Kártyavár a szélviharban

2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?

Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.

Mi történt velünk az elmúlt két évben?

Érdemes továbbolvasni »

Álmaink iskolája

Van egy kérdésem: mit jelent az, hogy iskola? Ha a Kedves Olvasónak sem sikerül néhány másodpercen belül kielégítő definícióval szolgálni, akkor már itt is ül mellettem a csónakban. Vajon mi okozhatja a nehézséget? Az, hogy ennyire sokoldalú lenne? Természetesen. De van itt más is. Percről percre változnak az igények, a lehetőségek, és mindeközben újabb és újabb szülőgenerációk érkeznek, akik másképp gondolkoznak a nevelésről – nem is beszélve a 2010 után világra jött digitális bennszülöttekről, akiknek a köldökzsinórja USB 3.0-val van csatlakoztatva. Igazi kihívás egy közoktatási rendszernek mindehhez folyamatosan alkalmazkodni, főleg tömeges kereteken belül.

Azért könnyeket nem fogok hullatni a döntéshozókért, éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, a jelenlegi iskolarendszerünk egy olyan paradox helyzetet idéz elő a 21. században, amely nem lesz sokáig tartható. Amennyiben elfogadjuk azt az alapvetést, hogy az iskola a társadalmunk miniatűr leképeződése, illetve a nagybetűs életbe való beilleszkedés elősegítésének színhelye, úgy komoly gondban vagyunk. Jártam itthon olyan iskolaépületben, amitől szabályosan megrémültem: mintha egy több évtizede elhanyagolt kórház lenne, a kórtermekbe pedig bezsúfolva 30-40 beteg. Az élet nem így néz ki – ahogyan nincs benne többé-kevésbé uniformizált program sem, amit mindenkinek egyforma mennyiségben és lelkesedéssel kellene magába szívnia. Ez egy sarkos kép, és tudom, hogy rengeteg helyen igyekeznek kifeszíteni a kereteket, és a felszabadult területet józan ésszel feltölteni. Sőt, néhol valódi, utópisztikus változásokat is lehet látni. Ez azonban nem mindenhol olyan egyszerű.

Álmodozni viszont mindnyájan szeretünk. (?) Egy idei témahétünk például lehetőséget adott arra, hogy az egyik csapat megalkossa a saját álom iskoláját részletes órarenddel és kiforrott pedagógiai szemlélettel. Végül megépítették a makettjét is.

Ezen felbuzdulva arra gondoltam, megkérdezem az iskolán kívüli embereket is, hogy ők hogyan képzelik el a saját álom iskolájukat, egészen pontosan egy hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot. Egy javarészt zárt és néhány nyitott kérdésből álló kérdőívvel tettem meg mindezt, amelyben a tantárgyaktól kezdve az iskolaépületen át a pedagógiai programig mindenről szó esett. A kérdőívet összesen 318 ember töltötte ki. A kor és foglalkozás tekintetében már-már reprezentatív volt az eloszlás: diákok, egyetemi hallgatók, tanárok, szülők és nem oktatásban dolgozók közel egyforma számban válaszoltak. Egyedül a nemek aránya volt meglepő: a 318 kitöltő 84%-a nő.

Az összegyűjtött válaszokat egy szakmai beszélgetés keretein belül feldolgoztuk, megvitattuk, és létrehoztuk belőle álmaink iskoláját. Arra kérlek, Kedves Olvasó, hogy ettől a mondattól kezdve engedd el a fantáziád, és a leírtakat ne a jelenlegi magyar valóság talaján értékeld! Helyette képzeld el, hogy milyen jó lenne, ha… mert a mi álom iskolánkban minden lehetséges!Érdemes továbbolvasni »