Címke: autizmus

Kérdések és válaszok az SNI-ről

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Kedves Olvasóm! A most következő írás rendhagyó körülmények között született. Egy kedves ismerősöm, Molnár Zsófi – akit több mint egy évtizede még a középiskolám franciatanáraként ismertem meg – tanácsot kért a Facebookon SNI témában a saját gyermekét illetően. Én is reagáltam és hamarosan kaptam tőle egy halom kérdést. Ahogy olvastam ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, amely sok más gyereket, szülőt, családot vagy kollégát is érinthet. Ezért kitaláltam, hogy a kérdés-válaszból faragok egy blogírást, amelyben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni Zsófi húsba vágó kérdéseit. Íme.

Hol tanítasz? Milyen a suli légköre? Mennyire integrálhatók a BTM/SNI-s gyerekek?

Öt éve a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozom. Angolt tanítok minden évfolyamon, négy éve pedig osztályom is van (most tizedikesek). Egy kicsi, családias hangulatú hely a miénk. Bár nálunk is tantermek vannak táblákkal, padokkal, székekkel, mégis semmiben nem hasonlít a légkör egy hagyományos, többségi iskolához. Nemcsak a szemlélet miatt lehet más, hanem mert alapítványi fenntartású iskola. Sok mindenben önállóak, függetlenek vagyunk – szabadabban tudjuk alakítani a mindennapjainkat, az órarendünket, lényegében mindent, egy dolgot kivéve: mi is a NAT szerint tanítunk és a gimnázium végén az érettségi a cél, de az oda vezető út semmiképpen nem hagyományos.

Érdemes továbbolvasni »

Bejövő hívás: 21. század

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Március 13. péntek: egy kedves barátommal és kollégámmal ücsörgünk egy ser fölött sör felett és sörfeledten beszélgetünk. Közben olykor-olykor a mobilomra pillantok. Várjuk a nagy bejelentést. 89 októberének a nyomába sem érhet, de mégis érezzük, hogy valami jelentős dolog történik. Elvégre a maga nemében ez is egy fajta rendszerváltás. És igen… most már biztos: hétfőtől otthon leszünk. Egyelőre az egész felfoghatatlan. Van két napunk megálmodni, hogyan is állunk át hétfőtől a rendeletben kiadott digitális munkarendre.

Mielőtt a merülőfélben lévő távirányítónkkal előretekernénk a magyar digitális távoktatásról szóló videokazettát, érdemes visszatekinteni a másfél évvel ezelőtti Álmaink iskolája című írásomra. Egy kérdőívben arra kértem az embereket, hogy meséljék el, milyennek képzelik el az álom iskolát. Az eredményeket bemutató cikket a következő bekezdéssel nyitottam:Érdemes továbbolvasni »

2019. szeptember 5.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Az első állomás

Vanessza egy regényből lépett ki, s mint oly sokan, a legtöbbünk számára talán felfoghatatlan életutat bejárván egyszer csak itt találta magát a Tüskevár Iskolában. Ibolya behívott mint leendő osztálykísérőt, amikor a felvételi elbeszélgetést folytatta a lánnyal és az édesanyjával. Beléptem az ajtón és megijedtem. Ott ült egy pici, vékony, rövid hajú lány pulcsiban, aki úgy nézett ki, mint egy fiú. Összehúzta magát, a fejét leszegte, nem szólt egy szót sem, és mindeközben a kisugárzásával valami olyasmit közvetített, hogy hagyjatok engem békén a fenébe. Mindössze néhány percet töltöttem bent. A kezdeti rémületet még megkoronázta, hogy amikor mindnyájan felnevettünk a feszült hangulat oldására szánt poénjaimon, a lánynak az arcizma sem rezdült. Egyetlen félmosolyra sem görbült a szája.

A kilencedikeseknek szervezett családi ismerkedős programra nem volt hajlandó eljönni, a család más tagjai viszont igen. A rövid erdei sétánkon lemaradtam, hogy az édesanyjával váltsak pár szót. Nem palástoltam az újabb lehetséges kihívástól fűtött kíváncsiságomat, ám anyu elbeszélése hamar letörte a lelkesedésemet. Pszichiátriai diagnózis, súlyos magatartászavar, agresszív kirohanások, tehetetlen szakemberek… Hirtelen belém hasított a minden évben vissza-visszatérő kérdés: nem haladja meg ez a gyermek a mi kompetenciánkat? A kérdés nemhogy jogos, hanem az elmúlt tanév után kötelezően kell megállnunk ennél a stop-táblánál, ahonnan csak alapos körültekintés után merészkedhetünk tovább.

Vanessza maga volt a megtestesült misztérium, aki egyszerre váltott ki izgalmat, érdeklődést, várakozást és rémületet belőlem – egy szó mint száz: úgy éreztem, hogy végre lesz miért megint felkelni reggelente.Érdemes továbbolvasni »

Workshop a marslakókról

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

2019. február 21.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Nem szabadulsz

Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát?

3 órával korábban

Mostanában ritkán volt ennyire jó angolóránk a nyolcadikkal. Ráadásul ma nem is kéne lennie. Azért jöttem fel, hogy Pétert helyettesítsem az epocháján, aztán elvigyem az osztályt egy újabb szabadulószobába. A sárga, azaz kezdő csoport hónapról hónapra egyre ügyesebb. Ma már spontán raknak össze hibátlan mondatokat, és néha egészen úgy tűnik, mintha lelkesednének is érte. Az is csoda, hogy ilyen könnyedén felfogják a két jelen idő közti különbséget, hiszen minden nap minden órájában küzdenek a saját anyanyelvükkel is. Az az elméletem, hogy olykor örülnek is ennek – hogy egy idegen nyelvvel tiszta lappal lehet kezdeni. Míg az anyanyelvükkel való boldogulás nehéz küzdelem, a második nyelv kihívás.

Remélem, év végéig marad még valaki, akit tanítani lehet. Szeptemberben 17 fővel indult el a nyolcadik osztály. Mára tízen maradtunk, és lehet, hogy lesz ez még kevesebb is. Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy ennyire könnyedén jönnek és mennek a gyerekek. Az eddigi, majd’ hároméves történetem egyik főhőse, a pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb tanítómestere ősszel végleg elbúcsúzott tőlünk. Végignéztem, ahogy sírás közeli állapotban elköszönt az osztálytársaitól, aztán én is megöleltem, s többé nem láttuk egymást. Az utolsó mondata az volt, hogy „köszönöm, amit értem tettél”. Három év alatt semmi sem változott és minden megváltozott.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Zsombor43 hozzászólás

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

2018. március 21.

Zsombor1 hozzászólás

Szemtől szemben

9 óra 35 perc. A gyerekek megtapsolják az óra végi verseny győztesét, és ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Megjött Ági néni, hogy elinduljunk tornaórára. Ez volt a negyedik angolóra, amely részét képezi a szakdolgozatom kutatásának. A magam fajta félőrült tanárnak hálás feladat a nyelvpedagógia tanszéken írnia a diplomamunkáját. Ritka, hogy egy konzulens arra kéri a hallgatóját, ugyan írjon már egy kicsit kevésbé száraz és tudományos nyelvezettel, hiszen ez egy tantermi kutatás és húsvér gyerekekkel dolgozunk. Ne hívjam alanynak, akit vizsgálok! Nem kellett kétszer mondani. A gyerekek mit sem sejtenek arról, hogy miközben órát tartok, egyben kutatást is végzek. Az egyetlen furcsaság az lehet, hogy egy hete minden alkalommal bent ül a tábla mellett egy gyógypedagógus. Az Aspergeres leányom pedig nem érti, de élvezi, hogy minden óra után kikérem és dokumentálom a véleményét.

A harmadik órában érkezik hozzánk Ibolya néni, a pszichológus, és Feri bácsi, a pszichiáter. Hetek óta közösen tartanak játékórát a gyerekeknek, amelynek központi témája a figyelem, az egymásra figyelés. Az egész történet két hónapja indult, amikor elpattant az utolsó húr is az autisták folyamatos és egyre durvább zaklatását illetően. Világosan látszott: a hetedik osztály komoly érzékenyítésre és önismereti fejlesztésre szorul. Ekkor kértem fel a két sokat látott kollégámat, hogy látogassanak minket heti egy órában. Számtalan könnyed és szórakoztató játékot játszottunk, de volt szó a nemrégiben elkészített szimpátia alapú szociometriáról is – amire a gyerekek elképesztően kíváncsiak voltak. A mai óra rendhagyó, mert kapnak egy négy részre osztott papírt befejezetlen mondatokkal: „Nem bírom elviselni/szeretem, ha az osztálytársam…”, a másik fele pedig „Nem bírom elviselni/szeretem, ha a tanár…”Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben I.

Zsombor1 hozzászólás

2016 őszén találkoztam vele először. A kollégák csak annyit mondtak a tanáriban, hogy jött egy új autista lány a hatodikba. Nem bírja elviselni, ha kudarc éri az órán, és állandóan őrjöngve kirohan a teremből. Úgy bevágja az ajtót, hogy keretestül kiesik. Ezen a ponton még büntetlenül távozhattam volna a különleges bánásmódot igénylő gyerekek világából, de bizonyos intő jelek már itt megmutatkoztak: a szemem se rebbent. Inkább gyermeki kíváncsisággal tekintettem a furcsa jövevényre. Az első találkozás zökkenőmentes volt, viszonylag hamar összebarátkoztunk. Annak pedig külön örültem, hogy egy szorgalmas diákról van szó, aki tanulás szempontjából mindig is példát mutatott a többieknek.

Az itt töltött másfél évem alatt én is eljutottam egy fontos megállapításhoz: nem mindenki integrálható iskolai környezetbe. Ez persze nem spanyolviasz, csupán én gondoltam azt, hogy az ilyen speciális inkluzív iskolák arra valók, hogy mindenki elérje ezt a végső célt. Elvégre az iskolai közösség a társadalom miniatűr leképeződése, és az ebben való aktív részvétel elősegíti a felnőttkorba való átlépést. Nem is beszélve arról, hogy a kamaszkori kortársak felé fordulás elengedhetetlen a szociális készségek fejlődéséhez. Mégis előfordul, hogy valaki olyan szélsőséges magatartási, beilleszkedési gondokkal vagy súlyos tanulási problémákkal küzd, hogy a többiekkel való közös tanulás vagy nem segíti elő az ő fejlődését, vagy éppen ellenkezőleg, romboló hatása van saját magára és akár a társaira is. Láttam ilyenre példát.Érdemes továbbolvasni »