2018. november 9.

Lassú víz

– Elvihetem a póker cuccot? – kérdezem Pétertől az irodában.
Rájöttem, hogy a hetedikesek nem tudják rendesen a számokat. A tegnapi esti blackjack parti megihletett: beviszem órára a teljes zsetonkészletet. Miután átvettük a számokat, zsetonokat fognak válogatni. Az egyik legjobb óra kerekedik belőle. Azt az egyet kellett csak tisztáznom, hogy valójában nem megyünk Las Vegasba, csak eljátsszuk. Remélem, ettől nem csökkent az érdeklődésük. A rákövetkező óra a hatodikosokkal is remekül megy. Mondhatni, a két hónap alatt nem volt még ilyen jól sikerült óránk. A társaság egyetlen hölgy tagja azért megkóstolt, de mit várjon a fiatal tanárember egy tinédzser lánytól. Miután késve megérkezett a terembe, köszöntöttem:
– Hi!
– Csá! – válaszolta.
– Esetleg jó reggelt kívánok vagy szia Zsombor?
– Csókolom!
Tudod, kit csókoljál… – hagyta el ajkaimat félhangosan ez az elcsépelt frázis. Az egyenlő partneri viszony jegyében rövidre zárom az egyébként is értelmetlen diskurzust:
– Rendben, de akkor én is így fogok neked köszönni.Érdemes továbbolvasni »

Jövőkép 3018

Véget ért egy újabb témahét az iskolánkban. Ez alkalommal a gyerekek feladata az volt, hogy képzeljék el, milyen lesz a világunk a távoli jövőben. A dátumot maguk választhatták meg, majd ahhoz kapcsolódóan el kellett készíteniük egy projektmunkát. A háromnapos kitartó munka eredményét pénteken tekinthettük meg, amikor is az egész iskola összegyűlt az aulában, és az osztályok egymás után bemutathatták az alkotásaikat. Voltak előadások, videók, gyönyörű makettek, sőt, még a jövő menyasszonyi ruháját is megismerhettük.

A nyolcadik osztály fejest ugrott a televíziós műsorkészítés izgalmas világába. Az első nap kialakítottuk a stábot, interjúalanyokat toboroztunk, előkészítettük a technikát, majd a hihetetlenül profi műsorvezetőnkkel, Dórival, megkezdtük a forgatást. Péntek reggelre elkészült a Jövőkép 3018 című műsorunk.

2018. szeptember 11.

Otthon, édes otthon

Egy frissen főzött dupla feketét kortyolgatok a Széll Kálmán téren üldögélve. Megáll előttem egy jól szituált, kedves fiatalember. Azt mondja, hogy pár napja lett hajléktalan, és szüksége lenne egy kis pénzre. Benyúlok a bal zsebembe, ahol egyetlen egy érme van, de fogalmam sincs, hány forintos. Eldöntöttem, hogy teljesen mindegy, oda fogom adni. Szerencséje van, a legmagasabb nyereményt sikerült ma kisorsolnom neki. De miért nem köszön még el? Ja, a pólómat bámulja, amire az van írva: I’m a teacher. What’s your superpower? Egész jó angolsággal ki is olvassa.
– Te tényleg tanár vagy? – kérdezi némileg meglepődve.
– Igen, angoltanár – válaszolom. Legalábbis most reggel még annak érzem magam.
– Általános iskolában?
– Általános és középiskolában is.
– Hú, a középiskola azért kemény lehet!
Azt hiszem, most nem kezdek bele ebbe a történetbe, de azért örültem ennek a rövidke intermezzonak.

Elkezdődött a harmadik Tüskeváras évem, és azon kapom magam, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem tartom keménynek. Persze vannak fárasztó napok és vannak kiborító pillanatok, de ez az élet minden területére igaz. A mi gyerekeink igenis szeretni valók az összes elviselhetetlennek tűnő mozzanatukkal együtt. Csak meg kell tanulni az olykor zavarba ejtően szokatlan nyelvüket. Akinek ez nem sikerül, az menekül innen. Akinek sikerül, az együtt fog lélegezni velük. Én magam is így teszek most, ahogy ülök a reggelimmel a napfényes udvaron. Mindenki mosolyog, integet nekem, amikor meglátnak. Örülünk egymásnak. Az egyik srácom szinte észrevétlenül rátesz egy almát is a tányéromra. Nem ez az egyetlen kedves gesztus, amit intéz felém: meginvitál a most következő szociális kompetencia órájukra.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival II.

Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival I.

Jött, látott és megvett minket kilóra, engem legalábbis mindenképp. Először 2016 tavaszán találkoztam vele egy angol módszertan kurzuson, ahova azért hívta meg a tanárunk, hogy meséljen nekünk, elsőéveseknek, a rövid tanítási gyakorlatáról. Később volt szerencsém közelebbről is megismerni, és tavaly nyáron közös kurzust is szervezni vele. A kezdetektől fogva titkos (?) rajongója vagyok, mert hihetetlen tanári karizmával rendelkezik. Nemcsak a csellója mögött ülve művész, hanem angol és ének-zene szakos tanárként a csoportjait is művészi érzékenységgel vezeti. A Diákcsoda történetének legelső, kétrészes interjújában barátommal és kollégámmal, Vinkler Andival beszélgetek.

Zsombor: Melyik áll hozzád közelebb a két szakod közül, az angol vagy az ének-zene?

Andi: Ezt sokan szokták kérdezni, és nagyjából mindig ugyanazt a választ adom rá, hogy tulajdonképpen nem tudom eldönteni. Mind a kettő, és mind a kettő másért. Az angollal kapcsolatban sokkal több a konkrét osztálytermi és egyéni tapasztalatom, úgyhogy mint tanár meg mint pedagógus, szerintem azzal kapcsolatban magabiztosabb vagyok. És nyilván nagyon szeretek nyelveket tanulni és tanítani általánosságban is. Nem csak a nyelv, hanem a kultúrák iránti szeretetemet is nagyon szeretem belevinni a tanításba. Az ének meg a zene úgy általánosságban meg életem nagy szerelme, és nagyon szeretem főleg a gimis korosztálynak tanítani az éneket, mert egy nagyon mellőzött tantárgynak tartom sajnos, és ez teljesen szemben áll azzal a fajta imádattal, amivel én vagyok a zene iránt. Azért is szeretek éneket tanítani ennek a korosztálynak, hogy megmutassam, mennyire sokat adhat nekik a zene, és hogy mennyivel gazdagabbak lehetnek ettől.

Zs: Úgy érzed, hogy zenészként ezt az imádatot szeretnéd továbbadni nekik?Érdemes továbbolvasni »

Hét pici szempár

Van a tanári pályafutásomnak egy szelete, amelyről ritkán mesélek. Mostanra azonban egy olyan ösvényt tapostam ki ezen a területen is, hogy úgy gondolom, eljött az idő: szeretném egy kimerítő cikkben kielégíteni mind a kedves történetek, mind pedig az alsós korúak nyelvoktatásának szakmódszertana iránt érdeklődőket. Következzék egy nyári napközis angol tábor története.

2016 májusában találkoztam először négy leánnyal, akikhez később csatlakozott egy ötödik is. A közös cél: kezdjük el az angol tanulást már most, hogy ne az iskolai angolóra legyen az első érintkezésük idegen nyelvvel. Megtisztelő és nemes feladat, amin – halvány emlékeim szerint – nem sokat gondolkoztam. Noha ilyen korú gyermekekkel az ég egy adta világon semmilyen tapasztalatom nem volt, boldogan ugrottam fejest a küldetésbe. Meggyőződésem, hogy a tudatalattim hívogatott ennyire, mert látta, hogy valami fantasztikus történet fog kerekedni belőle. Így is lett. De hogy máshogy is alakulhatott volna ilyen jó körülmények között? Két éve minden hétfőn összegyűlünk az egyikük lakásában, ahol egy órát angolozunk. Mindeközben a kishúgaik a szomszéd szobában játszanak. Az óra végén kinyitjuk az asztalt, telepakoljuk gyümölccsel, keksszel, sütivel, üdítővel, és boldogan – az angolórához képest lényegesen kevesebb zajjal – lakmározzunk.

Ez a történet lehet minden tanár álma. Szabad kezet kapsz heti hatvan percben 6-7 éves gyerekekkel. Tiszta lappal indulsz, kezedben a lehetőség, hogy nulláról felépíts velük valamit. Meg is ijedtem a felelősségtől, ám az aggodalmam hamar szertefoszlott: a lányaim megtanítottak arra, hogy hogyan tanítsam őket.Érdemes továbbolvasni »