2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?

Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.

Mi történt velünk az elmúlt két évben?

A covid megjelenése után kaotikus módon kezelték az iskolák működését. Néha hazaküldtek, néha vissza az iskolába, de volt, hogy félig bent kellett lenni, félig otthon. (Például nálunk, mivel általános és középiskola is vagyunk.) Utána következett az oltási mizéria. Miért nem kapjuk meg mi is előbb? Végül megkaptuk előbb, erre föl számtalan tanár nem akarta beoltatni magát. Ez egy újabb éket vert közénk.

2021 nyarán jött a megváltás: kaptunk egy 10%-os bérpótlékot, amit egyes sajtóorgánumok előszeretettel fizetésemelés címen reklámoztak, miközben ez csak az alapbérünket emelte meg. 2022 elején jött még egy ugyanilyen szeretetcsomag. Ezzel a friss bértábla szerint

az egyetemi végzettséggel rendelkező, teljes állásban dolgozó kezdő tanár egészen a Pedagógus I. fokozat ötödik évéig nettó 207.480 magyar forintot keres havonta.

Nemcsak ez volt az egyetlen pont, amivel felvértezve a pedagógus szakszervezetek 2022 januárjától útnak indítottak egy sztrájksorozatot, amely mellett még a főváros reprezentatív iskolái is tömegével álltak ki, nem kizárólag törvényes formában. Volt hivatalosan bejelentett sztrájk, polgári engedetlenség és rendkívüli tanítási szünetek is. Hogy miért volt szükség az illegális útra? Mert a regnáló kormány igen méltatlan módon megkísérelte korlátozni a pedagógusok sztrájkoz való jogát. A sztrájk lényegében azt jelentené számukra, hogy a munkabeszüntetés alatt dolgoznunk kell, de pénzt nem kapunk érte, hiszen nem dolgozunk.

Hogy mindezt milyen fűszerekkel bolondítjuk még meg? A már-már elcsépeltté vált tanárhiány – ami egyesek szerint egy nemlétező probléma – az elmúlt pár évben kétségbeejtő mértéket öltött. A KSH adatai szerint az elmúlt években az általános iskolában, szakközépiskolában, technikumban és szakgimnáziumban tanítók száma csökkent látványosan, néhány év alatt akár 2-3000 fővel. Az óvodákban és a gimnáziumokban a legkitartóbbak, de az óvodákban is mutatkozik már a lassú, legalább százas nagyságrendű éves csökkenés. Az idei előzetes adatok szerint az általános iskolában dolgozók száma tavalyhoz képest több mint ezer fővel csökkent.

Továbbá nem olyan régen jelent meg, hogy egy független képviselőnek csak hosszas huzavona utána adta ki az EMMI az egyébként közérdekű adatokat arról, hányan szereztek diplomát pedagógus képzésben az elmúlt években. Mint kiderült, az átlagos évi 6000 pályakezdő pedagógus a 20/21-es tanévben hirtelen 2000-re csökkent. Mindeközben köztudott tény, hogy a pedagógus társadalom elöregedőben van. Utánpótlásra van szükség. Hogy mi a megoldás? Például negyedéves, oltott tanárhallgatók státuszba vétele – a szakszervezetek szerint jogellenesen. Hatalmas lehetőség ez a diplomaszerzéshez közel álló fiataloknak, hiszen már most fejest ugorhatnak az egyébként embernek nem való darálóba. Így, ha minden jól megy, nem is kell egy-két évet várniuk arra, hogy elmenjen a kedvük teljesen és ők is pályaelhagyókká váljanak.

Történt más is? Ja, igen: április végén megjelent, hogy másodfokon a bíróság visszadobta azt az elsőfokú jogerős ítéletet, ami alapján a helyettesítések egy részét túlóraként ki kellett volna fizetnie az államnak.

A társadalom szemében

A frappáns szatírának vagy tragikomédiának is végtelenül túlzó történet keserédes (laktózmentes) csokitortájára az Emberi Erőforrások Minisztériuma még felröffenti a néhány éve lejárt és beposhadt savanyú tejszínhabot. Félévente kapunk egy hálálkodó levelet valakitől.

Amikor legutóbb elolvastam a professzor doktor miniszter úr levelét, amiben megköszönte a kitartásunkat, és hogy a keresztény elvek mentén neveljük a gyermekeinket, akkor az emberileg és szakmailag egyaránt megkérdőjelezhető kurvaanyád érzése és furcsa emésztőrendszeri folyamatok különleges elegye árnyékolta be a napom további részét.

Ha leszűrjük a fent leírtakat, akkor eljutunk oda, hogy a hivatalos kommunikáció – mely szerint (többek közt) nincs tanárhiány, a pedagógusoknak csak 14%-a szüntette be a munkát és folyamatosan kapjuk a „fizetésemelést”, köszönőviszonyban sincs a valósággal. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaha megélem – amikor valaki mindennap elmondja a Kossuth rádióban, hogy piros, én pedig bemegyek az iskolába a húsvér gyerekek közé és látom, hogy kék. Mi ezzel a gond? Például az, hogy amikor próbálunk értelmesen kommunikálni a társadalom minket méltatlanul lenéző rétegével, olyan, mintha úsznánk az árral szemben egy viharban. Mert a propaganda erősebb. Amit a rádióban bemondanak, az úgy van. A helyzet odáig fajul, hogy amikor egyes kollégák kiposztolják a banki átutalásról szóló SMS képernyőfotóját, valaki aláírja, hogy ez kamu. Lényegében nincs más megoldás, csak az, hogy a társadalom ezen csoportját szétszórjuk iskolákban, hogy néhány hétig nézzék meg a saját szemükkel, valójában mi történik. Ez megint csak méltatlan.

Méltatlan, hogy magyarázkodnunk kell, mert emberek nem hisznek nekünk, amikor végzett, tapasztalt, elhivatott szakemberként azt mondjuk: lepusztult, idejétmúlt a közoktatás, nem jó a tananyag, technikailag visszamaradottak az iskolák, nincs elég ember és alul vagyunk fizetve. Hogy miért nem hisznek nekünk? Nos, ebben sajnos mi is ludasak vagyunk. Azok a szülők, akiket a tanárok teljesen magukra hagytak az online oktatás alatt, joggal utálnak most minket. Az a kolléga, aki megtagadja a videós órát, amikor a gyerekek könyörögnek, nem mozdítja előre a megbecsültségünket. Azok az iskolák sem lettek népszerűbbek, ahol – nyilván nem saját, belső indíttatásból, hanem puszta félelemből – izmozni kezdtek és igazolatlanokat szórtak a három perc késésért, miközben nem vették figyelembe, hogy aránytalanul sok feladatot öntöttek a diákokra, ahogyan azt sem, hogy sokan ténylegesen technikai problémákkal küzdöttek.

S amivel a legkevésbé sem váltunk népszerűvé az elmúlt néhány hónapban: hogy nem álltunk fel mindnyájan egyszerre.

Innentől kezdve csak a pedagógusok egy részének van problémája – tehát nem országos szintű –, a többiek pedig boldogok, elégedettek az oktatás jelenlegi helyzetével, a tananyaggal, az óraszámmal, a helyettesítésekkel és, mindenekelőtt, a bérekkel. Ez nekem nem áll össze, ugyanakkor nem látok bele a kb. százhúsz ezer főállású pedagógus fejébe.

Számkivetettek

A közoktatás betondzsungelének szélén, egy kis szigeten éldegélek hatodik éve, ahova más iskolákból kiszorult gyerekek érkeznek, mondhatnám, tömegével. Idén 65-en jelentkeztek hozzánk kilencedikbe, nálunk pedig a 20 főnél nagyobb osztály igen ritka. Az összes többi évfolyamunkba is folyamatosan szeretnének jönni. Minden áldott nap csörög a telefon, hogy egy kétségbeesett szülő elpanaszolja, már nincs hova menni, vagy éppen a szakértői bizottság minket javasolt. Mi pedig sokszor nem tudunk segíteni, mert mi sem vehetünk fel mindenkit.

A kérdés összetett, de a lényeget megkísérlem leírni. Ha elhelyezzük Magyarország összes iskoláját egy spektrumon, akkor mi ott álldogálunk az egyik végén egyedülálló iskolaként. Büszkén mondhatom, hogy olyan iskola, mint a miénk, talán összesen egy tucat lehet az egész országban. Azért van ez így, mert az ország összes iskolájának maroknyi nem állami vagy egyházi fenntartású intézményeinek is a piciny néhány százalékába tartozunk, akik kifejezetten arra specializálódtak, hogy a máshol boldogulni nem tudó, de együtt nevelhető SNI-s gyerekeket fogadja. Merész hasonlattal élve: egyike vagyunk a „tűrt/támogatott” intézményeknek, amely egy újabb szelepként szolgál a túlfeszült többségi oktatáson.

Szeretem a munkámat, immáron hatodik éve. Azonban nem tudok elmenni amellett, hogy a gyerekeink egy része kiválóan helytállna egy bármilyen hagyományos tanteremben is, ha a rendszer – intézményi, oktatásügyi szinten és nem az egyes pedagógusok szintjén – akár csak egy centivel rugalmasabb, türelmesebb és befogadóbb lenne; ha létezne az a bizonyos, hőn áhított inklúzió.

Fellapoztam a 2020-as Nemzeti Alaptantervet. Találtam két izgalmas részt, amelyből kiderül, hogy a törekvés megvan – az álmodozók részéről, vagyis azok részéről, akik ezeket a szavakat leírják. Nekünk pedig másnap be kell menni az iskolába.

„A különleges bánásmódot igénylő tanulók esetében a közös felelősségvállalásnak lényeges szerepe van a nevelés sikerességében. Ez nem csak az együttnevelést megvalósító iskolában tanító pedagógus kizárólagos felelőssége. A pedagógus a tanulást-tanítást speciális szakmai kompetenciák alapján segíteni tudó különböző szakemberekkel együtt (például gyógypedagógus, gyógytestnevelő, iskolapszichológus, szociális munkás, fejlesztő pedagógus…”

Igen, már ahol egyáltalán elérhetőek ilyen kiváltságok. Sok helyen a pedagógus kollégák magukra vannak utalva. A alábbit pedig kommentár nélkül szeretném itt hagyni:

„A különleges bánásmódot igénylő tanulók integrációja és hatékony együttnevelése olyan pedagógusokat kíván, akik rendelkeznek az ehhez szükséges szemléletmóddal és kompetenciákkal.”

A következőkben pedig csokorba szedtem a Nemzeti Pedagógus Kar Etikai Kódexének általam legfontosabbnak tartott pontjait vagy azok kivonatát, szintén kommentár nélkül:

• „Munkája során a pedagógus kapcsolatban áll növendékeivel, tanítványaival […] Helytelen minden olyan megnyilvánulás, amely az említett személyekkel szemben méltánytalan megkülönböztetést vagy negatív hozzáállást éreztet.”
• (amit nem fogadhatunk el:) „Aránytalanul nagy értékű ajándéknak tekintendők azok az ajándékok, amelyeket a pedagógus saját jogszerű jövedelméből, szokásos életvitelének fenntartása mellett azok reális piaci árán nem lenne képes megvásárolni magának.”
• „A pedagógus minden jogilag és erkölcsileg megengedett eszközzel fellép az olyan megnyilvánulások vagy tevékenységek ellen, amelyek megalázó, bántó vagy embertelen helyzetbe sodorhatják növendékeit, tanítványait, kollégáit.”
• „A pedagógus törekvéseinek, céljainak elérésére semmiféle erőszakot ne alkalmazzon még közvetve vagy erre utaló magatartás formájában sem.”

A magyar közoktatásban szinte semmi nem úgy működik, ahogy elő van írva. Nem is tud úgy működni, hiszen a jelen körülmények nem teszik lehetővé. De ha ez gond, akkor majd lepapírozzuk, mert az viszont fontos, hogy meglegyen. Aki tényleg elhivatott a szakma és a gyerekek iránt, csendben és szemrebbenés nélkül keresi a kiskapukat, vagy nemes egyszerűséggel legyint a jogszabályokra, törvényekre, s inkább követi a józan eszét és a gyerekek, szülők visszajelzéseit.

Csendes lázadókká váltunk, akik a saját belátásuk szerint, alulról szerveződve küzdenek azért, hogy a rájuk bízott gyerekek élhető körülmények között tölthessék el a mindennapjaikat.

Az alma mater gyümölcsei

Ezen alulról szerveződés egyik nemes célt szolgáló eklatáns példája, hogy az elmúlt években rendszeresen járok vissza az egyetemre órákat tartani. Vannak angol tanításmódszertan órák a palettán, de az utóbbi két év főleg a Tanítsunk Magyarországért mentorképző programról szólt. Ebben a programban egyetemi hallgatókat képezünk, akik később hátrányos helyzetű iskolák diákjait mentorálják. A felkészítő kurzusokra olyan témákat viszek, amelyek sajnos a mai napig nem képezik részét a tanárképzésnek – úgymint a konfliktuskezelés vagy az SNI.

Fantasztikus élmény a sok fiatal és lelkes diákkal találkozni, akiknek ott a tűz a szemében. Jártam most olyan csoportban, ahol meglepetésemre a tanárhallgatók mellett volt négy gyógypedagógus hallgató is. Becsülöm őket, hogy 2022-ben Magyarországon elhatározták, hogy erre a pályára lépnek. Az egyik kedves lány el is jött hozzánk látogatóba. Eltöltött egy egész napot a suliban, hogy órákat látogasson. Amikor kisétáltunk délután az épületből, mindketten fáradtak voltunk. Ránéztem és megkérdeztem, hogy milyen volt. Alig bírta szavakba önteni. Fel volt töltődve, mosolygott és valami ilyesmit próbált kifejezésre juttatni: nem gondoltam volna, hogy így is lehet. Meghatódtam. Egy pillanatra saját magamat láttam, amikor 2016 márciusában az első látogatásom után fülig érő szájjal léptem ki az iskolából. Elmosolyodtam és melegség öntötte el a szívemet.

Viszont csalódott voltam, amikor megértettem, hogy arra gondol: mi türelmesek, kedvesek és támogatóak vagyunk a gyerekekkel. Tudom, hogy számtalan más intézményben is így viseltetnek a kollégáim a gyerekek iránt. Csak remélni tudom, hogy ebben nem vagyunk egyediek. A közel kétszáz oldalas NAT-ban rákerestem különböző kulcsszavakra. Arra jutottam, hogy amíg például a hazaszeretetre való nevelést egy tucatszor leírják, a tanulók iránti kedvesség, barátságosság, türelem, rugalmasság, empátia, elfogadás, valamint az inkluzív légkör megteremtésére való folyamatos törekvés magától értetődő dolgok. Ezen készségeknek, szemléletmódnak, attitűdnek mindnyájan a birtokában vagyunk. Akkor hol van? Akkor miért nem találom az iskolákban?

Időutazás a tanteremben

Ha eljutottál idáig, Kedves Olvasó, akkor mostanra nagyon furcsa kettős érzések kavarognak benned. Ugyanis az egész történet tele van önellentmondásokkal, feloldhatatlannak tűnő feszültséggel. De mi okozza ezt a kettősséget, feszültséget? A válasz: valami olyasmit próbálunk életre lehelni, amit jócskán meghaladtunk már. A porosz iskolarendszer diadalának jó oka volt az 1800-as évek elején, mert kiválóan szolgált egy célt: „egy központilag irányított állami iskolarendszernek segített a lakosság fegyelmezésében, amire a kialakuló ipari társadalomnak szüksége volt” ¹. A történet iróniája, hogy Wilhelm von Humboldt porosz nyelvész, esztéta, később kultuszminiszter azzal a felkiáltással vezette be az általunk jól ismert és a mai napig éltetett futószalagon gyártott gyerekek jellegű iskolarendszert Pestalozzi téves tanuláselméletére alapozva, hogy megváltsa a szerinte rossz iskolákat. Van egy kis gond viszont:

kétszáz év alatt mindössze annyi változott, hogy – nem olyan régen – betiltották a testi fenyítést és felszereltek néhány okostáblát. A többi lényegében maradt ugyanaz.

A legnagyobb átok mégis az, hogy ez az egész minden generációra kiterjedve, mozdíthatatlan gyökeret vert a társadalomba. 2016 májusától éveken keresztül tanítottam öt kedves kisiskolás leányt angolra, akik abban az évben kezdték az első osztályt. Minden hétfőn találkoztunk az egyikük lakásában és tartottunk egy kellemes, könnyed, kedves, szeretetteli angolórát sok játékkal, mozgással, énekléssel és nevetéssel. Imádtuk mindnyájan. Aztán egyszer csak megéreztem, ahogy elindult a rettegett folyamat. Egy napsütötte hétfő délutánon az egyik kislány megkérdezte tőlem, hogy „ugye év végén fogunk felmérőt írni?” Ott értettem meg mindent. Egyszer csak véget ért a játék.

Ezt nem lehet így folytatni. Évtizedek óta állunk a szélviharban és két kézzel kapaszkodunk ebbe a rongyos, szakadt lapokból összeimádkozott kártyavárba. El kéne végre engedni, hadd szálljon szerte a szélben.

Fotó: Jorge Fernández Salas