Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

2018. május 22.

Dorka nagy napja

„Mivel a tanulásra, az órán való aktív részvételre alig mutat hajlandóságot, továbbá sokat hiányzott betegség miatt, összesen hat tantárgyból (történelem, földrajz, magyar nyelv, matematika, informatika, testnevelés) értékelhetetlen a teljesítménye, így félévi bizonyítványt nem áll módunkban adni neki.”

Szeptember óta fáj a szívem. Mit tegyen az ember makacs és hivatástudattól mámoros fia egy olyan leánnyal, aki a kisujját sem mozdítja a tanteremben, közben pedig minden gyerek ölelgeti, szereti, és ő az osztály ragasztója? A válasz: mindent, amit csak lehet, köztük olyan dolgokat is, amelyekről nem szólt egyetlen pedagógia kurzus sem. Ezek egy részét nem is kötöm az egyszeri olvasó orrára, talán majd öt-tíz év távlatában. Egy biztos: ebben az iskolában, ezekkel a gyerekekkel sok mindent meg kell játszanunk, ami más körülmények között fel sem merülne. Tudniillik… jaj, dehogy kezdek bele. Több mint hatvan írásban már megtettem. Dorkával is hosszú a történetünk – mint oly sok gyermekkel ebben az iskolában. Többször megcsapott már az a számomra ismeretlen érzés, mintha apja helyett apja lennék.

Tegnap este egy szívmelengetően kedves üzenetben emlékeztetett egy ígéretemre, miszerint ma felmegyek a Tüskevárba a szabadnapomon, csak azért, hogy segíthessek neki elkészíteni egy földrajz prezentációt. Habár éppen életuntan, magamat használhatatlannak érezvén támasztottam a villamos ablakát, amikor megláttam az üzenetet, hirtelen felébredtem és visszanyertem az életkedvemet. Ahogy keresztülsétáltam az Astorián, azon morfondíroztam, hogy vajon mi lehet nemesebb cél egy pedagógusnak, mint hogy felüljön reggel a buszra egyetlen diákjáért? Különösképp akkor, ha értelme is van.Érdemes továbbolvasni »

A tanárképzés halála

Amikor megállíthatatlanul zuhanunk a lejtőn, nincs idő az előjátékra. A Diákcsoda Blog legelső írása máris fejest ugrik a magyar oktatás kétségbe ejtően sötét és feneketlen vermébe. A cikk magját akkor vetettem el, amikor november 8-án este fél hatkor az ELTE bölcsészkarának kávézó-bárjában beszélgettem egy kedves tanárhallgató társammal és barátommal. Jóllehet mindketten pontosan ugyanazt az utat járjuk – évek óta egyetemen tanulunk és rövidesen diplomás tanárok leszünk –, van egy jelentős különbség, amely áthidalhatatlan szakadékot képez köztünk. Én az idén megszűnő tanári mesterszakra járok, ő pedig a nemrégiben újra bevezetett osztatlan tanárképzésre. A rövid, ám annál velősebb diskurzusunk olyannyira felbőszített, hogy hét év felsőoktatásban töltött idő után úgy döntöttem, felszólalok. Egy hosszú és kimerítő írásban bemutatom a tanárképzési rendszert, és elmesélem, hogyan juttatott el minket ez a rendszer oda, hogy többé ne akarjunk tanárok lenni.Érdemes továbbolvasni »