Élet: a tantermen kívül

Az előző tanév végén iskolánk gondolt egy nagyot és szeptemberben kezdetét vette egy kalandutazás, amelyben a mai napig szüntelen keressük önmagunkat. A szokásos csapatépítő hetünk helyett az egész iskolát elvittük egy nomád táborba négy napra. Ötödiktől tizenegyedik osztályig mindenki külső programra megy csütörtökönként, amelynek lehetőség szerint valamilyen módon kapcsolódnia kell az aktuális tananyaghoz. Ha mégsem, akkor valamiféle hasznos, életközeli dologról kell szólnia. Mindemellett a rigid órarendet is fellazítottuk: a többi napon a harmadik-negyedik órában a diákok nyolc-kilenc különféle tanórán/foglalkozáson vesznek részt párhuzamosan, akár több évfolyam is egy tanteremben.


Egy kicsivel több mint 20 éves alapítványi iskola úgy döntött, hogy egyszerre reagál az új diák generációk pedagógiai kihívásaira, valamint a jelenlegi, mára már teljes nyugalommal siralmasnak nevezhető magyar közoktatási helyzetre – amelyben egyre inkább sem diák, sem tanár, sem szülő nem érzi jól magát. Hogy pontosan miért is, azt egy korábbi írásomban részletesebben összefoglaltam. Leegyszerűsítve:

az oktatási rendszerünk arra a több évtizede elavult eszmére épül, miszerint egy tábla előtt álló mindentudónak le kell nyomni a sorokban ülő diákok torkán egy központilag előírt tananyagot, amelyből időnként írnak egy-egy dolgozatot.

Az erre kapott egyes, kettes, hármas, négyes vagy ötös meghatározza a gyermek tanulmányi előmenetelét, érettségét, tanulási képességét és hajlandóságát, illetve további sikereit az életben. Ami még ennél is fontosabb: meghatározza a tanárok, a szülők és a társadalom róla alkotott képét. Ez a kép pedig, mint oly sok dolog az életünkben, gyakorta semmilyen összhangban nem áll a valósággal.

Érdemes továbbolvasni »

O aventură specială

S magyarul? Egy különleges kaland. Tavaly novemberben keresett meg Miss Mitzi, hogy szeretne elröpíteni a varázslatos iskolabuszával egy izgalmas tanulmányi kirándulásra. Vele addigra már többször beszéltünk, mint találkoztunk: ő nem más, mint Rózsa Ildikó, a ReSuli Alapítvány vezetője, a Mars magántanulói csoport alapítója, valamint a Tilos Rádió Mintamókus című megoldásfókuszú oktatási műsor házigazdája. Remélem, ezen sorok láttán elnézi nekem ezt a szegényes exposét. Mindnyájan órákig tudnánk beszélni a másikról, annyi mindent csinálunk, de egyvalami összeköt bennünket: a gyerekek ügye.

2021-ben Ildi megnyert egy Erasmus+ pályázatot. A projekt címe: SENtor – Exchanging Experiences and Practices in mentoring SEN Children. A főbb céljai: az SNI helyzetének feltérképezése, tapasztalatcsere, szakszerű módszerek elsajátítása és az érintettek (gyerek, szülő és nevelő) közti kommunikáció elősegítése. A programban három ország vesz részt: Litvánia, Románia és Magyarország. Ez azt jelenti, hogy a részt vevő partnerek meglátogatják egymást, különböző előadásokon, workshopokon vesznek részt együtt, iskolákat látogatnak és belekóstolnak egymás kultúrájába. Tavaly szeptemberben a csapat meglátogatta a Tüskevár iskolát az egyhetes magyarországi kalandjuk zárásaképp. Ezt meghálálván kaptam a lehetőséget, hogy csatlakozzak az erdélyi utazáshoz.

Február 5-én hajnalban a magyar szupercsapat találkozott a reptéren és együtt elrepültünk Marosvásárhelyre, ahonnan busszal továbbvittek minket a végső állomásunkra: Brassóba.

Érdemes továbbolvasni »

Válaszlevél

Tisztelt Névtelen Tankerületi Hivatalnok!

Sajnálattal értesültem arról, hogy Ön a 2022. év elején indult, a magyar oktatás, valamint a pedagógusok munkakörülményeinek, életszínvonalának és megbecsültségének javítására irányuló megmozdulásokat nem támogatta. Nyilvánvalóan tudja, hogy mivel a kormány erőteljesen korlátozta az oktatásban dolgozók sztrájkhoz való jogát, így nem maradt más út, mint a polgári engedetlenség.

Erre azért volt szükség, hogy az egyre növekvő pedagógushiány rövid és hosszú távon ne korlátozza a diákok tankötelezettségének teljesítését. Mint bizonyára Ön is értesült róla – nem a kormánypárti sajtóból –, a legutóbbi, tanárokért szervezett demonstrációt éppen a diákok kezdeményezték és szervezték meg.

Ahogyan Maruzsa Zoltán Államtitkár Úr is megfogalmazta levelében: „A pedagógusok egyik feladata a tanulók támogatása abban, hogy felnőttként zökkenőmentesen tudjanak beilleszkedni a társadalomba.” Végtelen büszkeséggel tölt el minket, hogy az utóbbi időben mindent megtettünk ezért. A diákok megtanulták tőlünk, hogy egészségtelen dolog a végletekig mindent eltűrni, s egyszer csak ki kell állni.

Felmerül hát a kérdés, hogy Ön miért nem támogat bennünket. Erkölcsi aggályokat vet fel, hogy Ön – számos kollégájával együtt – gondolkodás nélkül aláírja a több tucat pedagógusnak kiküldött sablon fenyegető levelet. Kérdés, hogy a „kialakult értékrenddel még nem rendelkező diákokra” milyen hatással lesznek rövid és hosszú távon az efféle, az általuk szeretett pedagógusaik iránti megnyilvánulások.

Mindnyájan tudjuk – a vonalon innen és túl –, hogy a jelenlegi, pattanásig feszült oktatásügyi helyzetben, amikor megszámlálhatatlan iskolában keresnek kétségbeesetten hiányzó pozíciókra tanítókat, tanárokat, gyógypedagógusokat stb., akkor egyetlen pedagógust sem fognak felmenteni az állásából – kiváltképp azokat a pedagógusokat, akik ilyen bátorsággal, nevüket és arcukat vállalva állnak ki a világ elé, hogy magukért és a rájuk bízott gyermekekért demonstráljanak.

A sablonlevelek elárasztották a közösségi médiát, amely hamar nevetség tárgyává vált és már büszkén, ereklyeként hordozza minden kolléga, aki kézhez kapta.

Felhívom figyelmét, hogy amennyiben az Ön fennhatósága alatt keményen dolgozó pedagógusokért való kiállást ismét megtagadja, az a munkakörének és erkölcsi integritásának megkérdőjelezéséhez vezethet, és alapot ad az Öntől támogatást remélő pedagógusok részéről az árulás feltételezésére.

Kérem, hogy a jövőben a hasonló magatartástól tartózkodjon.

Budapest, 2022. szeptember 10.

Üdvözlettel:
Váczi Zsombor
angoltanár,
a magyar mint idegen nyelv tanára,
gyógypedagógiai segítő

Tüskevár Általános Iskola és Gimnázium

Kártyavár a szélviharban

2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?

Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.

Mi történt velünk az elmúlt két évben?

Érdemes továbbolvasni »

Egymásra hangolva: egy kávé Kussinszky Hannával

Négy és fél éve nem érek rá szombat délután. 2017 elején bemutatkoztam a Kussinszky családnak, leültünk egy finom ebédre, majd elvonultunk az akkor 11 éves Hannával a szobájába – ahonnan azóta nem jöttünk ki. Végignéztem, ahogy egy elvarázsolt, szeleburdi felsős lány hölggyé és gyönyörű hangú ifjú előadóművésszé válik. Néha azért angoloztunk is. Évekkel ezelőtt olykor alig bírtam előcsalogatni egy-egy kerek mondatot a nyelvtani gyakorlatok során. Napjainkban pedig egy füstülő társaságában elmélyülten Reich-et hallgatunk és folyékonyan beszélgetünk angolul szó szerint bármiről. Talán két hete volt, hogy Hanna közölte: az óránk már nem “lesson”, hanem inkább “session”. Nehéz angolóraként tekintenie rá. Bevallom, nekem is. Inkább beszélgetések ezek, amelyek során egyformán sokat tanulunk egymástól, egymásról. Néhány hónapja felmerült az ötlet, hogy idén bontsuk le az egyik falat, hogy megmutassuk magunkat a világnak, s Neked, kedves olvasó. Fogadd hát szeretettel a most következő interjút, amelyet a Magvető kávézóban készítettem Hannával az őszi szünetben.

Érdemes továbbolvasni »

Kérdések és válaszok az SNI-ről

Kedves Olvasóm! A most következő írás rendhagyó körülmények között született. Egy kedves ismerősöm, Molnár Zsófi – akit több mint egy évtizede még a középiskolám franciatanáraként ismertem meg – tanácsot kért a Facebookon SNI témában a saját gyermekét illetően. Én is reagáltam és hamarosan kaptam tőle egy halom kérdést. Ahogy olvastam ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, amely sok más gyereket, szülőt, családot vagy kollégát is érinthet. Ezért kitaláltam, hogy a kérdés-válaszból faragok egy blogírást, amelyben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni Zsófi húsba vágó kérdéseit. Íme.

Hol tanítasz? Milyen a suli légköre? Mennyire integrálhatók a BTM/SNI-s gyerekek?

Öt éve a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozom. Angolt tanítok minden évfolyamon, négy éve pedig osztályom is van (most tizedikesek). Egy kicsi, családias hangulatú hely a miénk. Bár nálunk is tantermek vannak táblákkal, padokkal, székekkel, mégis semmiben nem hasonlít a légkör egy hagyományos, többségi iskolához. Nemcsak a szemlélet miatt lehet más, hanem mert alapítványi fenntartású iskola. Sok mindenben önállóak, függetlenek vagyunk – szabadabban tudjuk alakítani a mindennapjainkat, az órarendünket, lényegében mindent, egy dolgot kivéve: mi is a NAT szerint tanítunk és a gimnázium végén az érettségi a cél, de az oda vezető út semmiképpen nem hagyományos.

Érdemes továbbolvasni »

A játék öröme

Játszani jó, legalábbis szerintem. Úgy tűnik az elmúlt évekből, hogy igen sokan vannak körülöttem, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik ugyanígy vélekednek. Nyelvtanárként a játék nyilván napi szinten része az életemnek, legyen bár szó egy egyszerű akasztófa játékról óra elején, de akár beszélhetünk egy fél tanórát kitöltő, hosszú kvízjátékról is. A mai napig találkozom olyanokkal, akik szerint a tantermi játék időpocsékolás vagy nem annyira hatékony, mint a megszokott, hagyományos tanulási módszerek. Továbbmegyek: biztos vagyok benne, hogy akadnak olyan szülők is, akik ha végignézték volna a tavaszi szünet előtti utolsó napomat, akkor megkérdeznék, hogy miért nem dolgozom rendesen. Merthogy én úgy döntöttem, hogy az utolsó napon levezetésnek elengedjük magunkat, és a megtartott hat angolórám majd’ mindegyikének a jelentős része a játékról szólt.

Mielőtt belefogunk, muszáj megtennünk egy lényegi különbségtételt: a játékos feladat és a játék nem azonos fogalmak. Míg az előbbi például egy elsajátítandó tananyagot dolgoz fel a játék színes eszköztárát alkalmazva, addig az utóbbi teljesen szabad, önmagáért való cselekvés. Évek óta mindkettőből intenzíven kiveszem a részemet. Ezen tapasztalatokkal felvértezve szeretném végre körüljárni a játék mibenlétét, mind tantermi oktatás, mind pedig délutáni foglalkozás tekintetében – méghozzá nem egyedül. Az utóbbi egy hétben egy rövid kérdőív formájában kikérdeztem az összes diákomat, hogy mit szeretnek a legjobban az angolórákon vagy mit csinálnának másképp. Az eredmények pozitív értelemben elgondolkodtatóak, kiváltképp ezen írás szempontjából.

A cikkem fő csapásirányát, illetve legfőbb üzenetét ezúttal nem én, hanem Gabe Zichermann fogja megfogalmazni. Zichermann az egyik legmeghatározóbb alakja az úgynevezett gamifikáció (játékosítás) kutatásának és népszerűsítésének. A Hogyan teszik a játékok okosabbá a gyerekeket című TED előadásában hangzik el a következő gondolat:

Érdemes továbbolvasni »

12 ráhangoló játék

Warmer — magyarul, tanári nyelven: bemelegítő, ráhangoló játék vagy feladat. Az utóbbi években ez a feladattípus az óratervezésem kedvenc részévé vált. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy ez bármely tanóra vagy foglalkozás egyik legfontosabb pillanata. A következő példával tudnám a legjobban szemléltetni. Képzeld el, hogy reggel felébredsz, majd az ébredés után egy perccel eléd raknak egy kinyitott tankönyvet, a kezedbe nyomnak egy tollat és felszólítanak, hogy kezdj neki. Hasonló élmény lehet egy diáknak, amikor a szünetről beesik a tanterembe, miközben még az előző biológia dolgozat utórengése, illetve egy szünetben kialakult konfliktus hatása kavarog a fejében. Erre föl leül a padjához és a tanár közli, hogy „kettes feladat”. De nemcsak az átvezetés, a megfelelő hangulatba és tudatállapotba kerülés a cél, hanem az érdeklődés felkeltése és a figyelem megragadása is. Persze nem egy tanártól hallottam már, hogy nem kell szeretni a tantárgyat vagy élvezni az órát, de lássuk be józan ésszel: azért mégis csak könnyebb dolgunk van, ha ez a kettő megvalósul. Ráadásul ehhez nem is kell túlzottan sokat tenni. Elég egy jól irányzott, pici humorral átitatott, frappáns felütés a terembe érkezésünk utáni öt-hat percben. Csupán arra a bizonyos első szikrára van szükség!

A warmer-öket többféleképpen tudjuk csoportosítani. Például: megválaszthatjuk aszerint, hogy konkrét tudásanyagot vagy készségeket szeretnénk-e feleleveníteni az óra elején, vagy csupán a figyelem megragadása, a tanulók aktivizálása-e a cél. Eldönthetjük továbbá azt is, hogy a bemelegítő gyakorlat szervesen kapcsolódjon-e az előző órához vagy a korábban tanultakhoz, vagy pusztán az agy beindítása-e a cél és mindegy a témakör.

Ebben az írásban tizenkét általam kedvelt és gyakran használt bemelegítő játékot fogok bemutatni. A legtöbbjük nem saját ötlet, ám sokat csiszoltunk rajta közösen az évek során, illetve kitaláltunk saját variációkat rájuk.Érdemes továbbolvasni »

2020. október 22.

Az utolsó futam

A friss minősülés rózsaszín mámorában szárnyalok a festői Határ úti aluljáró felé. Két hete valahogy minden más. Megszépült a világ, sínen van a közoktatás, kedvesebbek lettek a gyerekek, és kettővel több zsömle kerül a zacskóba. Mindent köszönök: a tíz százalékos nyári béremelést és a miniszter úr szívélyes, biztató leveleit is. Úgy érzem, nem vagyok egyedül. Minden egyes sor elolvasása olyan, mintha egy újabb kanállal fröccsentenének a hivatástudatom izzó lávaköveire szakmai munkásságom finn szaunájában — ahol olykor egy kicsit szorul az ajtó. Bele se merek gondolni, mi lenne ezek nélkül. Hiszen, mint tudjuk… ja, közbe’ zöld a lámpa.

— Jó reggelt kívánok! Öt csokis és három málnás croissant-t kérek szépen.
Illetve kellene egy szatyor is — jut eszembe — mert aligha fogom őket betömködni a kabátzsebeimbe. Az osztálycsoportban már indul a nyüzsgés. Hol vagytok? Mikor értek ide? Hogy találok oda? Én csak ennyit írok a metrón ülve: „Van nálam öt csokis és három málnás croissant.” A hölgyek máris lecsaptak egy-egy málnásra. Valahogy gyorsabban érkezett a válasz, mint amikor az online dolgozat linkjét küldöm a csoportba. Egy kis késéssel begördülök az Örs vezér terére. Kellemes gitárszó és egy csapat mosolygó gyermek fogad. Amint megpillantanak, rögtön körém gyűlnek. Nóri finoman átölel és kedvesen köszönt, de hamar koppan, hogy különleges vonzerőm a málnás croissant átható illatában rejlik. Egy pillanat alatt elkapkodják majdnem az összeset. Megérkezik a svájci is, aki az egész croissant mizériát kirobbantotta tegnap este. „Én nem kérek, köszönöm, mert már ettem.” És még a francia kiejtésemet is kijavítja.

Érdemes továbbolvasni »

Bejövő hívás: 21. század

Március 13. péntek: egy kedves barátommal és kollégámmal ücsörgünk egy ser fölött sör felett és sörfeledten beszélgetünk. Közben olykor-olykor a mobilomra pillantok. Várjuk a nagy bejelentést. 89 októberének a nyomába sem érhet, de mégis érezzük, hogy valami jelentős dolog történik. Elvégre a maga nemében ez is egy fajta rendszerváltás. És igen… most már biztos: hétfőtől otthon leszünk. Egyelőre az egész felfoghatatlan. Van két napunk megálmodni, hogyan is állunk át hétfőtől a rendeletben kiadott digitális munkarendre.

Mielőtt a merülőfélben lévő távirányítónkkal előretekernénk a magyar digitális távoktatásról szóló videokazettát, érdemes visszatekinteni a másfél évvel ezelőtti Álmaink iskolája című írásomra. Egy kérdőívben arra kértem az embereket, hogy meséljék el, milyennek képzelik el az álom iskolát. Az eredményeket bemutató cikket a következő bekezdéssel nyitottam:Érdemes továbbolvasni »