Álmaink iskolája

Van egy kérdésem: mit jelent az, hogy iskola? Ha a Kedves Olvasónak sem sikerül néhány másodpercen belül kielégítő definícióval szolgálni, akkor már itt is ül mellettem a csónakban. Vajon mi okozhatja a nehézséget? Az, hogy ennyire sokoldalú lenne? Természetesen. De van itt más is. Percről percre változnak az igények, a lehetőségek, és mindeközben újabb és újabb szülőgenerációk érkeznek, akik másképp gondolkoznak a nevelésről – nem is beszélve a 2010 után világra jött digitális bennszülöttekről, akiknek a köldökzsinórja USB 3.0-val van csatlakoztatva. Igazi kihívás egy közoktatási rendszernek mindehhez folyamatosan alkalmazkodni, főleg tömeges kereteken belül.

Azért könnyeket nem fogok hullatni a döntéshozókért, éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, a jelenlegi iskolarendszerünk egy olyan paradox helyzetet idéz elő a 21. században, amely nem lesz sokáig tartható. Amennyiben elfogadjuk azt az alapvetést, hogy az iskola a társadalmunk miniatűr leképeződése, illetve a nagybetűs életbe való beilleszkedés elősegítésének színhelye, úgy komoly gondban vagyunk. Jártam itthon olyan iskolaépületben, amitől szabályosan megrémültem: mintha egy több évtizede elhanyagolt kórház lenne, a kórtermekbe pedig bezsúfolva 30-40 beteg. Az élet nem így néz ki – ahogyan nincs benne többé-kevésbé uniformizált program sem, amit mindenkinek egyforma mennyiségben és lelkesedéssel kellene magába szívnia. Ez egy sarkos kép, és tudom, hogy rengeteg helyen igyekeznek kifeszíteni a kereteket, és a felszabadult területet józan ésszel feltölteni. Sőt, néhol valódi, utópisztikus változásokat is lehet látni. Ez azonban nem mindenhol olyan egyszerű.

Álmodozni viszont mindnyájan szeretünk. (?) Egy idei témahétünk például lehetőséget adott arra, hogy az egyik csapat megalkossa a saját álom iskoláját részletes órarenddel és kiforrott pedagógiai szemlélettel. Végül megépítették a makettjét is.

Ezen felbuzdulva arra gondoltam, megkérdezem az iskolán kívüli embereket is, hogy ők hogyan képzelik el a saját álom iskolájukat, egészen pontosan egy hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot. Egy javarészt zárt és néhány nyitott kérdésből álló kérdőívvel tettem meg mindezt, amelyben a tantárgyaktól kezdve az iskolaépületen át a pedagógiai programig mindenről szó esett. A kérdőívet összesen 318 ember töltötte ki. A kor és foglalkozás tekintetében már-már reprezentatív volt az eloszlás: diákok, egyetemi hallgatók, tanárok, szülők és nem oktatásban dolgozók közel egyforma számban válaszoltak. Egyedül a nemek aránya volt meglepő: a 318 kitöltő 84%-a nő.

Az összegyűjtött válaszokat egy szakmai beszélgetés keretein belül feldolgoztuk, megvitattuk, és létrehoztuk belőle álmaink iskoláját. Arra kérlek, Kedves Olvasó, hogy ettől a mondattól kezdve engedd el a fantáziád, és a leírtakat ne a jelenlegi magyar valóság talaján értékeld! Helyette képzeld el, hogy milyen jó lenne, ha… mert a mi álom iskolánkban minden lehetséges!Érdemes továbbolvasni »

2018. november 9.

Lassú víz

– Elvihetem a póker cuccot? – kérdezem Pétertől az irodában.
Rájöttem, hogy a hetedikesek nem tudják rendesen a számokat. A tegnapi esti blackjack parti megihletett: beviszem órára a teljes zsetonkészletet. Miután átvettük a számokat, zsetonokat fognak válogatni. Az egyik legjobb óra kerekedik belőle. Azt az egyet kellett csak tisztáznom, hogy valójában nem megyünk Las Vegasba, csak eljátsszuk. Remélem, ettől nem csökkent az érdeklődésük. A rákövetkező óra a hatodikosokkal is remekül megy. Mondhatni, a két hónap alatt nem volt még ilyen jól sikerült óránk. A társaság egyetlen hölgy tagja azért megkóstolt, de mit várjon a fiatal tanárember egy tinédzser lánytól. Miután késve megérkezett a terembe, köszöntöttem:
– Hi!
– Csá! – válaszolta.
– Esetleg jó reggelt kívánok vagy szia Zsombor?
– Csókolom!
Tudod, kit csókoljál… – hagyta el ajkaimat félhangosan ez az elcsépelt frázis. Az egyenlő partneri viszony jegyében rövidre zárom az egyébként is értelmetlen diskurzust:
– Rendben, de akkor én is így fogok neked köszönni.Érdemes továbbolvasni »

Jövőkép 3018

Véget ért egy újabb témahét az iskolánkban. Ez alkalommal a gyerekek feladata az volt, hogy képzeljék el, milyen lesz a világunk a távoli jövőben. A dátumot maguk választhatták meg, majd ahhoz kapcsolódóan el kellett készíteniük egy projektmunkát. A háromnapos kitartó munka eredményét pénteken tekinthettük meg, amikor is az egész iskola összegyűlt az aulában, és az osztályok egymás után bemutathatták az alkotásaikat. Voltak előadások, videók, gyönyörű makettek, sőt, még a jövő menyasszonyi ruháját is megismerhettük.

A nyolcadik osztály fejest ugrott a televíziós műsorkészítés izgalmas világába. Az első nap kialakítottuk a stábot, interjúalanyokat toboroztunk, előkészítettük a technikát, majd a hihetetlenül profi műsorvezetőnkkel, Dórival, megkezdtük a forgatást. Péntek reggelre elkészült a Jövőkép 3018 című műsorunk.

2018. március 21.

Szemtől szemben

9 óra 35 perc. A gyerekek megtapsolják az óra végi verseny győztesét, és ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Megjött Ági néni, hogy elinduljunk tornaórára. Ez volt a negyedik angolóra, amely részét képezi a szakdolgozatom kutatásának. A magam fajta félőrült tanárnak hálás feladat a nyelvpedagógia tanszéken írnia a diplomamunkáját. Ritka, hogy egy konzulens arra kéri a hallgatóját, ugyan írjon már egy kicsit kevésbé száraz és tudományos nyelvezettel, hiszen ez egy tantermi kutatás és húsvér gyerekekkel dolgozunk. Ne hívjam alanynak, akit vizsgálok! Nem kellett kétszer mondani. A gyerekek mit sem sejtenek arról, hogy miközben órát tartok, egyben kutatást is végzek. Az egyetlen furcsaság az lehet, hogy egy hete minden alkalommal bent ül a tábla mellett egy gyógypedagógus. Az Aspergeres leányom pedig nem érti, de élvezi, hogy minden óra után kikérem és dokumentálom a véleményét.

A harmadik órában érkezik hozzánk Ibolya néni, a pszichológus, és Feri bácsi, a pszichiáter. Hetek óta közösen tartanak játékórát a gyerekeknek, amelynek központi témája a figyelem, az egymásra figyelés. Az egész történet két hónapja indult, amikor elpattant az utolsó húr is az autisták folyamatos és egyre durvább zaklatását illetően. Világosan látszott: a hetedik osztály komoly érzékenyítésre és önismereti fejlesztésre szorul. Ekkor kértem fel a két sokat látott kollégámat, hogy látogassanak minket heti egy órában. Számtalan könnyed és szórakoztató játékot játszottunk, de volt szó a nemrégiben elkészített szimpátia alapú szociometriáról is – amire a gyerekek elképesztően kíváncsiak voltak. A mai óra rendhagyó, mert kapnak egy négy részre osztott papírt befejezetlen mondatokkal: „Nem bírom elviselni/szeretem, ha az osztálytársam…”, a másik fele pedig „Nem bírom elviselni/szeretem, ha a tanár…”Érdemes továbbolvasni »