Álmaink iskolája

Van egy kérdésem: mit jelent az, hogy iskola? Ha a Kedves Olvasónak sem sikerül néhány másodpercen belül kielégítő definícióval szolgálni, akkor már itt is ül mellettem a csónakban. Vajon mi okozhatja a nehézséget? Az, hogy ennyire sokoldalú lenne? Természetesen. De van itt más is. Percről percre változnak az igények, a lehetőségek, és mindeközben újabb és újabb szülőgenerációk érkeznek, akik másképp gondolkoznak a nevelésről – nem is beszélve a 2010 után világra jött digitális bennszülöttekről, akiknek a köldökzsinórja USB 3.0-val van csatlakoztatva. Igazi kihívás egy közoktatási rendszernek mindehhez folyamatosan alkalmazkodni, főleg tömeges kereteken belül.

Azért könnyeket nem fogok hullatni a döntéshozókért, éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, a jelenlegi iskolarendszerünk egy olyan paradox helyzetet idéz elő a 21. században, amely nem lesz sokáig tartható. Amennyiben elfogadjuk azt az alapvetést, hogy az iskola a társadalmunk miniatűr leképeződése, illetve a nagybetűs életbe való beilleszkedés elősegítésének színhelye, úgy komoly gondban vagyunk. Jártam itthon olyan iskolaépületben, amitől szabályosan megrémültem: mintha egy több évtizede elhanyagolt kórház lenne, a kórtermekbe pedig bezsúfolva 30-40 beteg. Az élet nem így néz ki – ahogyan nincs benne többé-kevésbé uniformizált program sem, amit mindenkinek egyforma mennyiségben és lelkesedéssel kellene magába szívnia. Ez egy sarkos kép, és tudom, hogy rengeteg helyen igyekeznek kifeszíteni a kereteket, és a felszabadult területet józan ésszel feltölteni. Sőt, néhol valódi, utópisztikus változásokat is lehet látni. Ez azonban nem mindenhol olyan egyszerű.

Álmodozni viszont mindnyájan szeretünk. (?) Egy idei témahétünk például lehetőséget adott arra, hogy az egyik csapat megalkossa a saját álom iskoláját részletes órarenddel és kiforrott pedagógiai szemlélettel. Végül megépítették a makettjét is.

Ezen felbuzdulva arra gondoltam, megkérdezem az iskolán kívüli embereket is, hogy ők hogyan képzelik el a saját álom iskolájukat, egészen pontosan egy hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot. Egy javarészt zárt és néhány nyitott kérdésből álló kérdőívvel tettem meg mindezt, amelyben a tantárgyaktól kezdve az iskolaépületen át a pedagógiai programig mindenről szó esett. A kérdőívet összesen 318 ember töltötte ki. A kor és foglalkozás tekintetében már-már reprezentatív volt az eloszlás: diákok, egyetemi hallgatók, tanárok, szülők és nem oktatásban dolgozók közel egyforma számban válaszoltak. Egyedül a nemek aránya volt meglepő: a 318 kitöltő 84%-a nő.

Az összegyűjtött válaszokat egy szakmai beszélgetés keretein belül feldolgoztuk, megvitattuk, és létrehoztuk belőle álmaink iskoláját. Arra kérlek, Kedves Olvasó, hogy ettől a mondattól kezdve engedd el a fantáziád, és a leírtakat ne a jelenlegi magyar valóság talaján értékeld! Helyette képzeld el, hogy milyen jó lenne, ha… mert a mi álom iskolánkban minden lehetséges!Érdemes továbbolvasni »

A rendkívüli szülői est

2018. december 5. szerda

– Fogadjuk egy sörben! Szerinted hányan jönnek el? – kérdezem cinizmussal átitatott Tüskeváras szemtelenséggel a hangomban.
– Négyen – vágja rá az igazgató úr.
Hű, azért én ennél bizakodóbb vagyok a múltkori után. Két hete volt a szokásos szerdai szülői estünk. Megírtam a szülőknek, hogy az első és legfontosabb témánk a továbbtanulás, központi írásbeli, felvételi jelentkezés lesz. Én ezt viszonylag fontos témának gondoltam, mégis összesen négyen jöttek el. Természetesen, ahogy ezt már megszoktam, sokan válaszra sem méltattak. Péterrel abban maradtunk, hogy ketten meghirdetünk mára egy rendkívüli szülői estet, ahol kizárólag a továbbtanulásról és a nyolcadik osztály jelenlegi helyzetéről lesz szó.
– Hét – vetem oda Péternek, miközben sétálok ki az irodából.

Még nincs öt óra, de már néhányan megérkeztek és leültek a nyolcadikos teremben. Az aula felé veszem az irányt, amikor hirtelen a sötétből előtűnik az egyik srácom, akit az édesapja követ. Nocsak. Az apa, akiről eddig csak annyit hallottam, hogy jaj lesz nekünk, ha egyszer feljön. Udvariasan, széles mosollyal az arcomon nyújtom neki a kezemet. Váczi Zsombor vagyok, … osztályfőnöke. Ahogy a neve elhagyja száját, tömény italszag csapja meg az orromat. Mint utólag megtudtam, a szülői előtt három felessel és két sörrel alapozott. Ha láttam volna a jövőt a kézfogó pillanatában, a kedves útbaigazításom helyett egyszerűen csak azt mondtam volna: megértelek, komám.Érdemes továbbolvasni »

2018. november 9.

Lassú víz

– Elvihetem a póker cuccot? – kérdezem Pétertől az irodában.
Rájöttem, hogy a hetedikesek nem tudják rendesen a számokat. A tegnapi esti blackjack parti megihletett: beviszem órára a teljes zsetonkészletet. Miután átvettük a számokat, zsetonokat fognak válogatni. Az egyik legjobb óra kerekedik belőle. Azt az egyet kellett csak tisztáznom, hogy valójában nem megyünk Las Vegasba, csak eljátsszuk. Remélem, ettől nem csökkent az érdeklődésük. A rákövetkező óra a hatodikosokkal is remekül megy. Mondhatni, a két hónap alatt nem volt még ilyen jól sikerült óránk. A társaság egyetlen hölgy tagja azért megkóstolt, de mit várjon a fiatal tanárember egy tinédzser lánytól. Miután késve megérkezett a terembe, köszöntöttem:
– Hi!
– Csá! – válaszolta.
– Esetleg jó reggelt kívánok vagy szia Zsombor?
– Csókolom!
Tudod, kit csókoljál… – hagyta el ajkaimat félhangosan ez az elcsépelt frázis. Az egyenlő partneri viszony jegyében rövidre zárom az egyébként is értelmetlen diskurzust:
– Rendben, de akkor én is így fogok neked köszönni.Érdemes továbbolvasni »

Jövőkép 3018

Véget ért egy újabb témahét az iskolánkban. Ez alkalommal a gyerekek feladata az volt, hogy képzeljék el, milyen lesz a világunk a távoli jövőben. A dátumot maguk választhatták meg, majd ahhoz kapcsolódóan el kellett készíteniük egy projektmunkát. A háromnapos kitartó munka eredményét pénteken tekinthettük meg, amikor is az egész iskola összegyűlt az aulában, és az osztályok egymás után bemutathatták az alkotásaikat. Voltak előadások, videók, gyönyörű makettek, sőt, még a jövő menyasszonyi ruháját is megismerhettük.

A nyolcadik osztály fejest ugrott a televíziós műsorkészítés izgalmas világába. Az első nap kialakítottuk a stábot, interjúalanyokat toboroztunk, előkészítettük a technikát, majd a hihetetlenül profi műsorvezetőnkkel, Dórival, megkezdtük a forgatást. Péntek reggelre elkészült a Jövőkép 3018 című műsorunk.

2018. szeptember 11.

Otthon, édes otthon

Egy frissen főzött dupla feketét kortyolgatok a Széll Kálmán téren üldögélve. Megáll előttem egy jól szituált, kedves fiatalember. Azt mondja, hogy pár napja lett hajléktalan, és szüksége lenne egy kis pénzre. Benyúlok a bal zsebembe, ahol egyetlen egy érme van, de fogalmam sincs, hány forintos. Eldöntöttem, hogy teljesen mindegy, oda fogom adni. Szerencséje van, a legmagasabb nyereményt sikerült ma kisorsolnom neki. De miért nem köszön még el? Ja, a pólómat bámulja, amire az van írva: I’m a teacher. What’s your superpower? Egész jó angolsággal ki is olvassa.
– Te tényleg tanár vagy? – kérdezi némileg meglepődve.
– Igen, angoltanár – válaszolom. Legalábbis most reggel még annak érzem magam.
– Általános iskolában?
– Általános és középiskolában is.
– Hú, a középiskola azért kemény lehet!
Azt hiszem, most nem kezdek bele ebbe a történetbe, de azért örültem ennek a rövidke intermezzonak.

Elkezdődött a harmadik Tüskeváras évem, és azon kapom magam, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem tartom keménynek. Persze vannak fárasztó napok és vannak kiborító pillanatok, de ez az élet minden területére igaz. A mi gyerekeink igenis szeretni valók az összes elviselhetetlennek tűnő mozzanatukkal együtt. Csak meg kell tanulni az olykor zavarba ejtően szokatlan nyelvüket. Akinek ez nem sikerül, az menekül innen. Akinek sikerül, az együtt fog lélegezni velük. Én magam is így teszek most, ahogy ülök a reggelimmel a napfényes udvaron. Mindenki mosolyog, integet nekem, amikor meglátnak. Örülünk egymásnak. Az egyik srácom szinte észrevétlenül rátesz egy almát is a tányéromra. Nem ez az egyetlen kedves gesztus, amit intéz felém: meginvitál a most következő szociális kompetencia órájukra.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival II.

Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?Érdemes továbbolvasni »