Nem szabadulsz

Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát?

3 órával korábban

Mostanában ritkán volt ennyire jó angolóránk a nyolcadikkal. Ráadásul ma nem is kéne lennie. Azért jöttem fel, hogy Pétert helyettesítsem az epocháján, aztán elvigyem az osztályt egy újabb szabadulószobába. A sárga, azaz kezdő csoport hónapról hónapra egyre ügyesebb. Ma már spontán raknak össze hibátlan mondatokat, és néha egészen úgy tűnik, mintha lelkesednének is érte. Az is csoda, hogy ilyen könnyedén felfogják a két jelen idő közti különbséget, hiszen minden nap minden órájában küzdenek a saját anyanyelvükkel is. Az az elméletem, hogy olykor örülnek is ennek – hogy egy idegen nyelvvel tiszta lappal lehet kezdeni. Míg az anyanyelvükkel való boldogulás nehéz küzdelem, a második nyelv kihívás.

Remélem, év végéig marad még valaki, akit tanítani lehet. Szeptemberben 17 fővel indult el a nyolcadik osztály. Mára tízen maradtunk, és lehet, hogy lesz ez még kevesebb is. Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy ennyire könnyedén jönnek és mennek a gyerekek. Az eddigi, majd’ hároméves történetem egyik főhőse, a pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb tanítómestere ősszel végleg elbúcsúzott tőlünk. Végignéztem, ahogy sírás közeli állapotban elköszönt az osztálytársaitól, aztán én is megöleltem, s többé nem láttuk egymást. Az utolsó mondata az volt, hogy „köszönöm, amit értem tettél”. Három év alatt semmi sem változott és minden megváltozott.

Kisétálok az aulába és odaállok az üres csocsóhoz. Egy szemvillanás alatt megérkezik két srác a túloldalra. Én sem maradok sokáig egyedül: csatlakozik hozzám Babóca a hetedik osztályból. Egyszer elmondta, hogy neki még soha nem olvastak mesét. Felcsillant a szemem, hiszen tudtam, hogy el fog jönni az erdei iskola év végén. Megkérdeztem, hogy mit olvassak neki. Azóta hívom Babócának. Jó is, hogy ő jött. Olyanok vagyunk együtt, mint Bonnie és Clyde – egy nagyon béna Clyde, aki szégyenteljesen végignézi, ahogy Bonnie egyedül pacallá veri a srácokat a túloldalon, mint mindig. Lenyűgöző, ahogy az egyedüli nő az osztályban helyrerakja a nagyszájú pasikat. Az ilyesmi csodálattal tölt el. Jut is eszembe, van még dolgom ebben a szünetben.

Lassan bemerészkedem a tizedik osztály termébe. Megfordul, összenézünk. Van egy perced? – kérdezem tőle angolul. Az első üres szoba, amit találunk, az orvosi. Leül Feri bácsi helyére. Azt mondja, hogy így egy kicsit tanárnak érezheti magát. Odahúzok egy széket az asztalhoz és közben válaszolok: én már kilenc éve tanárnak érzem magam. Ahogy leírtam ezt a mondatot, rájöttem, hogy valójában már tíz. Belenézek a kék szemeibe és egy picit hezitálok:
– Kibékülünk? – kérdezem tőle, miközben a lelkem felszabadultan a földre hajítja a fegyvert.
– Igen – válaszolja lágy, megnyugtató hangon.
Ritkán szoktam így összeveszni diákokkal. Nem viselem jól, ha valaki tönkreteszi mindenki más munkáját a saját őrülete miatt. Kivágtam az óráról hétfőn, és amikor nagy nehezen eleresztett egy szemtelen, kényszeredett bocsánatot, akkor megmondtam neki, hogy szerdán se kell bejönnie. Nem esett jól, mert kedvelem őt nagyon. Ma reggel, amint elsétált mellettem a folyosón, pontosan éreztem, hogy eljött az idő. Bocsánatot kértünk egymástól, aztán isteni jót beszélgettünk, mindenről. Mindenről is. Meghallgattam az összes tinibaját, főleg a fiúkról. Mi másról ebben a csodálatos korban? Egy ragyogó kincs a bizalom.
– Vigyázz a férfiakkal – adtam át neki örök érvényű, velős jó tanácsomat, miközben már néhány perccel belelógtunk az órába. Rám nézett és jelentőségteljesen annyit mondott:
– Te meg vigyázz a nőkkel.

Zsókát ma sokszor látogatom az irodában, mindig örülök neki. Múltkor is ő tartotta bennem a lelket, amikor a felvételi jelentkezéseket borítékoltam. A harmadik dolog, ami bearanyozza a napomat: megérkeztek a jelentkezési lapok hozzánk. Gyorsan kikapom a kezéből a paksamétát, aztán hangosan örvendezni kezdek, ugyanis egy csomó lány jelentkezett hozzánk végre. A srácok már másfél éve nyavalyognak, hogy szeretnének lányokat, és tényleg jót tenne nekünk. Az általános iskolában siralmas a nemek aránya. Olyannyira, hogy erről már egy értekezleten is beszélnünk kellett. Nocsak, a jelentkezők közt van egy autista lány is! Úgy tűnik, egyetlen pillanatra sem szakítjuk meg a láncot.

Ildi volt olyan kedves és szintén feljött, csak azért, hogy azt a tíz embert ketté tudjuk bontani a dupla angolórán. Mély nyugalommal tölt el, hogy rajtam kívül vannak más őrült  erős hivatástudattal rendelkező pedagógusok is. Van egy titkos mércém, amit soha nem fogok senkinek elmondani: hogy kit tartok jó pedagógusnak, az dönti el, hogy nyugodt szívvel rábíznám-e bármilyen helyzetben a gyerekeimet. Hupsz, mégis elmondtam. Mielőtt bárki meghatódna ezeken a szavakon… ha továbbgondoljuk, valójában ez egy mérhetetlenül önző és arrogáns mérce, hiszen az, hogy kire bíznám rá jó szívvel a gyerekeket, teljesen szubjektív megítélés eredménye, és így vastagon benne van a tévedés lehetősége is. Innentől kezdve csak bíznom kell az intuíciómban, ami egy ilyen iskolában viszont nem esik nehezemre.

Furcsa ez a szabadulószoba létesítmény. Annyi hely van a recepciónál, hogy a csapat egyik fele tudott csak bemenni, mi meg kint várakozunk. Osztályfőnök úr! – lép oda hozzám az egyik srác. Azt mondja, a szakállból gondolta, hogy én lehetek. Rámosolygok Ildire, akit végül sikerült elhoznunk magunkkal, és még be is jön velünk az egyik szobába. Kíváncsi vagyok, hogy ha ő jött volna el az osztályával, akkor a nála kétszer nagyobb nehézfiúk között hogyan szúrták volna ki, hogy ő az osztályfőnök. Neki ugyanis nincsen szakálla. Az osztály már ketté is vált. Az egyik fele egy horroros szobába megy, mi pedig egy helyszínelősbe, amit demokratikus módon egyedül választottam ki, mert nekem tetszett.

Ez nagyon menő! Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát? Mindegy is, szorít az idő. Rá kell jönnünk, ki a gyilkos, amíg nem késő! Mindenki igyekszik valamit beleadni a nyomozásba: méricskélünk, lakatokat nyitogatunk, a gyanúsítottak aktáit bújjuk. Néha segítséget kérünk a rádión keresztül. Végül sajnos nem sikerül kijutnunk, mert nem találjuk meg a helyes kódot. Nem baj, remekül éreztük magunkat, és az is izgalmas volt, ahogy a végén megmutatták a megoldást – pont, mint amikor a krimikben a végén a nyomozó levezeti az egész gyilkosságot, és közben látjuk a flashback-eket.

Visszasétálunk a recepcióhoz, ahol az osztály másik fele némán ül, nem szólnak egymáshoz, és érezhetően történt valami, amiről nem akarnak beszélni. Később megtudom, hogy az egyikük teljesen leuralta a társaságot, ráadásul még el is rontott valamit, amivel el is lehetetlenítette a kijutásukat. Sajnálom nagyon, de tanulópénz ez is. Nekik azért, hogy legközelebb álljanak ki magukért, nekem pedig azért, hogy következő alkalommal mindkét szobában legyen velük egy felnőtt. Ebben a hangulatban nehéz elbúcsúznom tőlük, úgyhogy inkább emlékeztetem őket arra, hogy a két szülinaposnak jár az ingyen ebéd, de bárki jöhet velünk kajálni, ha van kedve.

„Reméltem, hogy itt leszel. Direkt kigondoltam, hogy hánykor indultam el otthonról múlt héten, amikor itt találtalak a buszon.” 2016. október 21-én ezzel a mondattal fogadott az egyik srácom reggel a Széll Kálmán téren. Mintha egy évtized telt volna el azóta. Többször hittem azt, hogy mennie kell ebből az iskolából, és számtalanszor éltem meg, hogy most igazán dühös vagyok rá. Most pedig itt ülünk teljes harmóniában és egy KFC-s páros kosarat eszegetünk. Úgy tűnik, nem szabadulunk egymástól. Ha minden jól megy, akkor láthatom majd érettségizni is.

Ha már régi emlékek: eszembe jutott, amikor életem első értekezletén ültem a Tüskevárban 2016 augusztusában:

Rám kerül a sor. Péter azzal kezdi, hogy „Zsombort nem sikerült elijesztenünk”. Bemutatkozom. Péter folytatja: „Azért fontos, hogy Zsombor itt van, mert…..” A mondat felénél berontanak a késők a tanáriba. Sosem tudtuk meg, hogy miért fontos, hogy itt vagyok.

Azóta ezen gondolkozom.