Van egy kérdésem: mit jelent az, hogy iskola? Ha a Kedves Olvasónak sem sikerül néhány másodpercen belül kielégítő definícióval szolgálni, akkor már itt is ül mellettem a csónakban. Vajon mi okozhatja a nehézséget? Az, hogy ennyire sokoldalú lenne? Természetesen. De van itt más is. Percről percre változnak az igények, a lehetőségek, és mindeközben újabb és újabb szülőgenerációk érkeznek, akik másképp gondolkoznak a nevelésről – nem is beszélve a 2010 után világra jött digitális bennszülöttekről, akiknek a köldökzsinórja USB 3.0-val van csatlakoztatva. Igazi kihívás egy közoktatási rendszernek mindehhez folyamatosan alkalmazkodni, főleg tömeges kereteken belül.

Azért könnyeket nem fogok hullatni a döntéshozókért, éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, a jelenlegi iskolarendszerünk egy olyan paradox helyzetet idéz elő a 21. században, amely nem lesz sokáig tartható. Amennyiben elfogadjuk azt az alapvetést, hogy az iskola a társadalmunk miniatűr leképeződése, illetve a nagybetűs életbe való beilleszkedés elősegítésének színhelye, úgy komoly gondban vagyunk. Jártam itthon olyan iskolaépületben, amitől szabályosan megrémültem: mintha egy több évtizede elhanyagolt kórház lenne, a kórtermekbe pedig bezsúfolva 30-40 beteg. Az élet nem így néz ki – ahogyan nincs benne többé-kevésbé uniformizált program sem, amit mindenkinek egyforma mennyiségben és lelkesedéssel kellene magába szívnia. Ez egy sarkos kép, és tudom, hogy rengeteg helyen igyekeznek kifeszíteni a kereteket, és a felszabadult területet józan ésszel feltölteni. Sőt, néhol valódi, utópisztikus változásokat is lehet látni. Ez azonban nem mindenhol olyan egyszerű.

Álmodozni viszont mindnyájan szeretünk. (?) Egy idei témahétünk például lehetőséget adott arra, hogy az egyik csapat megalkossa a saját álom iskoláját részletes órarenddel és kiforrott pedagógiai szemlélettel. Végül megépítették a makettjét is.

Ezen felbuzdulva arra gondoltam, megkérdezem az iskolán kívüli embereket is, hogy ők hogyan képzelik el a saját álom iskolájukat, egészen pontosan egy hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot. Egy javarészt zárt és néhány nyitott kérdésből álló kérdőívvel tettem meg mindezt, amelyben a tantárgyaktól kezdve az iskolaépületen át a pedagógiai programig mindenről szó esett. A kérdőívet összesen 318 ember töltötte ki. A kor és foglalkozás tekintetében már-már reprezentatív volt az eloszlás: diákok, egyetemi hallgatók, tanárok, szülők és nem oktatásban dolgozók közel egyforma számban válaszoltak. Egyedül a nemek aránya volt meglepő: a 318 kitöltő 84%-a nő.

Az összegyűjtött válaszokat egy szakmai beszélgetés keretein belül feldolgoztuk, megvitattuk, és létrehoztuk belőle álmaink iskoláját. Arra kérlek, Kedves Olvasó, hogy ettől a mondattól kezdve engedd el a fantáziád, és a leírtakat ne a jelenlegi magyar valóság talaján értékeld! Helyette képzeld el, hogy milyen jó lenne, ha… mert a mi álom iskolánkban minden lehetséges!

Tanítási idő és iskolaszünet

A tanítási hét ugyanúgy öt napból áll, ám szerdára a megszokott tanórák helyett egy rendhagyó napot iktattunk be. Ezen a napon különféle közösségi programok, szakkörök, sportesemények közül lehet választani, természetesen a diákok igényeihez igazodva. Ezzel megoldottuk, hogy ne csak egy szünet legyen egy ötnapos fárasztó etap után, hanem legyen egy olyan köztes nap, ahol ugyanúgy bent kell lenni az iskolában, de nem kell az egész napot tanulással tölteni. Az órák mindennap 9:00-kor kezdődnek, és egy nap legfeljebb 5 kötelező órája van a diákoknak, ahol legfeljebb 15-20 fős osztályokban tanulnak. A szünetek 15 percesek, az ebédszünet pedig 45 perc hosszú.

Az iskolaszüneteket illetően érdekes adatokra bukkantunk. Bár a válaszadók 84,3 százaléka szerint rendben van így a tavaszi, nyári, őszi és téli szünetek rendje, több tucat egyéni válasz érkezett, amelynek legtöbbje egy és ugyanazon elgondolás felé mutat: szükségtelenül hosszú a nyári szünet. Legyen rövidebb a nyári szünet, és helyette egy picit hosszabb a másik három. Ez mindenképp egy megfontolandó ötlet, ugyanis így nem kellene a körülbelül nyolc hónapos időszakban teljesen kimerülnie a gyerekeknek, hanem többet tudnának pihenni év közben.

Tantárgyak és órarend

A diagramokból első ránézésre világosan látszott: az idegen nyelv és az informatika a két legfontosabb tantárgy. Ezen belül az idegen nyelv volt a legkimagaslóbb: 86% tartja nagyon fontosnak, miközben senki nem jelölte fölöslegesnek, nem annyira fontosnak is alig páran. Még egy lényeges dolog kirajzolódott az eredményekből: a humán és reál tantárgyakat mindenki fontosabbnak gondolja a művészeti tárgyaknál. Érdemes visszaemlékezni Sir Ken Robinson híres TED előadására, amelyben kifejti, hogy bárhova is látogatott el a világban, mindenhol a következőképp nézett ki a tárgyak prioritása: első helyen a reál tárgyak, második helyen a humán tárgyak, utolsó helyen pedig a művészeti tárgyak. Vajon ez rendben van így?

Az előre megadott válaszlehetőségek közül az alábbi tantárgyakat építenék be legtöbben az órarendbe (a legtöbb szavazatot kapott tárggyal kezdve): 1. pénzügyi ismeretek, 2. önismereti fejlesztés, 3. tanulástechnika, 4. vita/érvelés, 5. szociális készségek, 6. kritikai gondolkodás. Ahogyan bizonyos egyéni válaszok is javasolják, ezeket nem feltétlenül különálló tárgyként kellene kezelnünk, hanem a kötelező tantárgyak szerves részévé kellene tennünk. Szinte bizonyos, hogy ezek legtöbbje valamilyen formában megjelenik az iskolák tantermeiben, ám mégis beszédes, hogy ezek kapták a legtöbb szavazatot a hosszú listán. E szerint a NAT megálmodói és a frontvonalon harcoló kollégák minden igyekezete ellenére továbbra is ezeken a területeken érezzük a legnagyobb hiányt.

A tantárgyak választhatósága is egy kikerülhetetlen kérdéskör. Talán nem olyan meglepő, hogy mindössze 5,6% szeretné, ha az iskolák maguk határoznák meg az órarendet. Emellett két válaszlehetőség volt a legnépszerűbb:

• 55% szerint: A diákoknak legyen lehetőségük heti 3 órában egy választott tantárgyat emelt szinten tanulni.
• 49,6% szerint: A diákoknak legyen lehetőségük félévenként egy órarendi tantárgy helyett önálló tanulásra/egyéni projektre egy általuk választott témában.

A kitöltők 86,5%-a támogatja az epocha rendszert, vagyis azt, hogy egy adott időszakban egy bizonyos tantárgyat kiemelten, tömbösítve, magasabb óraszámban tanuljanak a diákok. A többség ezt egy napra maximum 2 vagy 3 tanórában határozná meg. Az epochák mellett népszerű volt a gyakori témahét vagy projekthét gondolata is: mindössze 1,9% mondta, hogy soha ne legyen, a legtöbben pedig egy- vagy kéthavonta szerveznének ilyet.

Az egyéni válaszok között igazi gyöngyszemek bújnak meg. A következő sorok például egy izgalmas, holisztikus megközelítést mutatnak be:

„számomra az ideális iskolában nincsenek tantárgyak, helyette problémaközpontú vagy projektalapú oktatás folyik. Ezáltal nincs értelme a választhatóságnak sem, hiszen az élet problémái adottak, valóságosak, nem rangsorolhatók kevésbé vagy nagyon fontos információkra, és nem fakultatívak. Pl. ritkán van alkalmunk megfigyelni egy szivárványt, de ha látunk ilyet, kíváncsiak vagyunk a magyarázatára (ter.tud), olyan elbűvölőnek tartjuk, hogy lefestjük (vizuális nevelés), verset írunk vagy olvasunk róla (humán tárgyak), valamilyen dallal vagy zenével társítjuk (ének-zene), felhasználjuk relaxációra (önismeret, relaxáció) stb.”

Iskolai környezet és pedagógiai program

Az iskolaépületet illetően nehéz volt következtetéseket levonni, ugyanis a legtöbb megadott válaszlehetőséget üdvözölték a kitöltők. Az alábbi listán látható a hat legtöbb szavazatot kapott opció:

• Legyen egy központi közösségi tér
• Az épület legyen tágas
• Legyen közösségi konyha a diákoknak, ahol tudnak teát főzni, ételt melegíteni stb.
• Legyen közösségi kert [amit együtt lehet művelni]
• Legyenek szabadtéri „tantermek”
• Legyen egy „kreatív” szoba vagy sarok, ahol lehet zenélni, festeni, rajzolni stb.

Egyetlen opció volt, amit szignifikánsan leszavaztak: a tantermek, szobák falain be lehessen látni. Jóllehet a magyar gyakorlat szempontjából nem annyira meglepő ez az eredmény, engem mégis foglalkoztat, hogy a válaszadók miért mentek ennyire keményen ellene. Az épület átláthatósága sok helyen bevett dolog, és nem gondolnám, hogy ördögtől való.

Az oktatás színvonalát illetően a következő pontok valósulnak meg az álom iskolánkban:

1. Digitális eszközök használata a tanórán
2. A diákok vállalhatnak egyéni projekteket bármely tantárgyból
3. A tantermekben nem sorokban ülünk, hanem körben vagy patkóalakban
4. Van lehetőség egyéni tanrendre bizonyos diákoknak
5. Online felületek (online tanterem, Facebook-csoport, Quizlet stb.) biztosítása a tanulás támogatásához
6. Minden teremben van projektor és okostábla

A diákok értékelését tekintve öt előre megadott alternatíva volt: ötfokozatú értékelés; a diákok pontokat gyűjtenek (a játékosítás jegyében); rendszeres szóbeli visszajelzés; szöveges értékelés; a diákok magukat értékelik. A szavazatszámok tekintetében nincs komoly eltérés. A legnépszerűbb 57,2 százalékkal a rendszeres szóbeli visszajelzés volt. A legkevésbé pedig az ötfokozatú értékelést támogatták. Két fontos elgondolás érkezett az egyéni válaszokból. Az egyik a tízfokozatú értékelés ötlete, a másik pedig, hogy a diákok szintén rendszeresen értékeljék a tanáraikat.

A legutolsó kérdés a következő volt: Az alábbi szereplőknek mennyire legyen beleszólásuk az iskolád programjába, a tanév rendjébe és a mindennapok szervezésébe? A válaszok alapján első helyen a tanárok, míg a második helyen a diákok állnak. Az „állam, oktatásért felelős minisztériumok” esetében a kitöltők 51%-a mondta, hogy alig vagy egyáltalán ne legyen beleszólásuk.

Álom vagy valóság?

Ambivalens érzéseket ébreszt bennem a közösen felépített álom iskolánk. Olyan, mintha nem csináltunk volna semmit, azon kívül, hogy újfent kimondtuk a nyilvánvalót. Ha kizoomolunk Magyarországról és megtekintünk akár hozzánk közel fekvő országokat, találunk olyan helyet, ahol az általunk felvázolt utópia már rég valósággá vált. Le vagyunk maradva. Egyelőre bizonyos alapvető feltételek sem adottak egy olyan 21. századi oktatás megvalósításához, amely a Gyerekek valódi igényeit helyezi előtérbe. Pedig egy-egy változtatáshoz még csak pénzre sem lenne szükség, „csupán” egy csipetnyi szemléletváltásra. Gondolkozzunk sokat ezeken.

Közben én visszamegyek a tanterembe, és újabb gyerekeket kérek meg, hogy rajzolják le álmaik iskoláját. Egy-egy rajzuk mélyen megérint, mert igazán róluk szól. Búcsúzóul szeretnék megosztani egy hozzászólást a kérdőív végéről, amely hasonlóan nagy hatással volt rám:

„Ha már álmokról van szó, az én nagy álmom, hogy felnőtteknek is legyen elérhető gimnáziumi rendszerű oktatás. 31 évesen most jobban vágyom arra, hogy legyen minimum 5 tárgyam, amit egyforma súllyal tanulok, minden nap órákra járok, a rendszer motivál, hogy folyamatosan tanuljak, mint középiskolás koromban. Aki felnőtt erre vállalkozik, kapna tanulmányi támogatást, azaz annyi havi juttatást, hogy ne kelljen dolgoznia tanulás mellett, az alap szükségletei (lakhatás, étkezés) fedezve legyenek. Régóta nagy tragédiám, hogy egyetemen nincs olyan diploma, ami lefedné mindazt, amit tanulni szeretnék, és felkészítene arra a hibrid életre, amit élni szeretnék. Ha beiratkozhatnék egy ilyen iskolába, az alábbi tárgyakat venném fel: coding, klasszikus és modern balett, választható zenei hangszer, spanyol nyelv és lovászat. De ilyen iskola nincs, és javítani éppen lehet a dolgokon, de az nem álom, ahol a megalkuvás még mindig része a dolognak…”

---

A kérdőív eredményeinek feldolgozásában közreműködött Vinkler Andi és Mórász Balázs.