünetben kialakult konfliktus hatása kavarog a fejében. Erre föl leül a padjához és a tanár közli, hogy „kettes feladat”. De nemcsak az átvezetés, a megfelelő hangulatba és tudatállapotba kerülés a cél, hanem az érdeklődés felkeltése és a figyelem megragadása is. Persze nem egy tanártól hallottam már, hogy nem kell szeretni a tantárgyat vagy élvezni az órát, de lássuk be józan ésszel: azért mégis csak könnyebb dolgunk van, ha ez a kettő megvalósul. Ráadásul ehhez nem is kell túlzottan sokat tenni. Elég egy jól irányzott, pici humorral átitatott, frappáns felütés a terembe érkezésünk utáni öt-hat percben. Csupán arra a bizonyos első szikrára van szükség!

A warmer-öket többféleképpen tudjuk csoportosítani. Például: megválaszthatjuk aszerint, hogy konkrét tudásanyagot vagy készségeket szeretnénk-e feleleveníteni az óra elején, vagy csupán a figyelem megragadása, a tanulók aktivizálása-e a cél. Eldönthetjük továbbá azt is, hogy a bemelegítő gyakorlat szervesen kapcsolódjon-e az előző órához vagy a korábban tanultakhoz, vagy pusztán az agy beindítása-e a cél és mindegy a témakör.

Ebben az írásban tizenkét általam kedvelt és gyakran használt bemelegítő játékot fogok bemutatni. A legtöbbjük nem saját ötlet, ám sokat csiszoltunk rajta közösen az évek során, illetve kitaláltunk saját variációkat rájuk.Érdemes továbbolvasni »