Nem szabadulsz

Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát?

3 órával korábban

Mostanában ritkán volt ennyire jó angolóránk a nyolcadikkal. Ráadásul ma nem is kéne lennie. Azért jöttem fel, hogy Pétert helyettesítsem az epocháján, aztán elvigyem az osztályt egy újabb szabadulószobába. A sárga, azaz kezdő csoport hónapról hónapra egyre ügyesebb. Ma már spontán raknak össze hibátlan mondatokat, és néha egészen úgy tűnik, mintha lelkesednének is érte. Az is csoda, hogy ilyen könnyedén felfogják a két jelen idő közti különbséget, hiszen minden nap minden órájában küzdenek a saját anyanyelvükkel is. Az az elméletem, hogy olykor örülnek is ennek – hogy egy idegen nyelvvel tiszta lappal lehet kezdeni. Míg az anyanyelvükkel való boldogulás nehéz küzdelem, a második nyelv kihívás.

Remélem, év végéig marad még valaki, akit tanítani lehet. Szeptemberben 17 fővel indult el a nyolcadik osztály. Mára tízen maradtunk, és lehet, hogy lesz ez még kevesebb is. Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy ennyire könnyedén jönnek és mennek a gyerekek. Az eddigi, majd’ hároméves történetem egyik főhőse, a pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb tanítómestere ősszel végleg elbúcsúzott tőlünk. Végignéztem, ahogy sírás közeli állapotban elköszönt az osztálytársaitól, aztán én is megöleltem, s többé nem láttuk egymást. Az utolsó mondata az volt, hogy „köszönöm, amit értem tettél”. Három év alatt semmi sem változott és minden megváltozott.Érdemes továbbolvasni »