A tanárképzés halála

Amikor megállíthatatlanul zuhanunk a lejtőn, nincs idő az előjátékra. A Diákcsoda Blog legelső írása máris fejest ugrik a magyar oktatás kétségbe ejtően sötét és feneketlen vermébe. A cikk magját akkor vetettem el, amikor november 8-án este fél hatkor az ELTE bölcsészkarának kávézó-bárjában beszélgettem egy kedves tanárhallgató társammal és barátommal. Jóllehet mindketten pontosan ugyanazt az utat járjuk – évek óta egyetemen tanulunk és rövidesen diplomás tanárok leszünk –, van egy jelentős különbség, amely áthidalhatatlan szakadékot képez köztünk. Én az idén megszűnő tanári mesterszakra járok, ő pedig a nemrégiben újra bevezetett osztatlan tanárképzésre. A rövid, ám annál velősebb diskurzusunk olyannyira felbőszített, hogy hét év felsőoktatásban töltött idő után úgy döntöttem, felszólalok. Egy hosszú és kimerítő írásban bemutatom a tanárképzési rendszert, és elmesélem, hogyan juttatott el minket ez a rendszer oda, hogy többé ne akarjunk tanárok lenni.


„Osztatlan siker”

2010-ben felvételiztem az ELTE anglisztika szakára osztott képzésben. Ez azt jelenti, hogy a tanulmányaim egy hároméves alapképzéssel (BA) indultak, amely egy általános bevezetés nyelvészet, irodalom, kultúra, történelem, valamint nyelvfejlesztés és íráskészség kurzusokkal. A harmadik év végén megírtunk egy diétás szakdolgozatot, államvizsgáztunk, és egy szép kék posztó borítású diplomával a kezünkben kisétáltunk a kapun. Aki esetleg előre tudta, hogy ezt követően tanári mesterszakra (MA) szeretne továbbmenni, az alapképzés alatt elvégzett egy hat pedagógia és pszichológia órából álló modult, illetve felvett magának egy úgynevezett tanári minort, ami egy kevesebb óraszámból álló szak. Erre azért volt szükség, mert tanári diplomát csak két szakkal lehet szerezni.

A BA diploma megszerzése után eldönthettük, hogy hogyan tovább. Mehettünk különféle (pl. irodalom vagy nyelvészet) diszciplináris, fordító-tolmács vagy tanári mesterszakokra. Utóbbi egy öt féléves képzés, amelynek az utolsó fél éve összefüggő szakmai gyakorlat. Ha ezek egyike sem volt annyira csábító, akkor akár mondhattuk azt is, hogy hagyjuk az egészet, és kerestünk egy munkahelyet, ahol nem kellett vagy elegendő volt a BA diploma. Néhány évvel ezelőtt a tanárok számára végleg megszűnt ez a lehetőség, ugyanis újra bevezették az osztatlan tanárképzést. Tették ezt azért, mert állítólag: „[a] szakemberek jelentős része szerint a bolognai típusú képzés megbukott ezen a területen.” (Eduline, 2012) Ezzel oda lett a mobilitás, így ma a frissen érettségizett gimnazistáknak az egyetemi felvételivel hat évre előre el kell kötelezniük magukat. Ez önmagában még nem hangzik annyira rosszul. Mégis sikerült ezzel a lépéssel olyan végzetes hibát elkövetni, ami a tanárképzés természetéből adódó egyéb kellemetlenségekkel együtt végérvényesen megölheti a tanárhallgatók motivációját.

Mi a gond? Kezdjük az elején. 2015-ben a karunk ettől a változtatástól volt hangos. Szerveztek egy vitafórumot is négy olyan tanárunkkal, akik évtizedek óta szerves részei tanárképzésnek. Az Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék egyik sokat látott professzora felajánlotta nekünk az előadásán, hogy ha részt veszünk ezen a beszélgetésen, plusz pontot kapunk a vizsgán. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor felmutatott az ujjával és valami olyasmit mondott, hogy

„szóltak nekünk fentről, hogy újra bevezetik”.

Senki nem kérdezte meg őket, nem mutatott be kutatási eredményt ennek hasznosságáról, nem történt semmi. Kíváncsi lennék, hogy akkor tulajdonképpen milyen szakemberek és hogyan döntöttek erről. A hab a tortán mégis csak az volt, amikor a tanárnő visszafogottan, de a tehetetlenségtől láthatóan forrongva buzdítani kezdett minket. Kijelentette, hogy az egyetlen esély mi mesterszakosok vagyunk. Szervezzünk nyitott fórumot és hívjuk meg a sajtót. Nincs semmilyen más eszközünk.

Ezt végül nem tettük meg. Én a lelkem mélyén reménykedtem, hogy a kaotikus indulás és a bizonytalanság idővel eloszlik, és visszatér minden a régi kerékvágásba. Nem így lett, és egyben megértettem, miért hangoztatta több tanárunk is, hogy sokkal jobban járunk a tanári mesterszakkal. Az osztatlan tanárképzési rendszer egy mondatban arról szól, hogy az alapképzést és a mesterképzést összeolvasztották, továbbá meghosszabbították fél évvel az összefüggő szakmai gyakorlatot. (Ez volt az egyetlen értelmes ötlet, mivel így többé nem januárban kapnak diplomát a tanárok, a tanév kellős közepén.) A kifutó mesterszak tekintetében a legnagyobb kárt azzal okozták, hogy mivel nyilvánvalóan nincs kapacitás két párhuzamos képzésre, a mesterszakos és az osztatlanos hallgatókat összeeresztették. Ennek következményeképp egy szemináriumon előfordul, hogy a fele társaság másodéves mesterszakos, aki már a tanítási gyakorlatáról mesél, a másik fele pedig osztatlanos, akinek még egy darab módszertan kurzusa sem volt.

Hamvában holt motiváció

Álltam a kolleginával szemben és hallgattam a történetét. Elmesélte, hogy

az osztatlan tanárszakos hallgatótársainak egy nagy része már most tudja, hogy el sem kezdi a tanári pályát, vagy pár év után abba fogja hagyni.

Kiábrándult, motivációját vesztett emberekkel van tele az évfolyam. Azt leszögezném, hogy természetesen ilyen hallgatók minden szakon vannak, így nálunk is. A beszélgetésünk során mégis elhangzott, hogy ő általánosan sokkal ambiciózusabbnak látja a mesterszakosokat. A történet talán legszomorúbb része, hogy kölcsönösen elismertük: mindketten egyformán értékeljük a két képzést – annak a hatalmas szakadéknak a két végéről, amit ez a csekély változtatás formált kettőnk között.

De mégis miért van ez a nagy különbség? Két fontos okot tudtunk felsorolni. Az egyik, hogy mivel az alap- és mesterképzést gyakorlatilag nemes egyszerűséggel összeolvasztották, tanárképzés címen az osztatlanosok is végigcsinálják pontosan ugyanazt a három évnyi alapozást, amit nekünk kellett. Tehát: kb. három évig úgy járnak be egy tanári szaknak nevezett valamire, hogy szinte semmit nem hallanak, ami tanítással kapcsolatos. A különbség az, hogy ők még egy kis diplomát sem kaphatnak érte. Ha úgy döntenek, mégsem kell ez nekik, abbahagyhatják, amivel lesz egy félbemaradt képzésük, és semmiféle papír nem lesz a kezükben. Vagy megtörténik a legdurvább pszichés rémálom: „na jó, most már fejezzük be, ha ennyit megcsináltunk belőle”. Így kell elindulni a pedagógusi pályán? A kollegina úgy fogalmazott, hogy az osztatlan tanárképzésen eluralkodott az apátia. Ennél súlyosabb problémát pedig elképzelni sem tudnék.

A másik ok, amit emellett találtunk: aki mesterszakra jelentkezett, sokkal nagyobb eséllyel elkötelezett és céltudatos, mivel három évvel és egy államvizsgával a háta mögött újra kellett felvételiznie egy teljesen új szakra, amely már nem általános nyelvi szak, hanem egy végzettséget nyújtó specializáció. Ezzel szemben az osztatlan tanárképzésben lévőknek az érettségi után kell dönteni a tanári hivatásról hatéves elköteleződés mellett úgy, hogy a felvételi után majd’ három évig nem látnak belőle semmit. A képzés egyik legfontosabb feladata az lenne, hogy minél előbb bevezesse a hallgatókat a tanár létbe annak minden velejárójával együtt. Így időben dönthetnének a továbblépésről azok, akiknek mégsem tetszik a dolog – ahelyett, hogy beleragadnak, majd lelkiismereti okokból elvonszolják magukat az államvizsgáig. Tizenkét vagy tizenhárom év az iskolapadban bőven elegendő, hogy felkeltse az érdeklődésünket a tanári hivatás iránt, ám nem biztos, hogy 18-19 évesen fel tudjuk mérni a munka összetettségét és a vele járó felelősség mértékét. Ezért kellene már a képzés hajnalán bemutatni a hallgatóknak egy reális képet a közoktatás világáról. A nyilvánvalóan diszciplináris mesterszakot megalapozó középkori angol irodalom és a haladó mondattan ágrajzai nem kimondottan segítenek eldönteni, hogy akarok-e tanár lenni.

Ha már egy hatéves egybefüggő tanárképzésről beszélünk, akkor az egyik értelmes megoldás az lenne, ha párhuzamosan elindulna a szakmódszertan képzés is az első évben, mert úgy hiszem, a nyelvtan vagy szókincs tanítás módszertanát sem híres angol írók életműve, sem pedig a bonyolult nyelvészeti okfejtések nem fogják megalapozni. Ráadásul idegen nyelvek esetében bizonyos hallgatók a módszertan gyakorlatokkal – szimbolikusan tanítva tanulással – könnyebben be tudnák hozni a nyelvtudással kapcsolatos lemaradásukat.

A cikk alapjául szolgáló elszomorító beszélgetés után szerettem volna némi megerősítést kapni, nehogy véletlenül az egész írás egyetlen szubjektív véleményen alapuljon. Az általam megkérdezett egyetemi tanárok gyakorlatilag forgatták a szemüket, amint meghallották az „osztatlan” szót, a képzésben részt vevő diákok pedig hosszú panaszáradatba kezdtek. Az egyik alkalommal arra is fény derült, hogy

az osztatlanos hallgatók nyílt levelet terveznek írni, amelyben részletesen kifejtik a képzés komoly hiányosságait.

A levél alapját egy kérdőív képezi majd, hogy felmérjék a legkülönfélébb szakokon jelenlévő helyzetet.

Piszkos anyagiak

Mennyibe is kerül a tanár szak, ha netán nem tudunk államilag támogatott formában tanulni? Elárulom: félévente 300.000 magyar forintba. A legjobb rész talán mégis az, hogy mivel a mi képzésünk egy hosszú gyakorlattal ér véget, így – az ELTE bölcsészkarán egyedülálló módon – nekünk nincs lehetőségünk túlfutó félév esetén a tandíjat kreditszám alapján meghatározni, tekintettel arra, hogy az utolsó félévünk mindenképp 30 kreditet ér. Van tovább is. Az egyik csoporttársam PhD hallgató. Nemrég megosztotta velem, hogy ha nem kapott volna ösztöndíjat, félévente 220.000 forintot kellene fizetnie. Tessék?

A doktori képzés 80.000 forinttal olcsóbb, mint a tanárképzés?

A történetnek itt sincs még vége. A magyar gondolkodásmód szerint rengeteg felsőoktatási képzésben úgy kell szakmai gyakorlatot végeznünk, hogy egy forintot nem kapunk érte. Nincs ez másképp a tanároknál sem. Teljes munkaidőben kell az iskolában lennünk, miközben szakdolgozatot írunk és még tanításkísérő szemináriumokra is járunk az egyetemen. Mindezért cserébe a törvény szerint nem kaphatunk semmit. Egy szó mint száz: Magyarországon ingyen munkaerőként tekintenek ránk, így próbálják meghozni a kedvünket a pályához. Az más kérdés, hogy számos intézményben fittyet hánynak erre és simán szerződtetnek minket. A tűz közeli iskolák ezt persze nehezebben tudják megtenni. A gondolatsor méltó lezárásaképp megemlítem, hogy én azért fogok tavasszal ismét kifizetni 300.000 forintot, hogy elvégezhessem a hosszú tanítási gyakorlatomat. Az őszi félévben is kegyes volt a dékán és egy forint kedvezményt sem adott (azaz hogy nekem se), így a következő félévben sem számítok másra. Lábjegyzetként megemlítem, hogy ezért egy percig sem őt hibáztatom. Azt viszont szeretném tudni, hogy amennyiben a munkáltatói igazolás, az albérlet, a kimagasló tanulmányi eredmény és két díj nem elegendő, akkor vajon kik és milyen feltételekkel jogosultak kedvezményre.

Túl sok a véletlen

A fent részletezett meglehetősen visszás tanárképzési rendszerhez, valamint a nevetséges pénzügyi körülményekhez vegyünk hozzá még egy adalékot: a drámai pedagógushiányt. Szeptember elején attól zengett a média, hogy tanévkezdéskor több ezer tanár hiányzik az iskolákból – nem egy olyan iskola volt, ahol több tárgyból is. Mindemellett rengeteg a pályaelhagyó tanár, tehát nem csak arról van szó, hogy kevesen lépnek be. Hadd idézzem újfent az Eduline-t. Egy 2017. szeptember 2-án megjelent cikkben azt írták: ha országosan keresünk az apróhirdetéses oldalakon, „222 óvónői, 779 tanári, 210 tanítói, 144 gyógypedagógusi állást találunk, ráadásul számos hirdetést az oldal keresője szerint szeptember 1-jén tettek közzé”. Mintha egy jó szatírát olvasnék. A kormány feltette az i-re a pontot azzal, hogy a tanárhiányt olyan emberek bevonásával akarja megoldani, akiknek semmiféle tanári vagy pedagógiai végzettségük nincsen. Palkovics László ezt azzal magyarázta, hogy nincs idő várni. Ezt úgy tudnám összefoglalni, hogy

minden nap fejbe verem magam egy kalapáccsal, de ahelyett, hogy kidobnám a kalapácsot, inkább minden nap beveszek egy fájdalomcsillapítót.

A magyar oktatási rendszer átláthatatlan piramisának tetején ücsörgő „szakembereknek” éjt nappallá téve azon kellene agyalniuk, hogy hogyan tegyék hívogatóbbá a tanári szakmát, illetve hogyan olajozhatnák meg a legjobban azok útját, akiket már csak egy hajszál választ el a diplomától. Például: 1) jelentős kedvezményt adhatnának azoknak, akik önköltséges képzésen az utolsó félévüket végzik, 2) könnyíthetnének a pedagógus minősítési eljáráson, 3) fizethetnének az összefüggő szakmai gyakorlatért… több ötletet nem írok le ingyen. Ezekhez az egyszerűbbnél egyszerűbb megoldásokhoz józan paraszti ésszel jutottam el, és biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen.

Az, hogy az oktatásért felelős szervek ezek közül egyet sem vetettek fel, az én olvasatomban két dolgot jelenthet: alaposan megtervezett, tudatos leépítést hajtanak végre, vagy szakmailag teljesen inkompetens emberek felelnek a magyar oktatásért. Egy harmadik opció ezek különleges elegye. Félreértés ne essék, egyik kormány sem jeleskedhet világmegváltó ötletekkel. A 2002-ben végrehajtott 50%-os közalkalmazotti béremelés a pedagógusok szempontjából legalább annyira értelmetlen volt, mintha csökkentették volna, hiszen ez a lépés önmagában semmilyen módon nem javítja az oktatás minőségét. Az addig életunt tanár másnaptól kétszer akkora fizetéssel lesz életunt. Valójában rengeteg radikális változtatásnak lenne értelme, ha nem fejjel lefelé ülnénk fel a háromlábú lóra. Bármi is álljon a jelenlegi, jó indulattal furcsának nevezhető folyamatok mögött, az én jóslatom szerint a magyar közoktatásban dolgozó tanárok számának csökkenése egy tendenciát fog mutatni, és – ha záros határidőn belül nem indul el valamiféle pozitív változás – öt év múlva tanévkezdéskor bizonyos tanári irodák visszhangzani fognak. Szívből kívánom, hogy ne legyen igazam.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s