A kétszemélyes nyelvóra

A tanári pályám egyik meghatározó része a kétszemélyes nyelvóra, azaz, közel kilenc év alatt több száz nyelvóra a legkülönfélébb korú, személyiségű és igényű diákokkal. Eljött az idő, hogy ebből a sokéves tapasztalatból átadjak valamit főként azoknak, akik az elmúlt egy-két évben vágtak bele vagy most készülnek belevágni az efféle tanításba. A kezdők mellett természetesen a hasonlóan tapasztalt kollégák számára is hasznos vagy érdekes lehet egy másik nézőpont megismerése, esetleg szolgálhat némi inspirációval a további nyelvórákra. Amennyiben a kedves olvasó semmiféle kapcsolatban nincs a tanítással, fogadja hát szeretettel történetfoszlányaim egy újabb szerény gyűjteményét!


2009 őszén kezdődött minden. Ezzel a dátummal találtam meg a legkorábbi fájlt a tanítós mappámban. A végzős gimnáziumi évem volt ez, amikor az angoltanárom mindenféle ünnepélyes felhang nélkül átadta nekem a stafétát. Odalépett hozzám szünetben az udvaron, és megkérdezte, hogy van-e kedvem elvállalni egy középszintű érettségire készülő lányt. Őszintén elmondta, hogy ő tíz évig csinálta ezt, és már rohadtul megunta. Innentől kezdve hónapokig jártam ki egy pasaréti iskolába minden csütörtökön, hogy másfél órát angolozzak Dalmával, pont úgy, ahogy a vérbeli kezdők: esetlenül, megilletődve, módszertani szaktudás nélkül. Attól végképp zavarba jöttem, hogy mindezért pénzt is kaptam. Ez volt nyolc és fél évvel ezelőtt. Azóta nem sok változott. A pénzből másnap megebédeltem és vettem egy tejeskávét.

Nyelvtanárként végtelenül izgalmas téma ez, hiszen bár csoportos és kétszemélyes órán is ugyanaz a feladatunk, a két környezet olyannyira különböző, hogy a módszertani tudásunk és az interperszonális készségeink teljesen más dimenzióit kell előtérbe helyeznünk. Amikor a kávézóban ülünk egy diákkal, nem sokra megyünk a hatékony csoport- és pármunka szervezéséhez kialakult kognitív sémáinkkal, ahogyan a fegyelmezés kérdését is félrerakhatjuk. Ellenben fel kell készülnünk arra, hogy eloszlik a sokfős csoport nyújtotta felszínesség, amely bizonyos tanárok számára egyfajta „elbújok a tömegben” érzést adhat. Közvetlen érintkezés ez diák és tanár között annak minden lehetséges velejárójával. Kétszemélyes helyzetben lehetőségünk nyílik arra, hogy alaposabban megismerjük a diákunkat, s a róla szerzett tudást felhasználva maximalizáljuk a nyelvóra hatékonyságát. Ám nemcsak a mi igényünk nőhet meg arra, hogy mélyebben megismerjük, akit tanítunk, hanem bizony őbenne is felmerülhet a vágy. Egyszer egy diákom néhány óra után megírta, hogy szeretné, ha én is mesélnék magamról, mert állandóan csak én kérdezek. Már a fél életét elmesélte nekem, miközben ő nem tud rólam semmit.

Ez persze emberfüggő. Nincs minden diáknak igénye a kölcsönösségre, ahogyan nincs minden tanárban meg a hajlandóság arra, hogy közelebb engedjen magához valakit. Ezt először akkor sikerült igazán tudatosítanom magamban, amikor az egyetemen egy alulfűtött vitába keveredtem az alkalmazott nyelvészeti tanszék egyik tanárával. Én váltig állítottam, hogy márpedig a tanítás a diákkal való kapcsolatról szól, és kifejeztem, hogy azért nem kedvelem a business világát, mert nem viselem el, ha pusztán szolgáltatásként vagyok számon tartva. Ő azt mondta, hogy semmi gond nincs az ilyesmivel, és boldogan elvan a magáról megfeledkezett egoista felső vezetőkkel is. Izgalmas volt látni, hogy ugyanannak a munkának mennyire más oldalát fogtuk meg, de végtére is világossá vált, hogy itt személyiségbeli kérdésről van szó. Azt még hozzátette a történethez, hogy ő soha nem tanított gyerekeket, mert a legelső alkalom után rájött, hogy ez nem neki való. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a tanárképzés sem a felnőttek oktatásáról, sem pedig kétszemélyes tanításról nem ejt szót. Kizárólag harmincfős felső tagozatos és középiskolai osztályokban való bolyongásra készít fel – nem a különféle szemléletek, tanítási helyzetek megismeréséről szól, hanem a tanárhallgatók egy nem túl jól működő kvázi homogén rendszerbe való integrálásáról.

Akárhonnan is közelítjük meg a magántanítást, az vitathatatlan tény, hogy óriási igény van az egyéni órákra. Az általános és középiskolákban boldog-boldogtalan magántanárhoz jár – hogy mi állhat emögött, az másik cikk témája lesz –, és a nyelviskolákban is egyre nagyobb divat a kétszemélyes óra. Az alapszakos szakdolgozatomat véletlenül pont ebben a témában írtam. Manapság nem igazán szoktam elővenni, viszont van benne egy idézet, amit azóta is állandóan emlegetek. Saját (nehezen megszült) fordításban ekképp hangzik:

„A csoportban tanítás alapjában véve mesterséges; az életünk során nem sok időt töltünk azzal, hogy megszólítunk és irányítunk csoportokat! A kétszemélyes szituáció természetes, a mindennapi kommunikációnk alapvető egysége. Lényege a mesterkéltség hiányában rejlik.” (Peter Wilberg, 1989)

Úgy gondolom, hogy Wilberg gondolata a hatékony magántanítás nulladik mérföldköve. Az első két-három évben nemcsak a tapasztalat és az önbizalom hiánya miatt erőlködtem, hanem azért is, mert egy mesterségesen létrehozott helyzetként tekintettem a tanításra. Nem fogtam fel, hogy két ember kellemes beszélgetése akkor is két ember kellemes beszélgetése marad, ha azt közben angolórának nevezzük. Bármennyire is döcögősen indult számomra – amit persze nem biztos, hogy a diákok is érzékeltek –, a kétszemélyes nyelvóra hangulata már az első évtől kezdve magával ragadott. Ezt a hangulatot először és utoljára 2010. december 21-én sikerült megörökítenem a fenti kép formájában, méghozzá abban a kávézóban, ahol évekig tanítottam (illetve egy nyár alkalmával villanyszerelő segédként is dolgoztam). Ha ismerősnek tűnik a fotó, tekerj az oldal tetejére!

Aki beleveti magát az effajta tanítás sűrűjébe, rövid időn belül egy érdekes jelenségre lesz figyelmes. Van, aki tárgyilagos hangnemben, világos tanulási célokkal érkezik az órára, és az én személyem lényegében csak szakmai támogatásként van jelen. Aztán vannak, akik egy bensőséges bizalmi kapcsolat kiépítésének reményében jönnek. Fontos megjegyeznem, hogy ennek a legkevésbé sem kell tudatosnak lennie. Szent meggyőződésem, hogy sok tanítványom azért nyílt meg előttem, mert érezte, hogy tényleg kíváncsi vagyok rá. Ehhez a típusú viszonyhoz ugródeszkát jelent a kilencven perc osztatlan figyelem pszichológiai mechanizmusa.

Jóleső érzés lehet bárkinek, hogy másfél óra csak róla szól, és ebbe bármit beletehet magából, miközben úgymond megpihenhet a nyugalom szigetén – kettesben a tanárával egy könyvtárban, kávézóban vagy egy épület eldugott szegletében.

Járt hozzám olyan, aki minden alkalommal körülbelül fél órát panaszkodott a munkahelyéről, vagy akár az életében jelenlévő személyesebb problémákról. Olyan is előfordult már, hogy a diákom egy hallgatós feladat közben elsírta magát, mert a téma érzékeny pontra tapintott. Később, egy rendhagyó beszélgetés során megosztotta velem azt is, hogy miért.

Hogy lehet, hogy engem mindig ilyen emberek találnak meg? – tette fel magának a kérdést Zsombor évekkel ezelőtt. A válasz fájdalmasan egyszerű, csak épp akkoriban még nem volt ilyen rálátásom a saját helyzetemre. Amennyiben nem hirdetés, hanem személyes ajánlás útján szerezzük a tanítványainkat, egészen biztos, hogy a nagy részük olyan ember lesz, aki közel áll a mi stílusunkhoz, személyiségünkhöz. Esetemben akad egy-két egészen extrém példa is. Egy lány pusztán az ismerőse beszámolóira hagyatkozva majdhogynem szerelmes levelet írt, hogy vállaljam el, miközben nem volt már kapacitásom. Nem bántam meg, hogy egy-két nap hezitálás után igent mondtam. Példátlanul harmonikus és gyümölcsöző volt az együttműködésünk. A másik egy család, akik fél éven át vártak rám, mert biztosak voltak benne, hogy én vagyok a legmegfelelőbb a tizenegy éves lányuknak. Ahelyett, hogy az első elutasítás után azonnal kerestek volna valaki mást, fél év múlva újra felhívtak. A mai napig járok hozzájuk minden hétvégén. Mindkét példa meghatározó, mert ők vakon bíztak bennem, és rengeteget adtak/adnak nekem. Match made in heaven, ahogy az angol mondja, és nem fér a fejembe, hogy lehetnek ilyen ösztönei valakinek.

A közel egy évtizedes szövevényes történetben több tucat magántanítvány szerepel, akik mind-mind másképp járultak hozzá a szakmai fejlődésemhez. Megszámlálhatatlan időt töltöttem személyes, olykor egészen intim történetek hallgatójaként, miközben a mentális kapacitásom jelentős részét a legkülönfélébb nyelvtanulókhoz való alkalmazkodásnak szenteltem. Az alábbiakban megkíséreltem összegyűjteni hét pontban ennek a sokéves tapasztalatnak az esszenciáját.

Az óra a diákról szól. Tantermi környezetben, főleg egy nagyobb csoportnál nem tudjuk figyelembe venni minden egyes ember egyéni igényeit. Közös pontokat kell találnunk, kompromisszumokat kell kötnünk, közös célokat kell megfogalmaznunk. Ezzel szemben a kétszemélyes óránál semmiféle kötöttségünk nincsen. A teljes tananyagot és az együtt tanulás módját is a diákunkra tudjuk építeni. Már csak azért is fontos így tennünk, mert rengetegen pontosan azért keresnek magántanárt, hogy maximálisan személyre szabott órát kapjanak. Vigyázz hát arra, hogy kétszemélyes szituációban ne erőltesd rá a diákodra sem az oktatási intézmények sémáit (tankönyvek, előre írt tanmenetek követése), sem pedig a te saját preferenciádat! Helyette alaposan mérd fel a tudását, és kérdezd ki a személyes igényeiről, hogy az óra valóban róla szólhasson!

Mindketten tanulunk. Úgy hiszem, ez nemcsak a magánórákra vonatkozó tételmondat, hanem egy általános pedagógiai szemlélet, amely számomra megkérdőjelezhetetlen. Mégis azért írom ezt le, mert kétszemélyes helyzetben sokkal könnyebben láthatóvá és befolyásoló tényezővé válhat a tanár és diák közti egyenlőtlenség. Hatékonyan együttműködni kizárólag egyenlő partneri viszonyban lehet. A tanári szerep annyit jelent, hogy segítek megfelelő forrást biztosítani a tudáshoz, illetve az érzékenységemmel és a módszertani eszköztárammal igyekszem megkönnyíteni a tanulási folyamatot. Az én vagyok minden tudás hordozója hozzáállás a múlt századé. Olyannyira, hogy ma már minden órán kint van előttünk a telefon, hogy rákeressünk szavakra, amelyeket még én se hallottam soha. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a digitális korban egy kattintásnyira van tőlünk minden. Olyan is számtalanszor előfordult már, hogy a diákom tanított nekem új szavakat.

Légy autentikus! A jó nyelvóra közvetlen kapcsolat a valósággal, a külvilágban zajló élettel. Mesélj és kérdezz friss személyes élményekről, tervekről, célokról, érzésekről, gondolatokról! Reagálj a nagyvilágban zajló eseményekre! Minden egyes feladat előkészítésekor gondolkozz el azon, hogy mennyire életszerű; mekkora része öncélú, és mekkora része hasznosítható azonnal az utcára kilépvén! Az elmúlt években szervezett nyári kurzusainkon mindig kivisszük a diákokat a tanteremből. Tavaly tartottunk nagy bevásárlást angolul, illetve már-már hagyománnyá vált, hogy az első nap végén a diákok külföldiekkel készítenek rövid interjút az utcán. Rengeteg lehetőségünk van akkor is, ha nem megyünk ki. Rachel Appleby – a BKK angol hangja – egyszer elmesélte nekünk, hogy ő mindig magával visz az órára aktuális koncertjegyeket, szórólapokat, újságokat, és hogy mindig van nála egy térkép. Nem is gondolnánk, hány hasznos percet lehet eltölteni vele!

A kevesebb több. Gyakori félelmem volt régebben, hogy ha nem készülök elég feladattal, illetve nem elég széles és sokszínű a választék, akkor a diákom haszontalannak fogja gondolni az órát. Ezért fizetek én ennyit? Kezdő tanárként végtelenül fontos sulykolni magunkba, hogy nem a módszertani sortűz és az ezer különböző feladat miatt térnek vissza hozzánk a tanítványok minden héten. Teljes mértékben egyénfüggő, hogy ki mennyit és hogyan tud befogadni egy alkalommal, illetve hogy mi a tanulási célja. Voltak 90 perces beszélgetős óráim, de voltak olyanok is, ahol úgy tanultunk, mintha egy klasszikus iskolai tanteremben lettünk volna. A kisiskolás lányaimmal néha futkározunk és énekelünk egész órán, máskor csak a tankönyvet olvassuk vagy fél órán át akasztófázunk. Mindegyik tevékenységben egyformán örömüket lelik.

A tanulás és tanítás nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés.
A lényeg a rendszeres jelenlétünk, és hogy együtt csináljunk valami jót!

Használd a teret! Lehet, hogy egy kávézóban vagy egy irodaház halljában tartod az órát, de ez nem jelenti azt, hogy az asztalra és a két székre kell korlátoznod az órát. Kiváló szemléltető vagy életszerű helyzetek szimulálásához használható eszközök rejlenek körülötted. Amikor könyvesbolt kávézójában tartottam angolórát, rendszeresen felálltunk és körbejártuk a helyet, akár azért, hogy megbeszéljük, mit csinálnak az emberek, akár a helyhatározók gyakorlása végett. De olyan is előfordult, hogy lementünk, és az épület körül sétálva gyakoroltunk szavakat. Ha házhoz mész tanítani, ott aztán végtelen a körülötted felhasználható dolgok tárháza. Múlt szombaton még szegény szülőket is bevontunk az angolórába: megkérdeztük őket a gyerekkorukról a múlt idő gyakorlásához.

A csend rendben van. Felmerülhet egy olyan tévképzet mind a magántanár, mind a diák fejében, hogy mivel a kétszemélyes óra a szóbeli kommunikáció gyakorlásának paradicsoma, a csend elvesztegetett idő. Ez semmi esetre sem igaz. A sok beszélgetés mellett ugyanúgy meg lehet oldani egy félórás belemerülős feladatot, mintha otthon lenne a diák. A különbség a tanár biztató, támogató, biztonságot nyújtó jelenlétében rejlik. Számomra mindig is fontos kérdés volt, amit Kosztolányi is feltesz a kedvenc versemben: „lehet-e némán teát inni véled”? A szüntelen beszéd kétszemélyes helyzetben legalább annyira természetellenes, mint egy csoportnak tartott teljesen frontális nyelvóra.

Nem az esetem. Előfordul az életben, hogy olyan emberrel találkozunk, akivel valamiért sehogyan sem tudunk harmóniába kerülni. Olykor nem is találunk erre ésszerű magyarázatot. Nincs ez másképp a tanításban sem. Egy csoportos órán könnyebb helyzetben vagyunk, mivel „a tömegben” eltörpül egy ilyen probléma. Ám kétszemélyes helyzetben ezt már aligha lehet kibekkelni. Jómagam is találkoztam több olyan diákkal, akivel valami oknál fogva nem jutottunk egyről a kettőre. Kezdőként a hosszan tartó eredménytelen küzdelem könnyedén önostorozásba fordulhat: Valamit ennyire rosszul csinálok? Már az elején elrontottam mindent? Egyáltalán alkalmas vagyok én erre? Az önmarcangolás helyett el kell fogadnunk, hogy néha nem egymásnak szánt minket a sors. Hogy hogyan is kellene rendezni egy ilyen szituációt a diákkal, arra nincsen recept. Nálam mindig is magától oldódott meg az ilyesmi, konfrontáció nélkül.

Mocskos anyagiak. Mennyit kérjek, mennyibe kerül manapság egy nyelvóra? A válasz: a reális ár valahol 4000 Ft/60 percnél kezdődik és 8000/90 percnél ér véget. Az sem mindegy persze, hogy számlázok-e, vagy pedig kedves önkéntes hozzájárulást fizetnek a diákok. A magántanár kereső oldalakon ennél sokkal alacsonyabb árakkal is találkozhatunk, mint például 3000/60, de ilyen árral megélni csak akkor lehet ma Magyarországon, ha van legalább 7-8 diákom és többször jönnek egy héten. A 8000 forintnál magasabb ár már a csúnya lehúzást súrolja. Természetesen ez mind attól függ, hogy hova járok tanítani. Ha a miniszterelnök felhívna, hogy a lányával kéne angolozni egy szebb jövő reményében, akkor azért kérnék tőle egy párszázas ajánlatot. Egy utolsó gondolat ezzel kapcsolatban: több nálam sokkal bölcsebb ember mondta már nekem, hogy ne szégyelljek elég pénzt kérni a tudásomért, tapasztalatomért, figyelmemért cserébe. Megszívlelendő tanácsnak tartom.

Apróság, de fontos tanulópénz, hogy érdemes előre elkérnünk négy-öt alkalom árát. Egyfelől nem kerülünk szorult helyzetbe, ha túl gyakran mondják le az órákat egy adott időszakban, másfelől a diákokra is motiválóan hathat, hogy már nálunk van a pénze – ha netán valamilyen rejtélyes oknál fogva nem hajtja őket elegendő belső motiváció.


Zárásképp szeretném bemutatni az egyik kedvenc jelenetemet az 1937-es Lovagias ügy című filmből. A filmrészlet a magántanítás egyik korábban nem említett oldalára derít fényt. Aki esetleg kíváncsi arra, hogy a közel kilenc évem alatt keveredtem-e hasonló helyzetbe, az hamar megöregszik. Egyébként csak viszonyítási alapként említem, hogy Ráday Imre 5 pengő 50 fillért kért egy angolóráért Perczel Zitától.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s