Interjú Vinkler Andival I.

Jött, látott és megvett minket kilóra, engem legalábbis mindenképp. Először 2016 tavaszán találkoztam vele egy angol módszertan kurzuson, ahova azért hívta meg a tanárunk, hogy meséljen nekünk, elsőéveseknek, a rövid tanítási gyakorlatáról. Később volt szerencsém közelebbről is megismerni, és tavaly nyáron közös kurzust is szervezni vele. A kezdetektől fogva titkos (?) rajongója vagyok, mert hihetetlen tanári karizmával rendelkezik. Nemcsak a csellója mögött ülve művész, hanem angol és ének-zene szakos tanárként a csoportjait is művészi érzékenységgel vezeti. A Diákcsoda történetének legelső, kétrészes interjújában barátommal és kollégámmal, Vinkler Andival beszélgetek.

Zsombor: Melyik áll hozzád közelebb a két szakod közül, az angol vagy az ének-zene?

Andi: Ezt sokan szokták kérdezni, és nagyjából mindig ugyanazt a választ adom rá, hogy tulajdonképpen nem tudom eldönteni. Mind a kettő, és mind a kettő másért. Az angollal kapcsolatban sokkal több a konkrét osztálytermi és egyéni tapasztalatom, úgyhogy mint tanár meg mint pedagógus, szerintem azzal kapcsolatban magabiztosabb vagyok. És nyilván nagyon szeretek nyelveket tanulni és tanítani általánosságban is. Nem csak a nyelv, hanem a kultúrák iránti szeretetemet is nagyon szeretem belevinni a tanításba. Az ének meg a zene úgy általánosságban meg életem nagy szerelme, és nagyon szeretem főleg a gimis korosztálynak tanítani az éneket, mert egy nagyon mellőzött tantárgynak tartom sajnos, és ez teljesen szemben áll azzal a fajta imádattal, amivel én vagyok a zene iránt. Azért is szeretek éneket tanítani ennek a korosztálynak, hogy megmutassam, mennyire sokat adhat nekik a zene, és hogy mennyivel gazdagabbak lehetnek ettől.

Zs: Úgy érzed, hogy zenészként ezt az imádatot szeretnéd továbbadni nekik?Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben I.

2016 őszén találkoztam vele először. A kollégák csak annyit mondtak a tanáriban, hogy jött egy új autista lány a hatodikba. Nem bírja elviselni, ha kudarc éri az órán, és állandóan őrjöngve kirohan a teremből. Úgy bevágja az ajtót, hogy keretestül kiesik. Ezen a ponton még büntetlenül távozhattam volna a különleges bánásmódot igénylő gyerekek világából, de bizonyos intő jelek már itt megmutatkoztak: a szemem se rebbent. Inkább gyermeki kíváncsisággal tekintettem a furcsa jövevényre. Az első találkozás zökkenőmentes volt, viszonylag hamar összebarátkoztunk. Annak pedig külön örültem, hogy egy szorgalmas diákról van szó, aki tanulás szempontjából mindig is példát mutatott a többieknek.

Az itt töltött másfél évem alatt én is eljutottam egy fontos megállapításhoz: nem mindenki integrálható iskolai környezetbe. Ez persze nem spanyolviasz, csupán én gondoltam azt, hogy az ilyen speciális inkluzív iskolák arra valók, hogy mindenki elérje ezt a végső célt. Elvégre az iskolai közösség a társadalom miniatűr leképeződése, és az ebben való aktív részvétel elősegíti a felnőttkorba való átlépést. Nem is beszélve arról, hogy a kamaszkori kortársak felé fordulás elengedhetetlen a szociális készségek fejlődéséhez. Mégis előfordul, hogy valaki olyan szélsőséges magatartási, beilleszkedési gondokkal vagy súlyos tanulási problémákkal küzd, hogy a többiekkel való közös tanulás vagy nem segíti elő az ő fejlődését, vagy éppen ellenkezőleg, romboló hatása van saját magára és akár a társaira is. Láttam ilyenre példát.Érdemes továbbolvasni »

A határon innen

Fiatal pályakezdő pedagógusként számtalanszor lyukadok ki annál a bizonyos válaszútnál, amikor el kell döntenem, hogy átlépem-e a tanár és diák közt húzódó határvonalat vagy sem. Ezek igazi élet nyújtotta leckék, amelyekből rengeteget lehet tanulni úgy a szakmánkról, mint saját magunkról. Zavarba ejtő volt, ahogyan közeledtem a rövid gyakorlatos csoportomhoz, és a lányok sikongatni kezdtek. Persze a Tüskevárban ennél extrémebb helyzetekbe is lehet keveredni. Például amikor egy lány a tanítási idő kellős közepén megkérdezi tőlem az aulában, hogy mit csinálok este, mert szívesen beülne velem valahova. Másfél év után a szemem se rebbent, pedig tudom, hogy nem viccnek szánta. Megkóstolt, nyílt játszmát kezdeményezett velem, amelyben nagyon fontos volt, hogy hogyan reagálok – körülbelül egy másodpercen belül. Aztán amikor késő este borozgattam vele… dehogy is! Azt válaszoltam neki, hogy köszönöm nem. Erre elmosolyodott és annyit mondott: amúgy csak vicceltem.

Érdemes továbbolvasni »

A tanárképzés halála

Amikor megállíthatatlanul zuhanunk a lejtőn, nincs idő az előjátékra. A Diákcsoda Blog legelső írása máris fejest ugrik a magyar oktatás kétségbe ejtően sötét és feneketlen vermébe. A cikk magját akkor vetettem el, amikor november 8-án este fél hatkor az ELTE bölcsészkarának kávézó-bárjában beszélgettem egy kedves tanárhallgató társammal és barátommal. Jóllehet mindketten pontosan ugyanazt az utat járjuk – évek óta egyetemen tanulunk és rövidesen diplomás tanárok leszünk –, van egy jelentős különbség, amely áthidalhatatlan szakadékot képez köztünk. Én az idén megszűnő tanári mesterszakra járok, ő pedig a nemrégiben újra bevezetett osztatlan tanárképzésre. A rövid, ám annál velősebb diskurzusunk olyannyira felbőszített, hogy hét év felsőoktatásban töltött idő után úgy döntöttem, felszólalok. Egy hosszú és kimerítő írásban bemutatom a tanárképzési rendszert, és elmesélem, hogyan juttatott el minket ez a rendszer oda, hogy többé ne akarjunk tanárok lenni.Érdemes továbbolvasni »