2018. június 4. – Balázs

Kedves Olvasóm! A Tüskeváras beszámolók történetében először fordul elő, hogy egy és ugyanazon napról két ember szemszögéből is olvashatsz. Az én részem után következzen Balázsé, aki már nagyon régóta szeretett volna ellátogatni hozzánk. Hogy kicsoda is Balázs, azt tőle kell idéznem: „kollégám, barátom, klubszervezőtársam és szakálltestvérem”. Ebből talán az első kettőt emeltem ki, amikor bemutattam a többieknek. Sorsfordító alkalom ez, mert olyan gondolatokat olvashattam, amilyenekre egyáltalán nem számítottam. Valamiért azt gondoltam, ismeretlen világ ez az ő számára, de tévedtem. Ijesztő pontossággal látja át a tantermi helyzeteket, tanár-diák kapcsolatokat, a gyermekeink lelki világát. Mindeközben olyan érzésem van, mintha a két évvel ezelőtti önmagamat olvasnám vissza, amikor legelőször sétáltam be ebbe az iskolába. Nem tudok kiemelni egyetlen sort sem, mert mindegyik fontos, főként a gyerekekről szóló részek. Örülök, hogy itt volt, és örülök, hogy láthattam önmagamat így, tükör által homályosan. Mórász Balázs írása.

***

Szól a Led Zeppelin, csattan a bakancs, éget a nap. Park…hol a park? A lényeg megvan így is: öles lépteimmel szelem Normafát, úton a híres-neves Tüskevárba. Zsombor most már közel két éve mesél erről az iskoláról, a diákok nehézségeiről és arról, milyen emberi és különleges (de leginkább különlegesen emberi) tanárok fáradoznak itt minden nap. Többször elhangzott már, hogy ha érdekel, nézzek fel, és erre az év végi napra sikerült is összehozni a találkozót. Az elmondások alapján mindig olyan érzésem volt, hogy mitikus lények élnek itt, így külön kíváncsisággal nézek a nap elé, és mellé sulykolom magamba, hogy különleges igények ide vagy oda, végső soron gyerekekről van szó. Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

2018. június 4. – Zsombor

Boldogság

– Hogy kell boldognak lenni? – kérdezi tőlem némileg megtörve. Mélyen a szemébe nézek:
– Ha komolyan kérded, akkor azt hiszem, tudom a választ.

7 órával korábban

Mindig úton vagyunk, csak megyünk, megyünk, megyünk, és sosem egyedül. Most is itt ül mellettem az egyik hetedikesem. Két év alatt annyi minden változott, és mégis semmi sem változott. A reggeli rituálé a húsz perces buszút, amelynek szimbolikus jelentősége van számomra: együtt haladunk előrefelé. Kibeszéljük a világ dolgát. Elmondják a gondolataikat, én pedig türelemmel végighallgatom őket. Közben belekortyolok a csokis cappuccinóba. Megkérdezi, hogy mikor játsszuk már végre a forró zuhany nevű játékot, amit még hetekkel ezelőtt említettem. A játék lényege, hogy mindig egy ember háttal ül az egész osztálynak, és egy-két percen keresztül csak jót lehet mondani róla a háta mögött. Bámulatos, hogy bizonyos dolgok mennyire megragadnak bennük. A látszólag motiválatlan, olykor elviselhetetlen banda teljesen rákattan egy-egy témára. Múltkor a szociometria eredményéért lerágták a fülemet, most meg itt van a forró zuhany. Elképesztően foglalkoztatja őket, hogy mások mit gondolnak róluk, miközben úgy kell nekik a kedves szó, mint egy falat kenyér.Érdemes továbbolvasni »

2018. május 22.

Dorka nagy napja

„Mivel a tanulásra, az órán való aktív részvételre alig mutat hajlandóságot, továbbá sokat hiányzott betegség miatt, összesen hat tantárgyból (történelem, földrajz, magyar nyelv, matematika, informatika, testnevelés) értékelhetetlen a teljesítménye, így félévi bizonyítványt nem áll módunkban adni neki.”

Szeptember óta fáj a szívem. Mit tegyen az ember makacs és hivatástudattól mámoros fia egy olyan leánnyal, aki a kisujját sem mozdítja a tanteremben, közben pedig minden gyerek ölelgeti, szereti, és ő az osztály ragasztója? A válasz: mindent, amit csak lehet, köztük olyan dolgokat is, amelyekről nem szólt egyetlen pedagógia kurzus sem. Ezek egy részét nem is kötöm az egyszeri olvasó orrára, talán majd öt-tíz év távlatában. Egy biztos: ebben az iskolában, ezekkel a gyerekekkel sok mindent meg kell játszanunk, ami más körülmények között fel sem merülne. Tudniillik… jaj, dehogy kezdek bele. Több mint hatvan írásban már megtettem. Dorkával is hosszú a történetünk – mint oly sok gyermekkel ebben az iskolában. Többször megcsapott már az a számomra ismeretlen érzés, mintha apja helyett apja lennék.

Tegnap este egy szívmelengetően kedves üzenetben emlékeztetett egy ígéretemre, miszerint ma felmegyek a Tüskevárba a szabadnapomon, csak azért, hogy segíthessek neki elkészíteni egy földrajz prezentációt. Habár éppen életuntan, magamat használhatatlannak érezvén támasztottam a villamos ablakát, amikor megláttam az üzenetet, hirtelen felébredtem és visszanyertem az életkedvemet. Ahogy keresztülsétáltam az Astorián, azon morfondíroztam, hogy vajon mi lehet nemesebb cél egy pedagógusnak, mint hogy felüljön reggel a buszra egyetlen diákjáért? Különösképp akkor, ha értelme is van.Érdemes továbbolvasni »

2018. május 17.

Megteszem érted

Hány kijárata van ennek a körforgalomnak? Bemegyek jobbra ebbe a kis utcába és elindulok hegynek fölfelé. Gyönyörű hely ez a Rózsadomb, főleg így tavasszal. Kíváncsian szemlélem a számomra teljesen ismeretlen környéket. Rossz helyen járok vajon? Terebélyes fák mögött hatalmas lakóházak bújnak meg, és egyik sem úgy fest, mint egy gyermekpszichiátria. Síri csend és béke lengi be az egész utcát. Ahogy elsétálok az egyik ház mellett, nyílik az ajtó. A nagymama lép ki rajta, akit elsőre meg sem ismerek. Jó napot! – köszönt hangosan.

Lassan végigpásztázom az épületet. Hát ez sem úgy néz ki, mint egy egészségügyi intézmény pszichiátriai ellátásra szoruló gyerekekkel. De talán pont ez a lényeg. Szilvi ebben a percben egy utolsó vizsgálaton vesz részt odabent. Az egész múlt hetet itt töltötte. A nagyi egy rövid csevej után bevezet a rejtélyes épületbe. Rögtön lemegyünk az alagsorba, ahol félhomályos szűk folyosók és zárt ajtók barátságtalan látványa tárul elém. Olyan keskeny a váró, hogy be kell húznom a lábam, amikor jön valaki. Hamarosan megérkezik egy befogott sötét hajú doktornő, kedves, de kimért. – A tanár úr? – kérdezi tőlem, de rám se néz, amikor a kezét nyújtja. Kissé fel van dúlva, azt mondja, az iménti vizit miatt.Érdemes továbbolvasni »

Az álom iskolám

Építsük fel együtt az álom iskolánkat! Az alábbi néhány perces kérdőívben szabadjára engedheted a fantáziádat, és elmesélheted, milyen iskolába járnál/jártál volna szívesen, illetve milyen iskolát választanál a gyermekednek. Az eredményeket egy cikkben összesíteni fogom, a Tüskeváras diákok pedig segítenek megrajzolni a közösen elképzelt álom intézményünket. Kérlek, oszd meg a kérdőívet, hogy minél több emberhez eljuthasson!

Kattints ide a kérdőív kitöltéséhez!

2018. március 21.

Szemtől szemben

9 óra 35 perc. A gyerekek megtapsolják az óra végi verseny győztesét, és ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Megjött Ági néni, hogy elinduljunk tornaórára. Ez volt a negyedik angolóra, amely részét képezi a szakdolgozatom kutatásának. A magam fajta félőrült tanárnak hálás feladat a nyelvpedagógia tanszéken írnia a diplomamunkáját. Ritka, hogy egy konzulens arra kéri a hallgatóját, ugyan írjon már egy kicsit kevésbé száraz és tudományos nyelvezettel, hiszen ez egy tantermi kutatás és húsvér gyerekekkel dolgozunk. Ne hívjam alanynak, akit vizsgálok! Nem kellett kétszer mondani. A gyerekek mit sem sejtenek arról, hogy miközben órát tartok, egyben kutatást is végzek. Az egyetlen furcsaság az lehet, hogy egy hete minden alkalommal bent ül a tábla mellett egy gyógypedagógus. Az Aspergeres leányom pedig nem érti, de élvezi, hogy minden óra után kikérem és dokumentálom a véleményét.

A harmadik órában érkezik hozzánk Ibolya néni, a pszichológus, és Feri bácsi, a pszichiáter. Hetek óta közösen tartanak játékórát a gyerekeknek, amelynek központi témája a figyelem, az egymásra figyelés. Az egész történet két hónapja indult, amikor elpattant az utolsó húr is az autisták folyamatos és egyre durvább zaklatását illetően. Világosan látszott: a hetedik osztály komoly érzékenyítésre és önismereti fejlesztésre szorul. Ekkor kértem fel a két sokat látott kollégámat, hogy látogassanak minket heti egy órában. Számtalan könnyed és szórakoztató játékot játszottunk, de volt szó a nemrégiben elkészített szimpátia alapú szociometriáról is – amire a gyerekek elképesztően kíváncsiak voltak. A mai óra rendhagyó, mert kapnak egy négy részre osztott papírt befejezetlen mondatokkal: „Nem bírom elviselni/szeretem, ha az osztálytársam…”, a másik fele pedig „Nem bírom elviselni/szeretem, ha a tanár…”Érdemes továbbolvasni »