2018. december 5. szerda

– Fogadjuk egy sörben! Szerinted hányan jönnek el? – kérdezem cinizmussal átitatott Tüskeváras szemtelenséggel a hangomban.
– Négyen – vágja rá az igazgató úr.
Hű, azért én ennél bizakodóbb vagyok a múltkori után. Két hete volt a szokásos szerdai szülői estünk. Megírtam a szülőknek, hogy az első és legfontosabb témánk a továbbtanulás, központi írásbeli, felvételi jelentkezés lesz. Én ezt viszonylag fontos témának gondoltam, mégis összesen négyen jöttek el. Természetesen, ahogy ezt már megszoktam, sokan válaszra sem méltattak. Péterrel abban maradtunk, hogy ketten meghirdetünk mára egy rendkívüli szülői estet, ahol kizárólag a továbbtanulásról és a nyolcadik osztály jelenlegi helyzetéről lesz szó.
– Hét – vetem oda Péternek, miközben sétálok ki az irodából.

Még nincs öt óra, de már néhányan megérkeztek és leültek a nyolcadikos teremben. Az aula felé veszem az irányt, amikor hirtelen a sötétből előtűnik az egyik srácom, akit az édesapja követ. Nocsak. Az apa, akiről eddig csak annyit hallottam, hogy jaj lesz nekünk, ha egyszer feljön. Udvariasan, széles mosollyal az arcomon nyújtom neki a kezemet. Váczi Zsombor vagyok, … osztályfőnöke. Ahogy a neve elhagyja száját, tömény italszag csapja meg az orromat. Mint utólag megtudtam, a szülői előtt három felessel és két sörrel alapozott. Ha láttam volna a jövőt a kézfogó pillanatában, a kedves útbaigazításom helyett egyszerűen csak azt mondtam volna: megértelek, komám.

A szülők körülültek két összetolt padot. Apa és fia pedig tisztes távolban, a terem sarkában foglaltak helyet. Hiába invitáltuk őket többször is a körbe, szerényen visszautasították az ajánlatot.

Az igazgató úrral, Péterrel leülünk az ajtó elé, egymás mellé. Tartok egy rövid köszöntőt, amelyben megemlítem, hogy örülök a sok embernek – főleg azoknak, akik két hete nem tudtak eljönni. Péter szinte rögtön közbe is vág. A közel húszéves Tüskeváras pályafutása, a három gyereke és az ősz haja egy picit bátrabb kezdést enged meg az enyémnél. Azzal nyit, hogy velem ellentétben ő szégyennek tartja, hogy egy rendkívüli szülői estre ilyen kevesen jönnek el. Hozzáteszi, hogy ma este ő lesz a rossz zsaru, és előre is elnézést kér, ha olyat mond, amit egyébként nem mondana. Tisztáztuk hát a szerepeket. Fiatal osztálykísérőként fel kell kötnöm a gatyámat rendesen. Érzem a levegőben, hogy ez nem az a kedélyes beszélgetés lesz, amit a humorral, kávéfőzéssel és halk zenével előkészítettem.

Hamar kiteríti a kártyákat az asztalra. Baj van, méghozzá nagy. A nyolcadikos gyerekek olyan dolgokat engednek meg maguknak, amit egyetlen gyerek sem tenne, ha valaki megnevelte volna őket. Hazudnak, lógnak, egyáltalán nem tanulnak, és úgy általában a jövőjük ködbe burkolózik. Tisztelet a kevés kivételnek, akiket annak rendje és módja szerint ki is emel. Többször. Köztük olyan gyereket is, akiről soha nem gondoltuk volna, hogy idáig el fog jutni. A többiek pedig jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan hazudjanak a szünetben elszívott cigiről, és hogyan lógjanak el minél több órát. Mindeközben alig tudjuk megszámolni, hány tárgyból buknak félévkor.

Legnagyobb meglepetésemre Péter mondandójába közbevág egy anya… Merész vállalkozás ez, amikor az ő szeretett fia is nyakig benne van. Végighallgattuk pár percben a tankönyvbe illő, önigazoló szülő monológját, aki fantasztikus anya, és világéletében mindent megtett a gyermeke tökéletes neveléséért. Azért kiemeli, hogy most már ő is tehetetlen. Elmesél egy konkrét példát, amikor nehéz szatyrokat cipelt haza a boltból, és a lépcső alján megkérte a fiát, hogy legyen szíves segíteni neki felvinni őket. Mire a fia azt mondta, hogy ő aztán nem. És… és ennyi. Ennyi? Itt vége a történetnek?

Most tényleg elpattant valami a fejemben. Veszek egy nagy levegőt, és életemben először olyan mondatok hagyják el a számat egy szülői esten, amitől magam is meghökkenek. De elég volt. Azt hiszem, meg kell tanulni nemet mondani a gyerekünknek. Mi az, hogy nem hajlandó segíteni felvinni a szatyrokat? Van ilyen opció? Addig állok mellette, amíg meg nem fogja azokat a rohadt szatyrokat. Ne szórakozzunk már! Amikor egy gyerek múlt pénteken képes a szemembe nézni és azt mondani, hogy „megöllek”? Vagy odaáll elém és beleüvölti az arcomba, hogy „te utolsó fiatal geci”, aztán rám vágja az ajtót? Miről beszélünk?? Senkinek nem mondok ilyet, nemhogy a tanáromnak egy tanteremben. Azok a gyerekek, akik ilyeneket meg mernek engedni maguknak, azoknak egyszerűen soha senki nem mondta azt, hogy: nem. Egyvalamit megígérek ma este. Azokért a gyerekekért, akik összetörik magukat, hogy a nehézségeik ellenére letegyenek valamit az asztalra, az utolsó vérig ki fogok állni. Akik viszont a kisujjukat nem mozgatják meg éveken keresztül, azoknak innentől elengedem a kezét. Mi hiába küzdünk értük, ha ők nem akarják. Megmondtam nekik is: aki szó szerint nullát teljesít, az azt jelenti, hogy egy tollat nem hajlandó megfogni – már ha egyáltalán van nála. Az ilyen gyerek pedig ne számítson rá, hogy elkezdheti nálunk a gimnáziumot. Teremdekorációra nem tartunk igényt.

Látom, hogy a monológommal elértem a várt hatást. Senki nem mer megszólalni hosszú másodpercekig. Egy ponton a halk zenét is letekerem, mert már-már kezd kínossá válni a kellemes szaxofon szóló ebben a smooth jazz válogatásban. A feszült csendet Péter töri meg és rátesz még néhány lapáttal. Kifejti, hogy mennyire borzasztó lehet azoknak a gyerekeknek, akik már túl vannak azon, hogy a szüleik szemébe hazudtak. Azt javasolja, hogy a felvételiig hátralévő időben minden kedves szülő szigorúan ellenőrizze a gyermeke előrehaladását. Ehhez felajánlja, hogy amíg az ő kéthetes epochája tart, bármikor fel lehet hívni délután és megkérdezni, hogy tényleg nem volt-e semmilyen házi feladat – amit a gyerekek általában hazudni szoktak. Most fülön kell őket csípni, nincs más út.

Még kegyelemdöfésként egy jobbomon ülő édesanya előáll az ő saját ötletével: hozzunk létre még egy online fórumot, ahol én minden héten megírom a szülőknek, hogy milyen feladataik vannak a gyerekeknek. Péter közbe is vág, de elveszem tőle a szót:
– Azt hiszem, pontosan tudom, mit akar Péter mondani. Nem fogom megtenni. Azon kevés osztályfőnökök egyike vagyok, aki veszi a fáradtságot és legalább kéthetente ír nektek levelet. Van Facebook csoportunk is, ahova folyamatosan posztolom a fontos információkat, emlékeztetőket. Továbbá a Tüskevár egyike annak a nem túl sok iskolának, ahol havonta szerveznek szülői estet. Megtettük, ami tőlünk tellett. Egy nyolcadikos gyerektől igenis elvárható, hogy amikor nyitva van előtte a füzet órán, akkor az aljára odaírja a házi feladatot még azelőtt, hogy becsukná.

A est legnagyobb része a tenni akarásról, illetve annak teljes hiányáról szól. A gyerekeink élete csordultig van felfoghatatlan nehézségekkel, és sajnálatos módon megtörténik, hogy ezzel visszaélve önmagukat végérvényesen reménytelenné, használhatatlanná, semmire kellővé nyilvánítják. Ezzel leigazolják maguknak, hogy az égvilágon semmit nem kell megtenniük – sem a tanteremben, sem azon kívül. Majd lesz valahogy. Pedig száz meg száz jó példa áll előttük: a fél osztályom olyan gyerekekből áll, akit egyedül nevel az édesanyja, miközben a belét kidolgozza, hogy étel kerüljön az asztalra. Az egyik legnagyobb büszkeségem egy jurtában él hónapok óta a családjával, miközben minden hétvégén segít építeni az új házat. Mindeközben ezerrel küzd, hogy jól teljesítsen az iskolában, amivel mostanában ő lett az osztály egyik példaképe. Ja, jut eszembe: az egyik legerőteljesebben diszlexiás tanulónk az iskolában, aki három éve még a nevét is alig bírta leírni.

Ha már úgy esett, hogy itt ül közöttünk az egyik gyerekem, akkor meg is ragadom az alkalmat, hogy kerekítsek ebből is egy pedagógiai tanmesét. Odafordulok hát hozzá:
– Az idei tanév elején vagy két hetet lógtál el, amit soha nem igazoltál. Kiakadt a számológép az igazolatlan órák számától. A sokadik lógásod után odamentem hozzád és elmondtam, hogy mivel elmúltál tizenhat éves, tehát nem vagy már tanköteles, bármikor azt mondhatjuk minden további nélkül, hogy: viszlát, holnap már nem kell jönnöd. És akkor ennyi. Emlékeim szerint másnaptól jöttél, és soha többé nem lógtál el egyetlen napot sem igazolatlanul. Azért, és csakis azért, mert te így akartad. Ha nem így akartad volna, akkor ellógtál volna még két hetet. Csak és kizárólag rajtad múlt.

Háromnegyed hét körül állunk a folyosón. Szépen sorban elköszönök a szülőktől. Az egyik srácomnak nemcsak az édesanyja, hanem a húszéves nővére is eljött. Már találkoztam vele, de most kezdeményez először beszélgetést velem:
– Nem gondoltam volna, hogy az öcsém ennyire rossz.
– Én nem úgy fogalmaznék, hogy rossz. Hanem úgy, hogy nincs a helyén.
Jólesett ez az a rövidke pillanat vele. Ő ugyanannyira része ennek a történetnek, mint bárki más a családban. Nehéz lehet látni egy felnőtt, kiegyensúlyozott nővérnek a kezelhetetlen öccsét, és vice versa.

Milyen jó lenne most rágyújtani egy szivarra! Ha levisz, megkérdezem, van-e nála. Egyébként jön nekem egy frissen csapolt sörrel is. Még leoltjuk a lámpákat, beriasztjuk az épületet, aztán kisétálunk a parkolóba.
– Kérsz egy szivart? – kérdezi az igazgató úr. Olvas a gondolataimban.

Gurulunk lefelé a szerpentineken Hűvösvölgy felé. Pár havonta meg szoktuk tenni ezt az utat. Fontos út ez, mert ilyenkor szoktam visszanyerni a hitemet ebben a hivatásban. Péter földöntúli nyugalommal a hangjában beszélget velem, miközben hatalmas füstfelhőt fújunk a szivarunkkal. Úgy érzem magam, mint Luke, amint éppen Yoda mester bölcsességeivel töltekezik. Megnyugtat. A félévente egyszer, szinte észrevétlenül becsúsztatott dicsérete is most érkezik, amikor reményvesztetten újfent megkérdőjelezem a munkám létjogosultságát. Rövid hezitálás után biztosít arról, hogy az, ahogyan én hozzáállok az osztályomhoz, nem adhat okot kételyre. Eszembe jut egy kérdés, amit már régóta fel akarok tenni neki:
– Meddig fogod ezt csinálni?
– Melyik válaszomat szeretnéd hallani? – kérdezi Péter.
– Mind a hármat.
Felnevet. A válaszait elég, ha én tudom. A lényeg, hogy marad még egy ideig.
– Még valami, mielőtt elfelejtem. Szeretném kiadni az elmúlt három év történeteit. Kb. egy évvel ezelőtt küldtél nekünk egy levelet a tanári levelezőlistára, amit szeretnék belerakni az utószóba. Megengeded?
– Megtisztelő.

***

Egy ilyen nehéz nap végére is jut egy csepp kedvesség. Az egyik kilencedikes leánnyal váltok néhány szót Messengeren. Mindig angolul kommunikálunk, mert anyanyelvi szinten beszéli. Már a kezdetektől tudom, hogy milyen kivételes emberismeret és érzékenység lakozik benne. Ahogyan azt is tudom, hogy mennyire fontos neki Ildi, az osztálykísérője. Mielőtt végleg elköszönök tőle, még bátorkodom kérdezni valamit:
– Pár perc múlva összefutok Ildivel. Van bármi, amit szeretnél, hogy átadjak neki? 🙂 Bármit a világon. Azt hiszem, elkelne egy-két kedves szó.
Hosszú ideig nem érkezik válasz. Már kezdek aggódni, hogy rosszat kérdeztem. Végül mégis megjön az üzenet:
– Ne add fel! Fontos vagy számunkra. Nagyra értékelünk téged, és azt is, amit csinálsz. Büszke vagyok rá, hogy az osztályodban lehetek. 🙂