Hónap: 2018 február

2018. február 21.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Tizenkét óra

Felállok a székemről, lassan odaballagok Dorkához, lehajolok, és finoman, jelzésértékűen átölelem. A szülők, köztük az édesanyja is, végignézik a talán legtöbbjük számára szokatlan tantermi jelenetet. Jóllehet fél év alatt minden szülőnek volt alkalma megismerni a pedagógiai hitvallásomat, most tíz másodpercben szavak nélkül is összefoglaltam a jelenlévőknek.

***

Reggel 7 óra 54 perc van. A Normafánál várom a buszt, amikor megáll előttem egy autó. A kutatóintézetben dolgozók el szoktak vinni minket egy darabon, aminek most végtelenül örülök, mert térdig álltam és kockára fagytam a hóban. Amikor észreveszem, hogy egyre távolodunk a csillebérci táborról, hirtelen megtisztelve érzem magam. A koszos piros kabátom és a tornazsákom ellenére a hölgy azt hitte, én is a KFKI felé tartok. Múltkor megkérdezték, meddig megyek… Sikerül viszonylag hamar visszabuszoznom, aztán rohanok az iskolába, mert már elkezdődött egy fogadóóra nélkülem. Kifejlesztettem egy trükköt, amivel időt nyerhetek még, ugyanis szeretnék magamnak kávét főzni. A trükk a következőképp működik: besétálok az irodába a két szülőhöz, udvariasan köszönök nekik, majd jelentőségteljesen megkérdezem: „Kávét kértek?” Ez mindig bejön – mondom magamnak elégedetten, miközben három bögrével a kezemben állok a kávéfőző mellett.

Kihalt az épület. Vélhetőleg az időjárás miatt nem tudtak sokan időben felérni. Valóban, egy váratlan pillanatban beözönlik a hetedik osztály is. A termünk előtt körülállnak, és egyszerre akar mindenki beszélni hozzám. Mihelyst megjön Ági néni, vesszük a kabátunkat és indulunk a tornaterembe. Előtte viszont bemegyek a kis kosárért, hogy összeszedjem a zsebekben véletlenül ottfelejtett mobiltelefonokat.Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben I.

Zsombor1 hozzászólás

2016 őszén találkoztam vele először. A kollégák csak annyit mondtak a tanáriban, hogy jött egy új autista lány a hatodikba. Nem bírja elviselni, ha kudarc éri az órán, és állandóan őrjöngve kirohan a teremből. Úgy bevágja az ajtót, hogy keretestül kiesik. Ezen a ponton még büntetlenül távozhattam volna a különleges bánásmódot igénylő gyerekek világából, de bizonyos intő jelek már itt megmutatkoztak: a szemem se rebbent. Inkább gyermeki kíváncsisággal tekintettem a furcsa jövevényre. Az első találkozás zökkenőmentes volt, viszonylag hamar összebarátkoztunk. Annak pedig külön örültem, hogy egy szorgalmas diákról van szó, aki tanulás szempontjából mindig is példát mutatott a többieknek.

Az itt töltött másfél évem alatt én is eljutottam egy fontos megállapításhoz: nem mindenki integrálható iskolai környezetbe. Ez persze nem spanyolviasz, csupán én gondoltam azt, hogy az ilyen speciális inkluzív iskolák arra valók, hogy mindenki elérje ezt a végső célt. Elvégre az iskolai közösség a társadalom miniatűr leképeződése, és az ebben való aktív részvétel elősegíti a felnőttkorba való átlépést. Nem is beszélve arról, hogy a kamaszkori kortársak felé fordulás elengedhetetlen a szociális készségek fejlődéséhez. Mégis előfordul, hogy valaki olyan szélsőséges magatartási, beilleszkedési gondokkal vagy súlyos tanulási problémákkal küzd, hogy a többiekkel való közös tanulás vagy nem segíti elő az ő fejlődését, vagy éppen ellenkezőleg, romboló hatása van saját magára és akár a társaira is. Láttam ilyenre példát.Érdemes továbbolvasni »