S magyarul? Egy különleges kaland. Tavaly novemberben keresett meg Miss Mitzi, hogy szeretne elröpíteni a varázslatos iskolabuszával egy izgalmas tanulmányi kirándulásra. Vele addigra már többször beszéltünk, mint találkoztunk: ő nem más, mint Rózsa Ildikó, a ReSuli Alapítvány vezetője, a Mars magántanulói csoport alapítója, valamint a Tilos Rádió Mintamókus című megoldásfókuszú oktatási műsor házigazdája. Remélem, ezen sorok láttán elnézi nekem ezt a szegényes exposét. Mindnyájan órákig tudnánk beszélni a másikról, annyi mindent csinálunk, de egyvalami összeköt bennünket: a gyerekek ügye.

2021-ben Ildi megnyert egy Erasmus+ pályázatot. A projekt címe: SENtor – Exchanging Experiences and Practices in mentoring SEN Children. A főbb céljai: az SNI helyzetének feltérképezése, tapasztalatcsere, szakszerű módszerek elsajátítása és az érintettek (gyerek, szülő és nevelő) közti kommunikáció elősegítése. A programban három ország vesz részt: Litvánia, Románia és Magyarország. Ez azt jelenti, hogy a részt vevő partnerek meglátogatják egymást, különböző előadásokon, workshopokon vesznek részt együtt, iskolákat látogatnak és belekóstolnak egymás kultúrájába. Tavaly szeptemberben a csapat meglátogatta a Tüskevár iskolát az egyhetes magyarországi kalandjuk zárásaképp. Ezt meghálálván kaptam a lehetőséget, hogy csatlakozzak az erdélyi utazáshoz.

Február 5-én hajnalban a magyar szupercsapat találkozott a reptéren és együtt elrepültünk Marosvásárhelyre, ahonnan busszal továbbvittek minket a végső állomásunkra: Brassóba.

A főhadiszállásunk a brassói Áprily Lajos Főgimnázium volt. Hétfőn délelőtt az iskola igazgatónője, Ferencz Irma, illetve egyik tanítónője, Kovács Karola – akik maguk is részt vesznek a programban – mutatta be nekünk az iskolát és nyújtott betekintést a román oktatási rendszer működésébe. A csapat egy része litván, úgyhogy a közös beszélgetések a következőképpen zajlottak: ha valamit mondtunk magyarul, azt valaki rögtön angolra tolmácsolta, majd az egyik kolléga tovább angolról litvánra. Mindezt olykor román szavakkal fűszereztük meg. A szerdai és csütörtöki iskolalátogatás során már négy nyelven zajlott a diskurzus. Kimondottan pezsdítő volt ez a bábeli brassói zűrzavar.

Hétfőn máris kaptunk egy kis kóstolót az erdélyi kultúrából. Ennek egy része különböző tálakra volt ízlésesen elhelyezve. A másik pedig négy gimnazista pár volt, akik többféle népviseletben jelentek meg, hogy néptánc bemutatót tartsanak nekünk – gondoltam én. Ám amikor felcsendült a zene, akkor odajöttek hozzánk és felkértek táncolni. Hozzám egy bűbájos tizenegyedikes leány lépett oda, aki némán és szűnni nem akaró mosollyal az arcán viselte a zavaromat és esetlenségemet. A szakadt sárga tornacipőm sem úgy kopogott a padlón, mint a többieké. A nap végén az igazgató asszony finom javaslatot tett, hogy talán a térdig érő hóra való tekintettel nincs-e kedvem átvenni egy másik cipőt.

Kedden bele is csaptunk a román oktatásügy lecsójába. A délelőtti blokkban elsőként

két vendég érkezett a tanfelügyelőségtől, akik részletesen meséltek az SNI gyerekek jelenlegi helyzetéről.

A későbbiekben egy kedves, kifejezetten joviális úriember mutatkozott be, akinek van egy Down-szindrómás kisfia, s aki létrehozott egy egyesületet, amellyel az SNI-ben érintett szülőket támogatja és kovácsolja össze. A beszámolója közben egyszer csak megérkezett egy édesanya. Egy életre beleégett a szemembe az a megtört, meggyötört, fáradt arc. Előadta nekünk ADHD-s és egyéb egészségügyi problémával élő kisfia történetét, amit nem is bírt könnyek nélkül végigmondani. Kétségbe volt esve – reményvesztettnek és eszköztelennek látszott. Később befutott a tündéri kisfiú is. Némi zavar keletkezett a levegőben: hamar megértettük, hogy noha biztosan nehéz lehet olykor a gyermekkel, az anya mindinkább saját reménytelennek tűnő helyzetét vetítette őrá. Inkább személyesen neki lenne szüksége megsegítésre, támogatásra. Ott helyben elindult a kommunikáció arról, hogy milyen módon lehetne a családnak támogatást nyújtani.

Kedden körbevezettek minket az Áprilyban, majd szerdán és csütörtökön ellátogattunk két speciális iskolába. Az egyik egy hasonló EGYMI (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény), mint nálunk: Centrul Școlar pentru Educație Incluzivă Brașov. Itt a legkülönfélébb fogyatékkal élők tanulnak kis létszámú osztályokban. Több tantermbe is bementünk. Az egyikben például egy kedves látássérült kislány olvasott fel nekünk román nyelvű Braille-írást. A másik intézmény, a Şcoala Profesională Specială Codlea, egy olyan szakiskola, amely értelmileg érintett gyerekeket foglalkoztat. A hagyományos tantermi órák mellett szakmákat tanulhatnak. Jártunk többek közt a tankonyhán, varrodában és az asztalos műhelyben is. Mindegyik helyen szorgos kezek munkálkodtak és hatalmas vendégszeretet övezett minket.

Bizonyos dolgok különböznek a magyar gyakorlattól, de azt kellett megállapítanunk, hogy a legtöbb dolog ugyanúgy működik, mint nálunk. A magyarral szinte teljesen megegyező, szakértői bizottsághoz hasonló intézmény állítja ki a diagnózisokat, ám nehezebb ehhez hozzájutni, mint itthon. Brassó megyében több mint hetven olyan SNI gyermek van, aki egy magántanulóihoz hasonló státuszban van (amit ma már nálunk egyéni munkarendnek neveznek). Abban különbözik viszont a miénktől, hogy itt a tanárok személyesen kijárnak a családokhoz. A főtanfelügyelő-helyettes elmondása szerint a pandémia előtt csupán egy tucatnyi ilyen eset volt, azonban az otthon tanulás alatt sokan rájöttek, hogy ez a megoldás jobban működik nekik. Érdekesség továbbá Romániában, hogy amennyiben születik hivatalos diagnózis, a szülőnek engedélyezik, hogy egész nap jelen legyen az iskolában a gyereke mellett – egy asszisztens vagy árnyékpedagógus feladatát látja el. (Ez kiváló vitaindító pedagógiai szempontból.)

A minősítési rendszer is hasonló: a tanároknak szintvizsgát kell tenniük, hogy előrébb lépjenek a bértáblán. A kezdő tanárok fizetése itt is nagyon alacsony, de átlagban egy picit jobban keresnek a pedagógusok, mint mi.

Ami nagyon ismerősen csengett: a szakemberhiány. Itt is adott esetben ezerkétszáz tanulót kell ellátnia egy iskolapszichológusnak. Illetve a gyógypedagógusok kapcsán felmerül egy újabb probléma: hiába akad logopédus, ha nem beszél magyarul, nem lesz nagy segítség a magyar iskolák SNI tanulóinak. Mint kiderült, az egész városban van összesen egy darab magyarul beszélő logopédus. A számomra legérdekesebb tény – ami egyébként félreértést is okozott, amikor próbáltuk elmagyarázni a román kollégáknak, hogy én hol is dolgozom:

Romániában nincsenek olyan „átmeneti” iskolák, mint nálunk. Az SNI tanulók vagy a többségi iskolákba vannak integrálva vagy speciális iskolába járnak. A kettő közt nemigen akad egy Tüskevár sem,

amelyben enyhébb zavarokkal, nehézségekkel élő gyerekek járnak nagyobb osztályokba, hagyományos általános iskolai vagy gimnáziumi képzés keretében. Cserébe például az utolsóként meglátogatott szakiskolában számtalan olyan tanuló is szembejött, akiről nem feltétlenül mondtam volna azt, hogy speciális iskolára lenne szüksége. (No persze nem töltöttünk velük annyi időt, hogy ezt biztosan tudjuk.) Minden ország, minden társadalom, minden oktatási rendszer a maga módján kezeli az SNI helyzetét – vagy éppen nem kezeli. Magyarországon az az érdekes helyzet állt elő, hogy a rendszerváltással teret nyerő különféle alternatív alapítványi iskolák, magániskolák és tanulócsoportok kimondott vagy ki nem mondott hősies vállalása, hogy utolsó hálóként felfogják a többségi iskolákban helytállni képtelen tanulókat. Tekinthetjük úgy, hogy árnyaljuk a gyerekek számára rendelkezésre álló oktatási intézmények palettáját, vagy úgy, hogy a közoktatás rendellenes működése miatt a rendszer lepasszolja hozzánk az akár kicsit is kilógókat.

Volt egyvalami, amire többen felkaptuk a fejünket: valahogy nyugodtabb a légkör, békésebbek a pedagógusok – legalábbis azon a három helyen, ahol jártunk. Akármerre sétáltunk az iskolákban, nem láttunk az összeesés szélén álló, frusztrált, ingerült, feszült tanárokat. Olyat sem, hogy fejvesztve rohannak órára. Nyugalom volt a levegőben. Hirtelen visszagondoltam a mindennapjainkra a suliban, illetve a jelen oktatásügyi légkörre. Azt kell mondanom, hogy úgy nagy általánosságban a magyar pedagógusok nincsenek jó állapotban. A kevesebb pénzt is elfogadnám, ha ilyen nyugalmat élhetnék meg mindennap, mint ott.

Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor elbúcsúztam az igazgatónőtől és elindultam kifelé az épületből. A folyosón szembejött egy idősebb, ősz hajú tanár úr. Elegánsan, de szolidan volt felöltözve. A kezét nyújtotta. Elmondta, hogy ő a testnevelő tanár és most készül az esti iskolai rendezvényre. Ahogy szembeállt velem és belenézett a szemembe, mintha a lelkemig hatolt volna a tiszta tekintetével. Zavarba is jöttem. Végtelen nyugalom áradt belőle és ízes tájszólással azt mondta: vár minket szeretettel bármikor. Abban a pillanatban megértettem, hogy bizony van még hova fejlődnöm.

Ildi szerencsére nem tudott kibújni a bőréből. Miért is kéne egy adásnak elmaradnia, csak mert Brassóban vagyunk? A szálláshelyünk erkélyén felépítettük a stúdiót (paplanok, sámli, kartondoboz a jegyzeteknek) és 17:00-kor elindult élőben a Mintamókus. A képen bal oldalon látható a fent említett, brassói származású tanító néni, Kovács Karola. Jobb oldalon pedig a magyar csapatból látható Lendek Réka, a Meseliget Alapítvány elnöke, tréner, valamint matematika-fizika szakos tanár. Hogy mennyi mindenről beszélgettünk másfél órában, azt nehéz lenne röviden összefoglalni. Amit biztosan el tudok mondani: négy olyan ember diskurzusa volt ez, akik mindnyájan a végletekig elkötelezettek a gyerekek, és azon belül a különleges figyelmet igénylő tanulók iránt. Aki meghallgatja az adásunkat, talán egy picit megnyugodhat, hogy számtalan szenvedélyes kolléga van, aki folyamatosan az SNI gyerekek jelenével és jövőjével van elfoglalva – alulról szerveződve igyekszik tenni valamit egy lehetetlennek tűnő helyzetben.

Vajon mi fog kisülni abból, ha ezek az emberek találkoznak egymással?