A víznek árja

2019. július 21-25.

A kocsi csak a töltésig hozott el minket, innen be kell gyalogolnunk egy hosszú földúton a kempinghez. A többiek már mind itt vannak. Chiara és én egy nappal később érkeztünk. Ő az egyik hatodikos fiú tizenöt éves nővére, akit már most nagyon kedvelek. Igazán belevaló, talpraesett lány. A mély, rekedtes, ám mégis végtelenül megnyugtató hangján átüt az olasz vér. Sátorral és táskákkal teleaggatva andalgunk a fák között. Ahogy besétálunk a táborba, azonnal kiszúrjuk a mieinket. Chiarához odafut az öccse és megöleli. Zsombor bácsi!! – kiáltanak fel néhányan. Én is örülök nektek, hiányoztatok. Fürkészni kezdem a társaságot. Hol lehet? Hetek óta beszélgetünk online, és most fogunk először személyesen találkozni úgy, hogy nem csak egy tanterem végéből figyelem. Meglátom, amint a tőlem kapott sátor előtt térdel. Lassan odasétálok: – Jó estét, Eperke!

A jelenet messze van a katartikus élménytől, de ez így szép. Ő új diákként, egyetlen nap után már úgy mozog itt és beszél az emberekkel, mintha mindig is köztünk lett volna. Nincs időm tovább agyalni arról, hogy mennyire másképp képzeltem az első találkozást, mert úgy tűnik, magunkkal együtt a vihart is meghoztuk. A következő másodpercben futva menekülünk a büfé melletti ebédlőbe.

A Tüskevár egyik hagyománya – a tiszai evezős túra – talán a létező legszebb összefoglalása mindannak, amit a nevelésről gondolok. Nem szeretnék az égető napfényben sokáig elidőzni a közhelyek homokpadján, hiszen a történet önmagáért beszél: együtt vízre szállunk, egy csónakban evezünk napokon keresztül, küzdünk egy közös célért, majd kikötünk valahol, és végül új emberként térünk haza. Mindeközben a felnőttek hajóskapitányként kormányozzák a csónakokat – finoman egyengetik a gyerekek útját. Csak akkor lépnek közbe komolyabban, ha ez feltétlenül szükséges.Érdemes továbbolvasni »

Ég veled, kis róka

2017. március 10-én kezdődött az egész.

A mai napig emlékszem, ahogy beléptem a hetedikes tanterembe, a padok patkó alakban voltak, és az ajtó oldalán ott ült Ő, mályva színű pulcsiban, összefogott hajjal. Nemrég került otthonba, aztán beíratták a Tüskevárba. Egy angolos plakátot készültem kiragasztani a falra, ő pedig felpattant és azonnal a segítségemre sietett. Kedves volt, de már ezen az első órán megtapasztaltam, hogy egyszerre akar közeledni és védekezésből támadni. Ezt írtam róla akkor: „Az otthonban nevelkedő gyerekek ambivalens viselkedésmintái bámulatosak. Elsőre felfoghatatlan, hogy hogyan tud valaki egyszerre minden erejével ellenállni és mindeközben mégis szeretettel közeledni hozzánk. Szeretném, ha megsimogatnál, de ha meg mered tenni, megharaplak. Sebaj. Valami oknál fogva nekem ehhez végtelen türelmem van – nem tudom, honnan és miért.”

Érdemes továbbolvasni »

2019. április 1.

Tizenkét kérdés

Megint bekapok egy váratlan lövést. Panka a legkiszámíthatatlanabb helyzetekben talál meg ifjú serdülőhöz méltó találékonysággal. A családi napon éppen kint álltam és felügyeltem, ahogy homokot lapátolnak a gyermekek, mire egyszer csak feltűnt az ablakban, megszólított és lőtt. Majd a hatalmas göndör hajával együtt lassan kihátrált és elhalványult a tanterem árnyékában. A háború folytatódik: amikor csak véletlenül találkozik a tekintetünk, lőni kell a kezünkből formált pisztollyal. Ha bármelyikünk feltartja a kezét, akkor tűzszünet van. Az ő fegyvere egyébként az enyémnél újabb modell, és olyan hangot ad, hogy piu-piu. Néha egy harmadik piu is eldördül, de az igazából már hullagyalázás és egyben merő szemtelenség.

Szünetekben szeretek körbejárni és benézni mindenhova. Meglátom, hogy a kilencedikesek az ablakban állnak. A parkoló autók közt odaosonok és bekopogok. Lina kinyitja az ablakot, rám mosolyog, nekem pedig a következő szavak hagyják el a számat:
– Jó napot! Kérnék két hot-dogot, az egyiket csak mustárral.

Három év után is megdöbbentőnek tartom azt a kontrasztot, ami a komoly pillanatok és a játék között van. Az egyik percben nevetünk, futkározunk és lövöldözünk a kezünkkel, a másikban pedig szólnak az irodából, hogy az egyik gyerekemet durván megverték az otthonban és a nagymamája vissza akarja szerezni a gyámságot. Ezek a szélsőséges hangulatok szüntelenül váltakoznak, mint egy rapszódiában. Néha nehéz ebben eligazodni, de az az egy biztos, hogy nem telhet el nap játék nélkül. Emlékeztetnek is erre rendszeresen a gyerekek. A legédesebb üzenetet szombaton kaptam egy tizedikestől. Azt írta, hogy kártyázhatnánk szerdán, mert végre nem dolgozik délután. „Már hiányzik a játszás.” Ez valamiért nagyon melengette a szívemet.Érdemes továbbolvasni »

2019. március 26.

Te jössz

– Te szoktál otthon kávézni? – kérdezte tőlem az ifjú hölgy, miközben ütötte be a szokásos dupla eszpresszó árát. Ezzel a kérdéssel mintegy megtörte a hónapokig tartó jeget köztünk. Mindig is érzékeltem, hogy jól ért az emberekhez, de én soha nem akartam kezdeményezni.
– Igen, de csak ha nem vagyok rohanásban.
– Akkor te mindig rohanásban vagy?
– Hát… 8:45-kor kezdődik a tanítás, úgyhogy… – hintettem el példátlan eleganciával a kulcsinformációt.
– Te tanár vagy??
– Igen.
– Meg nem mondtam volna, hogy tanár vagy.
– Köszönöm, ezt bóknak veszem.
Ezután még kérdezgetett őszinte érdeklődéssel a hangjában. Próbáltam rövidre fogni, mert közben egyre nőtt a sor mögöttem. Ritka példája volt ez annak, amikor egy egyperces beszélgetés végén valaki csodálatát fejezte ki az irányunkba teljesen ismeretlenül. Mit ne mondjak, jó dolog így indítani a napot.

Ezt a kedves beszélgetést valójában két héttel ezelőtt szerettem volna megosztani. Ám közel három év után is képes voltam elkövetni azt a hibát, hogy túl bizakodó voltam. Megalapoztam egy hosszú, felemelő történetet, amelyről fogalmam nem volt, hogy sikerrel fog-e zárulni. Csalódottságomban végül félredobtam az egészet. Ezzel egy időben megnyugtatott, hogy maradt még a jó öreg naivitásomból. Van ennek valami megmagyarázhatatlan bája. Mindenki tudta nélkül álmodozom, aztán magamon mosolyogva zötykölődöm a metrópótlón, miután szembesültem vele, hogy a világmegváltó tervem csak egy rozoga kártyavár volt, amit röhögve fújt szerte a csillebérci szél. Így van ez jól. Ha nem tudnék újra és újra hinni a lehetetlenben, halálra unnám magam.Érdemes továbbolvasni »

Workshop a marslakókról

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

2019. február 21.

Nem szabadulsz

Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát?

3 órával korábban

Mostanában ritkán volt ennyire jó angolóránk a nyolcadikkal. Ráadásul ma nem is kéne lennie. Azért jöttem fel, hogy Pétert helyettesítsem az epocháján, aztán elvigyem az osztályt egy újabb szabadulószobába. A sárga, azaz kezdő csoport hónapról hónapra egyre ügyesebb. Ma már spontán raknak össze hibátlan mondatokat, és néha egészen úgy tűnik, mintha lelkesednének is érte. Az is csoda, hogy ilyen könnyedén felfogják a két jelen idő közti különbséget, hiszen minden nap minden órájában küzdenek a saját anyanyelvükkel is. Az az elméletem, hogy olykor örülnek is ennek – hogy egy idegen nyelvvel tiszta lappal lehet kezdeni. Míg az anyanyelvükkel való boldogulás nehéz küzdelem, a második nyelv kihívás.

Remélem, év végéig marad még valaki, akit tanítani lehet. Szeptemberben 17 fővel indult el a nyolcadik osztály. Mára tízen maradtunk, és lehet, hogy lesz ez még kevesebb is. Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy ennyire könnyedén jönnek és mennek a gyerekek. Az eddigi, majd’ hároméves történetem egyik főhőse, a pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb tanítómestere ősszel végleg elbúcsúzott tőlünk. Végignéztem, ahogy sírás közeli állapotban elköszönt az osztálytársaitól, aztán én is megöleltem, s többé nem láttuk egymást. Az utolsó mondata az volt, hogy „köszönöm, amit értem tettél”. Három év alatt semmi sem változott és minden megváltozott.Érdemes továbbolvasni »

Álmaink iskolája

Van egy kérdésem: mit jelent az, hogy iskola? Ha a Kedves Olvasónak sem sikerül néhány másodpercen belül kielégítő definícióval szolgálni, akkor már itt is ül mellettem a csónakban. Vajon mi okozhatja a nehézséget? Az, hogy ennyire sokoldalú lenne? Természetesen. De van itt más is. Percről percre változnak az igények, a lehetőségek, és mindeközben újabb és újabb szülőgenerációk érkeznek, akik másképp gondolkoznak a nevelésről – nem is beszélve a 2010 után világra jött digitális bennszülöttekről, akiknek a köldökzsinórja USB 3.0-val van csatlakoztatva. Igazi kihívás egy közoktatási rendszernek mindehhez folyamatosan alkalmazkodni, főleg tömeges kereteken belül.

Azért könnyeket nem fogok hullatni a döntéshozókért, éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, a jelenlegi iskolarendszerünk egy olyan paradox helyzetet idéz elő a 21. században, amely nem lesz sokáig tartható. Amennyiben elfogadjuk azt az alapvetést, hogy az iskola a társadalmunk miniatűr leképeződése, illetve a nagybetűs életbe való beilleszkedés elősegítésének színhelye, úgy komoly gondban vagyunk. Jártam itthon olyan iskolaépületben, amitől szabályosan megrémültem: mintha egy több évtizede elhanyagolt kórház lenne, a kórtermekbe pedig bezsúfolva 30-40 beteg. Az élet nem így néz ki – ahogyan nincs benne többé-kevésbé uniformizált program sem, amit mindenkinek egyforma mennyiségben és lelkesedéssel kellene magába szívnia. Ez egy sarkos kép, és tudom, hogy rengeteg helyen igyekeznek kifeszíteni a kereteket, és a felszabadult területet józan ésszel feltölteni. Sőt, néhol valódi, utópisztikus változásokat is lehet látni. Ez azonban nem mindenhol olyan egyszerű.

Álmodozni viszont mindnyájan szeretünk. (?) Egy idei témahétünk például lehetőséget adott arra, hogy az egyik csapat megalkossa a saját álom iskoláját részletes órarenddel és kiforrott pedagógiai szemlélettel. Végül megépítették a makettjét is.

Ezen felbuzdulva arra gondoltam, megkérdezem az iskolán kívüli embereket is, hogy ők hogyan képzelik el a saját álom iskolájukat, egészen pontosan egy hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot. Egy javarészt zárt és néhány nyitott kérdésből álló kérdőívvel tettem meg mindezt, amelyben a tantárgyaktól kezdve az iskolaépületen át a pedagógiai programig mindenről szó esett. A kérdőívet összesen 318 ember töltötte ki. A kor és foglalkozás tekintetében már-már reprezentatív volt az eloszlás: diákok, egyetemi hallgatók, tanárok, szülők és nem oktatásban dolgozók közel egyforma számban válaszoltak. Egyedül a nemek aránya volt meglepő: a 318 kitöltő 84%-a nő.

Az összegyűjtött válaszokat egy szakmai beszélgetés keretein belül feldolgoztuk, megvitattuk, és létrehoztuk belőle álmaink iskoláját. Arra kérlek, Kedves Olvasó, hogy ettől a mondattól kezdve engedd el a fantáziád, és a leírtakat ne a jelenlegi magyar valóság talaján értékeld! Helyette képzeld el, hogy milyen jó lenne, ha… mert a mi álom iskolánkban minden lehetséges!Érdemes továbbolvasni »