Kártyavár a szélviharban

2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?

Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.

Mi történt velünk az elmúlt két évben?

Érdemes továbbolvasni »

Egymásra hangolva: egy kávé Kussinszky Hannával

Négy és fél éve nem érek rá szombat délután. 2017 elején bemutatkoztam a Kussinszky családnak, leültünk egy finom ebédre, majd elvonultunk az akkor 11 éves Hannával a szobájába – ahonnan azóta nem jöttünk ki. Végignéztem, ahogy egy elvarázsolt, szeleburdi felsős lány hölggyé és gyönyörű hangú ifjú előadóművésszé válik. Néha azért angoloztunk is. Évekkel ezelőtt olykor alig bírtam előcsalogatni egy-egy kerek mondatot a nyelvtani gyakorlatok során. Napjainkban pedig egy füstülő társaságában elmélyültem Reich-et hallgatunk és folyékonyan beszélgetünk angolul szó szerint bármiről. Talán két hete volt, hogy Hanna közölte: az óránk már nem “lesson”, hanem inkább “session”. Nehéz angolóraként tekintenie rá. Bevallom, nekem is. Inkább beszélgetések ezek, amelyek során egyformán sokat tanulunk egymástól, egymásról. Néhány hónapja felmerült az ötlet, hogy idén bontsuk le az egyik falat, hogy megmutassuk magunkat a világnak, s Neked, kedves olvasó. Fogadd hát szeretettel a most következő interjút, amelyet a Magvető kávézóban készítettem Hannával az őszi szünetben.

Érdemes továbbolvasni »

Kérdések és válaszok az SNI-ről

Kedves Olvasóm! A most következő írás rendhagyó körülmények között született. Egy kedves ismerősöm, Molnár Zsófi – akit több mint egy évtizede még a középiskolám franciatanáraként ismertem meg – tanácsot kért a Facebookon SNI témában a saját gyermekét illetően. Én is reagáltam és hamarosan kaptam tőle egy halom kérdést. Ahogy olvastam ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, amely sok más gyereket, szülőt, családot vagy kollégát is érinthet. Ezért kitaláltam, hogy a kérdés-válaszból faragok egy blogírást, amelyben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni Zsófi húsba vágó kérdéseit. Íme.

Hol tanítasz? Milyen a suli légköre? Mennyire integrálhatók a BTM/SNI-s gyerekek?

Öt éve a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozom. Angolt tanítok minden évfolyamon, négy éve pedig osztályom is van (most tizedikesek). Egy kicsi, családias hangulatú hely a miénk. Bár nálunk is tantermek vannak táblákkal, padokkal, székekkel, mégis semmiben nem hasonlít a légkör egy hagyományos, többségi iskolához. Nemcsak a szemlélet miatt lehet más, hanem mert alapítványi fenntartású iskola. Sok mindenben önállóak, függetlenek vagyunk – szabadabban tudjuk alakítani a mindennapjainkat, az órarendünket, lényegében mindent, egy dolgot kivéve: mi is a NAT szerint tanítunk és a gimnázium végén az érettségi a cél, de az oda vezető út semmiképpen nem hagyományos.

Érdemes továbbolvasni »

A játék öröme

Játszani jó, legalábbis szerintem. Úgy tűnik az elmúlt évekből, hogy igen sokan vannak körülöttem, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik ugyanígy vélekednek. Nyelvtanárként a játék nyilván napi szinten része az életemnek, legyen bár szó egy egyszerű akasztófa játékról óra elején, de akár beszélhetünk egy fél tanórát kitöltő, hosszú kvízjátékról is. A mai napig találkozom olyanokkal, akik szerint a tantermi játék időpocsékolás vagy nem annyira hatékony, mint a megszokott, hagyományos tanulási módszerek. Továbbmegyek: biztos vagyok benne, hogy akadnak olyan szülők is, akik ha végignézték volna a tavaszi szünet előtti utolsó napomat, akkor megkérdeznék, hogy miért nem dolgozom rendesen. Merthogy én úgy döntöttem, hogy az utolsó napon levezetésnek elengedjük magunkat, és a megtartott hat angolórám majd’ mindegyikének a jelentős része a játékról szólt.

Mielőtt belefogunk, muszáj megtennünk egy lényegi különbségtételt: a játékos feladat és a játék nem azonos fogalmak. Míg az előbbi például egy elsajátítandó tananyagot dolgoz fel a játék színes eszköztárát alkalmazva, addig az utóbbi teljesen szabad, önmagáért való cselekvés. Évek óta mindkettőből intenzíven kiveszem a részemet. Ezen tapasztalatokkal felvértezve szeretném végre körüljárni a játék mibenlétét, mind tantermi oktatás, mind pedig délutáni foglalkozás tekintetében – méghozzá nem egyedül. Az utóbbi egy hétben egy rövid kérdőív formájában kikérdeztem az összes diákomat, hogy mit szeretnek a legjobban az angolórákon vagy mit csinálnának másképp. Az eredmények pozitív értelemben elgondolkodtatóak, kiváltképp ezen írás szempontjából.

A cikkem fő csapásirányát, illetve legfőbb üzenetét ezúttal nem én, hanem Gabe Zichermann fogja megfogalmazni. Zichermann az egyik legmeghatározóbb alakja az úgynevezett gamifikáció (játékosítás) kutatásának és népszerűsítésének. A Hogyan teszik a játékok okosabbá a gyerekeket című TED előadásában hangzik el a következő gondolat:

Érdemes továbbolvasni »

12 ráhangoló játék

Warmer — magyarul, tanári nyelven: bemelegítő, ráhangoló játék vagy feladat. Az utóbbi években ez a feladattípus az óratervezésem kedvenc részévé vált. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy ez bármely tanóra vagy foglalkozás egyik legfontosabb pillanata. A következő példával tudnám a legjobban szemléltetni. Képzeld el, hogy reggel felébredsz, majd az ébredés után egy perccel eléd raknak egy kinyitott tankönyvet, a kezedbe nyomnak egy tollat és felszólítanak, hogy kezdj neki. Hasonló élmény lehet egy diáknak, amikor a szünetről beesik a tanterembe, miközben még az előző biológia dolgozat utórengése, illetve egy szünetben kialakult konfliktus hatása kavarog a fejében. Erre föl leül a padjához és a tanár közli, hogy „kettes feladat”. De nemcsak az átvezetés, a megfelelő hangulatba és tudatállapotba kerülés a cél, hanem az érdeklődés felkeltése és a figyelem megragadása is. Persze nem egy tanártól hallottam már, hogy nem kell szeretni a tantárgyat vagy élvezni az órát, de lássuk be józan ésszel: azért mégis csak könnyebb dolgunk van, ha ez a kettő megvalósul. Ráadásul ehhez nem is kell túlzottan sokat tenni. Elég egy jól irányzott, pici humorral átitatott, frappáns felütés a terembe érkezésünk utáni öt-hat percben. Csupán arra a bizonyos első szikrára van szükség!

A warmer-öket többféleképpen tudjuk csoportosítani. Például: megválaszthatjuk aszerint, hogy konkrét tudásanyagot vagy készségeket szeretnénk-e feleleveníteni az óra elején, vagy csupán a figyelem megragadása, a tanulók aktivizálása-e a cél. Eldönthetjük továbbá azt is, hogy a bemelegítő gyakorlat szervesen kapcsolódjon-e az előző órához vagy a korábban tanultakhoz, vagy pusztán az agy beindítása-e a cél és mindegy a témakör.

Ebben az írásban tizenkét általam kedvelt és gyakran használt bemelegítő játékot fogok bemutatni. A legtöbbjük nem saját ötlet, ám sokat csiszoltunk rajta közösen az évek során, illetve kitaláltunk saját variációkat rájuk.Érdemes továbbolvasni »

2020. október 22.

Az utolsó futam

A friss minősülés rózsaszín mámorában szárnyalok a festői Határ úti aluljáró felé. Két hete valahogy minden más. Megszépült a világ, sínen van a közoktatás, kedvesebbek lettek a gyerekek, és kettővel több zsömle kerül a zacskóba. Mindent köszönök: a tíz százalékos nyári béremelést és a miniszter úr szívélyes, biztató leveleit is. Úgy érzem, nem vagyok egyedül. Minden egyes sor elolvasása olyan, mintha egy újabb kanállal fröccsentenének a hivatástudatom izzó lávaköveire szakmai munkásságom finn szaunájában — ahol olykor egy kicsit szorul az ajtó. Bele se merek gondolni, mi lenne ezek nélkül. Hiszen, mint tudjuk… ja, közbe’ zöld a lámpa.

— Jó reggelt kívánok! Öt csokis és három málnás croissant-t kérek szépen.
Illetve kellene egy szatyor is — jut eszembe — mert aligha fogom őket betömködni a kabátzsebeimbe. Az osztálycsoportban már indul a nyüzsgés. Hol vagytok? Mikor értek ide? Hogy találok oda? Én csak ennyit írok a metrón ülve: „Van nálam öt csokis és három málnás croissant.” A hölgyek máris lecsaptak egy-egy málnásra. Valahogy gyorsabban érkezett a válasz, mint amikor az online dolgozat linkjét küldöm a csoportba. Egy kis késéssel begördülök az Örs vezér terére. Kellemes gitárszó és egy csapat mosolygó gyermek fogad. Amint megpillantanak, rögtön körém gyűlnek. Nóri finoman átölel és kedvesen köszönt, de hamar koppan, hogy különleges vonzerőm a málnás croissant átható illatában rejlik. Egy pillanat alatt elkapkodják majdnem az összeset. Megérkezik a svájci is, aki az egész croissant mizériát kirobbantotta tegnap este. „Én nem kérek, köszönöm, mert már ettem.” És még a francia kiejtésemet is kijavítja.

Érdemes továbbolvasni »

Bejövő hívás: 21. század

Március 13. péntek: egy kedves barátommal és kollégámmal ücsörgünk egy ser fölött sör felett és sörfeledten beszélgetünk. Közben olykor-olykor a mobilomra pillantok. Várjuk a nagy bejelentést. 89 októberének a nyomába sem érhet, de mégis érezzük, hogy valami jelentős dolog történik. Elvégre a maga nemében ez is egy fajta rendszerváltás. És igen… most már biztos: hétfőtől otthon leszünk. Egyelőre az egész felfoghatatlan. Van két napunk megálmodni, hogyan is állunk át hétfőtől a rendeletben kiadott digitális munkarendre.

Mielőtt a merülőfélben lévő távirányítónkkal előretekernénk a magyar digitális távoktatásról szóló videokazettát, érdemes visszatekinteni a másfél évvel ezelőtti Álmaink iskolája című írásomra. Egy kérdőívben arra kértem az embereket, hogy meséljék el, milyennek képzelik el az álom iskolát. Az eredményeket bemutató cikket a következő bekezdéssel nyitottam:Érdemes továbbolvasni »

2019. november 26.

Ha menni kell

Túl hosszú az út – mondja Eperke.

Ülünk a vonaton a hetedik vágányon és várjuk az indulást. Egy óvatlan pillanatban egymásra mosolygunk, ő pedig zavarában elneveti magát. Akkor történik ilyen, amikor tudja, hogy igazam van, mégis köti az ebet a karóhoz. Arról vitatkozunk, hogy talán értelmetlen dolog a haragtartás. Olyan, mintha június óta egy hosszú, véget nem érő beszélgetést folytatnánk, ami akkor is zajlik, amikor csak összefutunk a folyosón. Mintha egyetlen pillantás vagy mosoly is egy újabb tollvonás lenne a közös történetünk kincset érő kéziratában. Minden megy a maga útján. Sínen vagyunk. Néha kinézek az ablakon. Úgy sajnálom, hogy Linának végül nem sikerült. El kell mondanom neki, hogy mennyire fog hiányozni.Érdemes továbbolvasni »

ELT paradise: the event of the year

Érdemes továbbolvasni »

What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:

IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.

David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.

Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.

The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.

Érdemes továbbolvasni »

2019. szeptember 5.

Az első állomás

Vanessza egy regényből lépett ki, s mint oly sokan, a legtöbbünk számára talán felfoghatatlan életutat bejárván egyszer csak itt találta magát a Tüskevár Iskolában. Ibolya behívott mint leendő osztálykísérőt, amikor a felvételi elbeszélgetést folytatta a lánnyal és az édesanyjával. Beléptem az ajtón és megijedtem. Ott ült egy pici, vékony, rövid hajú lány pulcsiban, aki úgy nézett ki, mint egy fiú. Összehúzta magát, a fejét leszegte, nem szólt egy szót sem, és mindeközben a kisugárzásával valami olyasmit közvetített, hogy hagyjatok engem békén a fenébe. Mindössze néhány percet töltöttem bent. A kezdeti rémületet még megkoronázta, hogy amikor mindnyájan felnevettünk a feszült hangulat oldására szánt poénjaimon, a lánynak az arcizma sem rezdült. Egyetlen félmosolyra sem görbült a szája.

A kilencedikeseknek szervezett családi ismerkedős programra nem volt hajlandó eljönni, a család más tagjai viszont igen. A rövid erdei sétánkon lemaradtam, hogy az édesanyjával váltsak pár szót. Nem palástoltam az újabb lehetséges kihívástól fűtött kíváncsiságomat, ám anyu elbeszélése hamar letörte a lelkesedésemet. Pszichiátriai diagnózis, súlyos magatartászavar, agresszív kirohanások, tehetetlen szakemberek… Hirtelen belém hasított a minden évben vissza-visszatérő kérdés: nem haladja meg ez a gyermek a mi kompetenciánkat? A kérdés nemhogy jogos, hanem az elmúlt tanév után kötelezően kell megállnunk ennél a stop-táblánál, ahonnan csak alapos körültekintés után merészkedhetünk tovább.

Vanessza maga volt a megtestesült misztérium, aki egyszerre váltott ki izgalmat, érdeklődést, várakozást és rémületet belőlem – egy szó mint száz: úgy éreztem, hogy végre lesz miért megint felkelni reggelente.Érdemes továbbolvasni »