Címke: diszlexia

Workshop a marslakókról

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.

DSC_6615

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!

Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »

2019. február 21.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Nem szabadulsz

Egy pisztoly a padlón, vér mindenhol… nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találom magam az osztályommal. Hatvan percünk van, hogy kijussunk innen. Vajon a többiekkel mi lehet odaát?

3 órával korábban

Mostanában ritkán volt ennyire jó angolóránk a nyolcadikkal. Ráadásul ma nem is kéne lennie. Azért jöttem fel, hogy Pétert helyettesítsem az epocháján, aztán elvigyem az osztályt egy újabb szabadulószobába. A sárga, azaz kezdő csoport hónapról hónapra egyre ügyesebb. Ma már spontán raknak össze hibátlan mondatokat, és néha egészen úgy tűnik, mintha lelkesednének is érte. Az is csoda, hogy ilyen könnyedén felfogják a két jelen idő közti különbséget, hiszen minden nap minden órájában küzdenek a saját anyanyelvükkel is. Az az elméletem, hogy olykor örülnek is ennek – hogy egy idegen nyelvvel tiszta lappal lehet kezdeni. Míg az anyanyelvükkel való boldogulás nehéz küzdelem, a második nyelv kihívás.

Remélem, év végéig marad még valaki, akit tanítani lehet. Szeptemberben 17 fővel indult el a nyolcadik osztály. Mára tízen maradtunk, és lehet, hogy lesz ez még kevesebb is. Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy ennyire könnyedén jönnek és mennek a gyerekek. Az eddigi, majd’ hároméves történetem egyik főhőse, a pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb tanítómestere ősszel végleg elbúcsúzott tőlünk. Végignéztem, ahogy sírás közeli állapotban elköszönt az osztálytársaitól, aztán én is megöleltem, s többé nem láttuk egymást. Az utolsó mondata az volt, hogy „köszönöm, amit értem tettél”. Három év alatt semmi sem változott és minden megváltozott.Érdemes továbbolvasni »

Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől

Zsombor43 hozzászólás

Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”

Érdemes továbbolvasni »

Dolgozat a Tüskevárban

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Ki gondolta volna, hogy a dolgozatírás olyan téma, amiről hosszasan lehet írni? Amikor én iskolába jártam, a világ legtermészetesebb dolga volt. Tucatszám írtuk őket – röpdolgozatot, témazárót, szódogát meg miegymást. Ugyan mi lehet ennyire érdekes benne? 2017 szeptemberétől már négy osztályban tanítok angolt, így jelentősen megnőtt a dolgozatok elszenvedőinek száma. Ahogyan ez nálunk lenni szokott, hihetetlenül lassan jutottunk el az első komolyabb számonkérésig. Akadnak osztályok, ahol két hónap alatt alig néhány normális angolórát tudtam megtartani. November közepénél nem akartam már tovább húzni, így 13-án besétáltam a terembe, és felírtam a táblára, hogy: “NOVEMBER 20. QUIZ TIME!” Ami ez után következett, az egészen elképesztő. Az előkészületek, a dolgozatok megírása és az utóhatás olyannyira erőteljes volt, hogy érdemes ezt az egész történetet bemutatnom módszertani és pedagógiai vonatkozásában egyaránt. Mindeközben igyekszem egy olyan tanári szemléletet is közvetíteni, amelyhez foghatót diákként nagyon ritkán állt módomban megtapasztalni.Érdemes továbbolvasni »