ELT paradise: the event of the year

Érdemes továbbolvasni »

What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:

IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.

David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.

Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.

The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.

Érdemes továbbolvasni »

Workshop a marslakókról

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

2019. február 21.

Nem szabadulsz

Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát?

3 órával korábban

Mostanában ritkán volt ennyire jó angolóránk a nyolcadikkal. Ráadásul ma nem is kéne lennie. Azért jöttem fel, hogy Pétert helyettesítsem az epocháján, aztán elvigyem az osztályt egy újabb szabadulószobába. A sárga, azaz kezdő csoport hónapról hónapra egyre ügyesebb. Ma már spontán raknak össze hibátlan mondatokat, és néha egészen úgy tűnik, mintha lelkesednének is érte. Az is csoda, hogy ilyen könnyedén felfogják a két jelen idő közti különbséget, hiszen minden nap minden órájában küzdenek a saját anyanyelvükkel is. Az az elméletem, hogy olykor örülnek is ennek – hogy egy idegen nyelvvel tiszta lappal lehet kezdeni. Míg az anyanyelvükkel való boldogulás nehéz küzdelem, a második nyelv kihívás.

Remélem, év végéig marad még valaki, akit tanítani lehet. Szeptemberben 17 fővel indult el a nyolcadik osztály. Mára tízen maradtunk, és lehet, hogy lesz ez még kevesebb is. Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy ennyire könnyedén jönnek és mennek a gyerekek. Az eddigi, majd’ hároméves történetem egyik főhőse, a pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb tanítómestere ősszel végleg elbúcsúzott tőlünk. Végignéztem, ahogy sírás közeli állapotban elköszönt az osztálytársaitól, aztán én is megöleltem, s többé nem láttuk egymást. Az utolsó mondata az volt, hogy „köszönöm, amit értem tettél”. Három év alatt semmi sem változott és minden megváltozott.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

2018. június 4. – Zsombor

Boldogság

– Hogy kell boldognak lenni? – kérdezi tőlem némileg megtörve. Mélyen a szemébe nézek:
– Ha komolyan kérded, akkor azt hiszem, tudom a választ.

7 órával korábban

Mindig úton vagyunk, csak megyünk, megyünk, megyünk, és sosem egyedül. Most is itt ül mellettem az egyik hetedikesem. Két év alatt annyi minden változott, és mégis semmi sem változott. A reggeli rituálé a húsz perces buszút, amelynek szimbolikus jelentősége van számomra: együtt haladunk előrefelé. Kibeszéljük a világ dolgát. Elmondják a gondolataikat, én pedig türelemmel végighallgatom őket. Közben belekortyolok a csokis cappuccinóba. Megkérdezi, hogy mikor játsszuk már végre a forró zuhany nevű játékot, amit még hetekkel ezelőtt említettem. A játék lényege, hogy mindig egy ember háttal ül az egész osztálynak, és egy-két percen keresztül csak jót lehet mondani róla a háta mögött. Bámulatos, hogy bizonyos dolgok mennyire megragadnak bennük. A látszólag motiválatlan, olykor elviselhetetlen banda teljesen rákattan egy-egy témára. Múltkor a szociometria eredményéért lerágták a fülemet, most meg itt van a forró zuhany. Elképesztően foglalkoztatja őket, hogy mások mit gondolnak róluk, miközben úgy kell nekik a kedves szó, mint egy falat kenyér.Érdemes továbbolvasni »

2018. május 17.

Megteszem érted

Hány kijárata van ennek a körforgalomnak? Bemegyek jobbra ebbe a kis utcába és elindulok hegynek fölfelé. Gyönyörű hely ez a Rózsadomb, főleg így tavasszal. Kíváncsian szemlélem a számomra teljesen ismeretlen környéket. Rossz helyen járok vajon? Terebélyes fák mögött hatalmas lakóházak bújnak meg, és egyik sem úgy fest, mint egy gyermekpszichiátria. Síri csend és béke lengi be az egész utcát. Ahogy elsétálok az egyik ház mellett, nyílik az ajtó. A nagymama lép ki rajta, akit elsőre meg sem ismerek. Jó napot! – köszönt hangosan.

Lassan végigpásztázom az épületet. Hát ez sem úgy néz ki, mint egy egészségügyi intézmény pszichiátriai ellátásra szoruló gyerekekkel. De talán pont ez a lényeg. Szilvi ebben a percben egy utolsó vizsgálaton vesz részt odabent. Az egész múlt hetet itt töltötte. A nagyi egy rövid csevej után bevezet a rejtélyes épületbe. Rögtön lemegyünk az alagsorba, ahol félhomályos szűk folyosók és zárt ajtók barátságtalan látványa tárul elém. Olyan keskeny a váró, hogy be kell húznom a lábam, amikor jön valaki. Hamarosan megérkezik egy befogott sötét hajú doktornő, kedves, de kimért. – A tanár úr? – kérdezi tőlem, de rám se néz, amikor a kezét nyújtja. Kissé fel van dúlva, azt mondja, az iménti vizit miatt.Érdemes továbbolvasni »