Címke: érzékenyítés

2019. április 1.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Tizenkét kérdés

Megint bekapok egy váratlan lövést. Panka a legkiszámíthatatlanabb helyzetekben talál meg ifjú serdülőhöz méltó találékonysággal. A családi napon éppen kint álltam és felügyeltem, ahogy homokot lapátolnak a gyermekek, mire egyszer csak feltűnt az ablakban, megszólított és lőtt. Majd a hatalmas göndör hajával együtt lassan kihátrált és elhalványult a tanterem árnyékában. A háború folytatódik: amikor csak véletlenül találkozik a tekintetünk, lőni kell a kezünkből formált pisztollyal. Ha bármelyikünk feltartja a kezét, akkor tűzszünet van. Az ő fegyvere egyébként az enyémnél újabb modell, és olyan hangot ad, hogy piu-piu. Néha egy harmadik piu is eldördül, de az igazából már hullagyalázás és egyben merő szemtelenség.

Szünetekben szeretek körbejárni és benézni mindenhova. Meglátom, hogy a kilencedikesek az ablakban állnak. A parkoló autók közt odaosonok és bekopogok. Lina kinyitja az ablakot, rám mosolyog, nekem pedig a következő szavak hagyják el a számat:
– Jó napot! Kérnék két hot-dogot, az egyiket csak mustárral.

Három év után is megdöbbentőnek tartom azt a kontrasztot, ami a komoly pillanatok és a játék között van. Az egyik percben nevetünk, futkározunk és lövöldözünk a kezünkkel, a másikban pedig szólnak az irodából, hogy az egyik gyerekemet durván megverték az otthonban és a nagymamája vissza akarja szerezni a gyámságot. Ezek a szélsőséges hangulatok szüntelenül váltakoznak, mint egy rapszódiában. Néha nehéz ebben eligazodni, de az az egy biztos, hogy nem telhet el nap játék nélkül. Emlékeztetnek is erre rendszeresen a gyerekek. A legédesebb üzenetet szombaton kaptam egy tizedikestől. Azt írta, hogy kártyázhatnánk szerdán, mert végre nem dolgozik délután. „Már hiányzik a játszás.” Ez valamiért nagyon melengette a szívemet.Érdemes továbbolvasni »

2019. március 26.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Te jössz

– Te szoktál otthon kávézni? – kérdezte tőlem az ifjú hölgy, miközben ütötte be a szokásos dupla eszpresszó árát. Ezzel a kérdéssel mintegy megtörte a hónapokig tartó jeget köztünk. Mindig is érzékeltem, hogy jól ért az emberekhez, de én soha nem akartam kezdeményezni.
– Igen, de csak ha nem vagyok rohanásban.
– Akkor te mindig rohanásban vagy?
– Hát… 8:45-kor kezdődik a tanítás, úgyhogy… – hintettem el példátlan eleganciával a kulcsinformációt.
– Te tanár vagy??
– Igen.
– Meg nem mondtam volna, hogy tanár vagy.
– Köszönöm, ezt bóknak veszem.
Ezután még kérdezgetett őszinte érdeklődéssel a hangjában. Próbáltam rövidre fogni, mert közben egyre nőtt a sor mögöttem. Ritka példája volt ez annak, amikor egy egyperces beszélgetés végén valaki csodálatát fejezte ki az irányunkba teljesen ismeretlenül. Mit ne mondjak, jó dolog így indítani a napot.

Ezt a kedves beszélgetést valójában két héttel ezelőtt szerettem volna megosztani. Ám közel három év után is képes voltam elkövetni azt a hibát, hogy túl bizakodó voltam. Megalapoztam egy hosszú, felemelő történetet, amelyről fogalmam nem volt, hogy sikerrel fog-e zárulni. Csalódottságomban végül félredobtam az egészet. Ezzel egy időben megnyugtatott, hogy maradt még a jó öreg naivitásomból. Van ennek valami megmagyarázhatatlan bája. Mindenki tudta nélkül álmodozom, aztán magamon mosolyogva zötykölődöm a metrópótlón, miután szembesültem vele, hogy a világmegváltó tervem csak egy rozoga kártyavár volt, amit röhögve fújt szerte a csillebérci szél. Így van ez jól. Ha nem tudnék újra és újra hinni a lehetetlenben, halálra unnám magam.Érdemes továbbolvasni »

Workshop a marslakókról

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Zsombor43 hozzászólás

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

2018. június 4. – Zsombor

Zsombor1 hozzászólás

Boldogság

– Hogy kell boldognak lenni? – kérdezi tőlem némileg megtörve. Mélyen a szemébe nézek:
– Ha komolyan kérded, akkor azt hiszem, tudom a választ.

7 órával korábban

Mindig úton vagyunk, csak megyünk, megyünk, megyünk, és sosem egyedül. Most is itt ül mellettem az egyik hetedikesem. Két év alatt annyi minden változott, és mégis semmi sem változott. A reggeli rituálé a húsz perces buszút, amelynek szimbolikus jelentősége van számomra: együtt haladunk előrefelé. Kibeszéljük a világ dolgát. Elmondják a gondolataikat, én pedig türelemmel végighallgatom őket. Közben belekortyolok a csokis cappuccinóba. Megkérdezi, hogy mikor játsszuk már végre a forró zuhany nevű játékot, amit még hetekkel ezelőtt említettem. A játék lényege, hogy mindig egy ember háttal ül az egész osztálynak, és egy-két percen keresztül csak jót lehet mondani róla a háta mögött. Bámulatos, hogy bizonyos dolgok mennyire megragadnak bennük. A látszólag motiválatlan, olykor elviselhetetlen banda teljesen rákattan egy-egy témára. Múltkor a szociometria eredményéért lerágták a fülemet, most meg itt van a forró zuhany. Elképesztően foglalkoztatja őket, hogy mások mit gondolnak róluk, miközben úgy kell nekik a kedves szó, mint egy falat kenyér.Érdemes továbbolvasni »

2018. március 21.

Zsombor1 hozzászólás

Szemtől szemben

9 óra 35 perc. A gyerekek megtapsolják az óra végi verseny győztesét, és ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Megjött Ági néni, hogy elinduljunk tornaórára. Ez volt a negyedik angolóra, amely részét képezi a szakdolgozatom kutatásának. A magam fajta félőrült tanárnak hálás feladat a nyelvpedagógia tanszéken írnia a diplomamunkáját. Ritka, hogy egy konzulens arra kéri a hallgatóját, ugyan írjon már egy kicsit kevésbé száraz és tudományos nyelvezettel, hiszen ez egy tantermi kutatás és húsvér gyerekekkel dolgozunk. Ne hívjam alanynak, akit vizsgálok! Nem kellett kétszer mondani. A gyerekek mit sem sejtenek arról, hogy miközben órát tartok, egyben kutatást is végzek. Az egyetlen furcsaság az lehet, hogy egy hete minden alkalommal bent ül a tábla mellett egy gyógypedagógus. Az Aspergeres leányom pedig nem érti, de élvezi, hogy minden óra után kikérem és dokumentálom a véleményét.

A harmadik órában érkezik hozzánk Ibolya néni, a pszichológus, és Feri bácsi, a pszichiáter. Hetek óta közösen tartanak játékórát a gyerekeknek, amelynek központi témája a figyelem, az egymásra figyelés. Az egész történet két hónapja indult, amikor elpattant az utolsó húr is az autisták folyamatos és egyre durvább zaklatását illetően. Világosan látszott: a hetedik osztály komoly érzékenyítésre és önismereti fejlesztésre szorul. Ekkor kértem fel a két sokat látott kollégámat, hogy látogassanak minket heti egy órában. Számtalan könnyed és szórakoztató játékot játszottunk, de volt szó a nemrégiben elkészített szimpátia alapú szociometriáról is – amire a gyerekek elképesztően kíváncsiak voltak. A mai óra rendhagyó, mert kapnak egy négy részre osztott papírt befejezetlen mondatokkal: „Nem bírom elviselni/szeretem, ha az osztálytársam…”, a másik fele pedig „Nem bírom elviselni/szeretem, ha a tanár…”Érdemes továbbolvasni »

2018. február 21.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Tizenkét óra

Felállok a székemről, lassan odaballagok Dorkához, lehajolok, és finoman, jelzésértékűen átölelem. A szülők, köztük az édesanyja is, végignézik a talán legtöbbjük számára szokatlan tantermi jelenetet. Jóllehet fél év alatt minden szülőnek volt alkalma megismerni a pedagógiai hitvallásomat, most tíz másodpercben szavak nélkül is összefoglaltam a jelenlévőknek.

***

Reggel 7 óra 54 perc van. A Normafánál várom a buszt, amikor megáll előttem egy autó. A kutatóintézetben dolgozók el szoktak vinni minket egy darabon, aminek most végtelenül örülök, mert térdig álltam és kockára fagytam a hóban. Amikor észreveszem, hogy egyre távolodunk a csillebérci táborról, hirtelen megtisztelve érzem magam. A koszos piros kabátom és a tornazsákom ellenére a hölgy azt hitte, én is a KFKI felé tartok. Múltkor megkérdezték, meddig megyek… Sikerül viszonylag hamar visszabuszoznom, aztán rohanok az iskolába, mert már elkezdődött egy fogadóóra nélkülem. Kifejlesztettem egy trükköt, amivel időt nyerhetek még, ugyanis szeretnék magamnak kávét főzni. A trükk a következőképp működik: besétálok az irodába a két szülőhöz, udvariasan köszönök nekik, majd jelentőségteljesen megkérdezem: „Kávét kértek?” Ez mindig bejön – mondom magamnak elégedetten, miközben három bögrével a kezemben állok a kávéfőző mellett.

Kihalt az épület. Vélhetőleg az időjárás miatt nem tudtak sokan időben felérni. Valóban, egy váratlan pillanatban beözönlik a hetedik osztály is. A termünk előtt körülállnak, és egyszerre akar mindenki beszélni hozzám. Mihelyst megjön Ági néni, vesszük a kabátunkat és indulunk a tornaterembe. Előtte viszont bemegyek a kis kosárért, hogy összeszedjem a zsebekben véletlenül ottfelejtett mobiltelefonokat.Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben I.

Zsombor1 hozzászólás

2016 őszén találkoztam vele először. A kollégák csak annyit mondtak a tanáriban, hogy jött egy új autista lány a hatodikba. Nem bírja elviselni, ha kudarc éri az órán, és állandóan őrjöngve kirohan a teremből. Úgy bevágja az ajtót, hogy keretestül kiesik. Ezen a ponton még büntetlenül távozhattam volna a különleges bánásmódot igénylő gyerekek világából, de bizonyos intő jelek már itt megmutatkoztak: a szemem se rebbent. Inkább gyermeki kíváncsisággal tekintettem a furcsa jövevényre. Az első találkozás zökkenőmentes volt, viszonylag hamar összebarátkoztunk. Annak pedig külön örültem, hogy egy szorgalmas diákról van szó, aki tanulás szempontjából mindig is példát mutatott a többieknek.

Az itt töltött másfél évem alatt én is eljutottam egy fontos megállapításhoz: nem mindenki integrálható iskolai környezetbe. Ez persze nem spanyolviasz, csupán én gondoltam azt, hogy az ilyen speciális inkluzív iskolák arra valók, hogy mindenki elérje ezt a végső célt. Elvégre az iskolai közösség a társadalom miniatűr leképeződése, és az ebben való aktív részvétel elősegíti a felnőttkorba való átlépést. Nem is beszélve arról, hogy a kamaszkori kortársak felé fordulás elengedhetetlen a szociális készségek fejlődéséhez. Mégis előfordul, hogy valaki olyan szélsőséges magatartási, beilleszkedési gondokkal vagy súlyos tanulási problémákkal küzd, hogy a többiekkel való közös tanulás vagy nem segíti elő az ő fejlődését, vagy éppen ellenkezőleg, romboló hatása van saját magára és akár a társaira is. Láttam ilyenre példát.Érdemes továbbolvasni »