2019. július 21-25.

A kocsi csak a töltésig hozott el minket, innen be kell gyalogolnunk egy hosszú földúton a kempinghez. A többiek már mind itt vannak. Chiara és én egy nappal később érkeztünk. Ő az egyik hatodikos fiú tizenöt éves nővére, akit már most nagyon kedvelek. Igazán belevaló, talpraesett lány. A mély, rekedtes, ám mégis végtelenül megnyugtató hangján átüt az olasz vér. Sátorral és táskákkal teleaggatva andalgunk a fák között. Ahogy besétálunk a táborba, azonnal kiszúrjuk a mieinket. Chiarához odafut az öccse és megöleli. Zsombor bácsi!! – kiáltanak fel néhányan. Én is örülök nektek, hiányoztatok. Fürkészni kezdem a társaságot. Hol lehet? Hetek óta beszélgetünk online, és most fogunk először személyesen találkozni úgy, hogy nem csak egy tanterem végéből figyelem. Meglátom, amint a tőlem kapott sátor előtt térdel. Lassan odasétálok: – Jó estét, Eperke!

A jelenet messze van a katartikus élménytől, de ez így szép. Ő új diákként, egyetlen nap után már úgy mozog itt és beszél az emberekkel, mintha mindig is köztünk lett volna. Nincs időm tovább agyalni arról, hogy mennyire másképp képzeltem az első találkozást, mert úgy tűnik, magunkkal együtt a vihart is meghoztuk. A következő másodpercben futva menekülünk a büfé melletti ebédlőbe.

A Tüskevár egyik hagyománya – a tiszai evezős túra – talán a létező legszebb összefoglalása mindannak, amit a nevelésről gondolok. Nem szeretnék az égető napfényben sokáig elidőzni a közhelyek homokpadján, hiszen a történet önmagáért beszél: együtt vízre szállunk, egy csónakban evezünk napokon keresztül, küzdünk egy közös célért, majd kikötünk valahol, és végül új emberként térünk haza. Mindeközben a felnőttek hajóskapitányként kormányozzák a csónakokat – finoman egyengetik a gyerekek útját. Csak akkor lépnek közbe komolyabban, ha ez feltétlenül szükséges.Érdemes továbbolvasni »