2018. március 21.

Szemtől szemben

9 óra 35 perc. A gyerekek megtapsolják az óra végi verseny győztesét, és ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Megjött Ági néni, hogy elinduljunk tornaórára. Ez volt a negyedik angolóra, amely részét képezi a szakdolgozatom kutatásának. A magam fajta félőrült tanárnak hálás feladat a nyelvpedagógia tanszéken írnia a diplomamunkáját. Ritka, hogy egy konzulens arra kéri a hallgatóját, ugyan írjon már egy kicsit kevésbé száraz és tudományos nyelvezettel, hiszen ez egy tantermi kutatás és húsvér gyerekekkel dolgozunk. Ne hívjam alanynak, akit vizsgálok! Nem kellett kétszer mondani. A gyerekek mit sem sejtenek arról, hogy miközben órát tartok, egyben kutatást is végzek. Az egyetlen furcsaság az lehet, hogy egy hete minden alkalommal bent ül a tábla mellett egy gyógypedagógus. Az Aspergeres leányom pedig nem érti, de élvezi, hogy minden óra után kikérem és dokumentálom a véleményét.

A harmadik órában érkezik hozzánk Ibolya néni, a pszichológus, és Feri bácsi, a pszichiáter. Hetek óta közösen tartanak játékórát a gyerekeknek, amelynek központi témája a figyelem, az egymásra figyelés. Az egész történet két hónapja indult, amikor elpattant az utolsó húr is az autisták folyamatos és egyre durvább zaklatását illetően. Világosan látszott: a hetedik osztály komoly érzékenyítésre és önismereti fejlesztésre szorul. Ekkor kértem fel a két sokat látott kollégámat, hogy látogassanak minket heti egy órában. Számtalan könnyed és szórakoztató játékot játszottunk, de volt szó a nemrégiben elkészített szimpátia alapú szociometriáról is – amire a gyerekek elképesztően kíváncsiak voltak. A mai óra rendhagyó, mert kapnak egy négy részre osztott papírt befejezetlen mondatokkal: „Nem bírom elviselni/szeretem, ha az osztálytársam…”, a másik fele pedig „Nem bírom elviselni/szeretem, ha a tanár…”

Ülök a patkóban, én is egy vagyok közülük. Kérek egy papírt, hogy kitölthessem. Miután mindnyájan beadtuk, Feri bácsi megkérdezi, hogy szeretné-e valaki felolvasni, elmondani a saját papírját. Először nem igazán jelentkeznek, de az első egy-két vallomás után mindenkinek megered a nyelve. Most kezd a dolog izgalmassá válni. A gyerekek ugyanis nemcsak az osztálytársaikról adnak egymásnak őszinte visszajelzést, hanem három felnőtt jelenlétében a tanárokról is. Valaki szájából hallom elröppenni, hogy „minek olvassuk fel, úgysem lesz változás”. Mégis lelkesen tárják elénk a gondolataikat, érzéseiket. Alig telt el néhány perc, de máris tisztán látszik, hogy milyen mérhetetlen ereje van a szabad véleménynyilvánításnak. Az olykor infantilis hetedikesek ezúttal komolyan, megfontoltan, összeszedetten mesélik el, mit gondolnak egymásról és a tanárokról. Dicséret és kritika egyaránt akad köztük, mégis mindenki pozitív kicsengéssel zárja a sorait. Valaki arról panaszkodik nekem, hogy soha nem figyelek rá, nem veszem észre, ha fent van a keze. Igaza van, sokkal jobban oda kell figyelnem.

Minden évben számon tartok kisebb-nagyobb mérföldköveket a szakmai munkásságomban. Ennek az órának az egyik perce is azzá válik, persze a gyerekeknek erről fogalmuk sincsen. Be kell vallanom, hogy miközben beszélnek, néha a kezembe veszem a tollat és röpdolgozatokat javítok. Később nem lesz rá időm. A következő mondatra viszont egyből felkapom a fejem:
– Szeretem, ha a tanár olyan, mint Zsombor, és ez egy gyűjtőfogalom.
Az első fele is jól esik, de az kevésbé érdekes. A másfél év alatt rengeteg gyerek számára váltam példaképpé hosszabb-rövidebb időre, ami természetes jelenség. A gyűjtőfogalom ugyanakkor mélyen betalál. Megöl a kíváncsiság, hogy ez mit takarhat. Így folytatja:
– Szigorú, de vicces és jól tanít. Lehet vele beszélni és megértő.

A hetedik osztállyal eltöltött háromnegyed év egyik legfontosabb visszajelzését kaptam tőle. Egészen pontosan azt, hogy bizony a határok meghúzása éppen annyira létfontosságú, mint a kedvesség és a játékosság. A szülők jól tudják, miről beszélek. Nekem azonban 27 éves kezdő pedagógusként nem egyszerű feladat megtalálni az egyensúlyt. Talán nem túl merész az általánosítás, miszerint fiatal tanárként féltjük a „jó fej” státuszunkat, amelyben az első időszakban fürdetnek minket a gyerekek. Nekem is többször át kellett esnem ezen. Aztán mindahányszor rádöbbentem, hogy az erélyes fellépés nemhogy ront a helyzetemen, hanem éppen ellenkezőleg. Egy-egy kifejezetten durva konfrontáció után azt hittem, végem van, most megutáltak egy életre. Másnap kiderült, hogy nőttem a szemükben. Több tucat gyerekkel találkoztam, akiknek a velem való működését az rántotta helyre, hogy tudatosan, szánt szándékkal megpróbált áttörni a falaimon, aztán csúnyán beverte a fejét. Eddig és ne tovább. Az elmúlt éveim egyik meghatározó pedagógiai felfedezése ez.

Holnap újabb témahét kezdődik nálunk, amelynek a „Járj iskolába!” címet adtuk. A gyerekek még nem tudják, de olyasmit tervezünk, amit iskola még nem csinált Magyarországon: egy hatalmas, több szintből álló kampánnyal szeretnénk népszerűsíteni az iskolába járást. Meghívtuk többek közt az emberi erőforrások miniszterét is jövő szerdára, hogy megcsodálhassa az ötnapos munkánk gyümölcsét. Egy széleskörű kérdőíves felméréssel kezdjük, majd lesz plakát- és matricakészítés, videózás, szórólapozás, és még ki tudja, mi minden. Ha a terv szerint haladunk, jövő héttől Budapest lakossága lépten-nyomon Tüskeváras hirdetményekkel fog találkozni. Hogy megalapozzuk a hangulatot, ma déltől – szerény javaslatomra – az egész iskola megnézni a 2013-as Nagytudásúak című francia vígjátékot, amely tulajdonképp az Éretlenek című klasszikus modernizált, újragondolt változata.

A tanáriból már hallom a főcím zenéjét. Kiballagok a folyosóra, ahol szokatlan látvány fogad: a folyosó végén fel van állítva a hatalmas vászon, a gyerekek pedig sorokban ülnek végig a folyosón. Szavakkal nehezen leírható az a hangulat, ahogy egy egész iskola együtt mozizik. Péter, az igazgató úr, a nyolcadikos terem ajtófélfájának támaszkodva állja végig a filmet. Talán a végére a legtöbb gyerekben is lecsapódik, hogy miért is ezt választottuk. A történet a legrosszabbul teljesítő francia középiskoláról és annak diákjairól szól. A minisztérium – nem éppen tiszta szándékkal – azzal az ötlettel áll elő, hogy a legrosszabb diákokhoz küldjük el az ország hét legrosszabb tanárát. A film bővelkedik a kifinomult humorban, de a legfontosabb: mérnöki pontossággal reprezentálja a lázadó tinédzserek világát, illetve a rosszul funkcionáló, hierarchikus közoktatási rendszert – mindezt hét fenomenális tanár karakterrel. Rengeteg jelenetnél érzem, hogy a Tüskeváras gyerekek magukat látják viszont a vásznon.

Csocsúzunk Timivel, de néhány gól után félbe kell hagynunk. Péter kéri, hogy jöjjek, mert kezdődik az értekezlet. A szokásos módon körbeüljük a tanárit. Feri bácsival és Ibolyával még gyorsan egyeztetünk, hogy mit és hogy csináljunk. Annak ellenére, hogy a gyerekek szerint „úgysem lesz változás”, Feri bácsi igen komolyan a kezébe vette a dolgokat. Az értekezlet első fele kizárólag a hetedik osztályról fog szólni. Részletesen be fog számolni a tantestületnek az elmúlt hetek játékóráiról, különös tekintettel a mai visszajelzésekre. Két év után cseppet sem meglepő a Tüskevár-féle szókimondás és őszinteség: a kollégák szemtől-szembe megkapják a hetedikesek véleményét a tanáraikról, egy-egy ember név szerint is. Olykor igazságtalannak érzik a retorziókat, és gyakran tapasztalják, hogy nem hallgatják végig őket rendesen. Nem szeretik, ha kiabálnak velük, ahogyan azt sem, ha lenézik vagy lehülyézik őket. A nyílzáport követően körbemegyünk, és mindenki elmondhatja a véleményét az elhangzottakról, illetve beszámolhat az osztállyal való együttműködéséről.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan tovább? Mit kellene tenni, hogyan kellene bánni az osztállyal annak érdekében, hogy nekik és nekünk is könnyebb legyen? Én magam hosszabb távú tervekkel állok elő. A gyerekek egyszer kimondták, majd meg is szavazták, hogy szeretnének szabadon beszélgetni mélyebb, őket személyesen érintő témákról. Javaslom, hogy jövőre legyen egy óra, aminek az a neve, hogy „beszélgetés”. Emellett jó lenne heti egy drámaóra az új drámapedagógus kolleginával, aki csodát művel az ötödik-hatodik osztályban is. Végül pedig a pénteki záróra mellett – a nyolcadikosok mintájára – bevezetném a nyitóórát is, ugyanis észrevettem, hogy hétfő reggel a legnehezebb elkezdeni az angolórát. Minden gyerek tele van gondolatokkal, mesélni valókkal, amit ki kellene adniuk magukból, mert addig nem tudunk hatékonyan dolgozni. Ha ezt az álomórarendet sikerülne szeptembertől megvalósítani, az számomra felérne egyfajta szakmai kiteljesedéssel.

A fülembe súgják, hogy megérkezett Lia nagymamája. Kisétálok az aulába, ahol egy mosollyal köszöntjük egymást. Régen találkoztunk. Múlt héten felhívtam telefonon, mert ritkán jár el a szülői estekre, és muszáj lenne beszélnünk. Beülünk az egyik üres szobába, oda húzom hozzá a székemet, és várakozó tekintettel nézek rá. Kedves és mosolygós, néha nevetünk is egy jóízűt. Még sosem beszéltünk ilyen őszintén egymással. Sorra vesszük az elmúlt hetek, napok eseményeit, próbálunk tervezni a közel jövőre. Fontos kérdés, hogy egy autista gyermek milyen programokra, osztálykirándulásokra tud eljönni. A gokartozást egyikünk sem látja jó ötletnek. Egy pillanatra balra nézek, és meglátom Lia újabb madárrajzát a táblán. Ahova csak betér a nap folyamán pihenni vagy lenyugodni, ott felrajzol valamit a táblára. A nagyi is ránéz a rajzra, de őszinte mosoly helyett egy mélyről jövő sóhajjal reagál. Arcára kiül a  kimerültség, fásultság, reményvesztettség. Szívvel-lélekkel csinálja évek óta teljesen egyedül, de nem tudja, meddig bírja még. Az autizmusra csak rátesz egy lapáttal a serdülőkor, és egy nagyszülő képtelen lépést tartani ezzel.

Ahogy telnek-múlnak a percek, egyre szívszorítóbb a beszélgetés. Felfoghatatlan, hogy ennyi nehézséggel hogy tud valaki túlélni. Mindig is tudni akartam, csak sosem volt rá jó alkalom:
– Ha nem vagyok túl indiszkrét, megkérdezhetem, hogy mi történt a szüleivel?
A válaszra nem voltam lelkileg felkészülve, de sajnos a Tüskeváras gyerekek történeteiben egyáltalán nem ritka: erőszak, alkoholizmus, felelőtlenség… szinte csoda, hogy ez a 13 éves lány még egyáltalán életben van. Méltatlan módon veszítette el a két legfontosabb embert az életében, és az Asperger nem sokat segít neki abban, hogy kapcsolatokat építsen, biztonságra és bizalomra leljen.

Nagy ritkán elönt a düh, és azt kérdezgetem magamtól: hogy lehet így bánni egy gyerekkel? Aztán visszatérek a jelenbe, hogy végiggondoljam, mennyi mindent tettem már érte. Megannyi izgalmas kalandunk volt már, mégis az egyszerű dolgokat érzem a legmeghatározóbbnak. Eszembe jut egy múlt heti beszélgetésünk, amikor kirontott egy matekóráról, én meg éppen ott álltam a folyosón:
– Nem megyek be matekra, unalmas! – közölte felháborodottan.
– És ha beülök melléd, hajlandó vagy visszamenni?
– Igen.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s