Bejövő hívás: 21. század

Március 13. péntek: egy kedves barátommal és kollégámmal ücsörgünk egy ser fölött sör felett és sörfeledten beszélgetünk. Közben olykor-olykor a mobilomra pillantok. Várjuk a nagy bejelentést. 89 októberének a nyomába sem érhet, de mégis érezzük, hogy valami jelentős dolog történik. Elvégre a maga nemében ez is egy fajta rendszerváltás. És igen… most már biztos: hétfőtől otthon leszünk. Egyelőre az egész felfoghatatlan. Van két napunk megálmodni, hogyan is állunk át hétfőtől a rendeletben kiadott digitális munkarendre.

Mielőtt a merülőfélben lévő távirányítónkkal előretekernénk a magyar digitális távoktatásról szóló videokazettát, érdemes visszatekinteni a másfél évvel ezelőtti Álmaink iskolája című írásomra. Egy kérdőívben arra kértem az embereket, hogy meséljék el, milyennek képzelik el az álom iskolát. Az eredményeket bemutató cikket a következő bekezdéssel nyitottam:

„Van egy kérdésem: mit jelent az, hogy iskola? Ha a Kedves Olvasónak sem sikerül néhány másodpercen belül kielégítő definícióval szolgálni, akkor már itt is ül mellettem a csónakban. Vajon mi okozhatja a nehézséget? Az, hogy ennyire sokoldalú lenne? Természetesen. De van itt más is. Percről percre változnak az igények, a lehetőségek, és mindeközben újabb és újabb szülőgenerációk érkeznek, akik másképp gondolkoznak a nevelésről – nem is beszélve a 2010 után világra jött digitális bennszülöttekről, akiknek a köldökzsinórja USB 3.0-val van csatlakoztatva. Igazi kihívás egy közoktatási rendszernek mindehhez folyamatosan alkalmazkodni, főleg tömeges kereteken belül.”

Másfél év távlatában felfedeztem egy kínos önellentmondást a saját házi minikutatásom kapcsán. A kérdőív bevezetőjében ugyanis arra kérem a kitöltőt, hogy engedje szabadjára a fantáziáját. A jelenlegi helyzet tükrében tudatosult bennem, hogy sajnos azonban ezt nem igazán tettem lehetővé a számára, ugyanis alig említek olyan alternatívákat, amelyek szerint a hagyományost (legalább részlegesen) felváltaná a digitális távoktatás. Szinte végig az iskolaépületen belül mozogtam, és több kérdéssel is jószerivel a felszínt kapirgáltam. Most pedig itt ülök a számítógép előtt – hónapok óta, mindennap. Ez idő alatt sokszor nem tudtam visszafogni magam: elő-előtört belőlem az őszinte, megingathatatlan igazság:

Rendszerszinten évtizedekkel le vagyunk maradva.

A fenti sor olvasása közben különös déjà vu érzés foghatta el a kedves olvasót, hiszen ez a mondat legalább annyira elcsépelt, mint a pedagógus bértáblával való viccelődés. Van azonban egy lényeges különbség: eddig csak távolról láthattuk, hogy mihez képest is vagyunk lemaradva, és nehéz volt magyar fejjel átültetni a saját oktatásunkra a mindenféle külföldön ellesett csodákat. Más szóval: ha egy lelkes, ambiciózus, hivatástudattal túlfűtött kolléga előadta volna egy konferencián, hogy 2020. márciusától eljön a forradalom és minden gyerek számítógépen keresztül fog tanulni, nagy valószínűséggel egy kör elfojtott kuncogást követően mentővel elszállították volna a legközelebbi erre alkalmas intézménybe. Március 13-án bejelentették, hogy márpedig pontosan ez fog történni, méghozzá három napon belül.

Március 15-én vasárnap érkezett egy email az igazgató úrtól, hogy az informatikatanár előkészítette a terepet: hamarosan kapunk hozzáférést a Microsoft Teams alkalmazáshoz. Két héten belül teljes gőzzel ment az online oktatás – néhány kivétellel a teljes órarendünket átültettük az online térbe. Mindezt egy fantasztikus összjáték övezte. Katartikus élmény volt számomra, ahogyan a diákokkal, szülőkkel és kollégákkal izzottak a vonalak, és mindenki azon dolgozott, hogy hogyan tudnák a legjobban csinálni. Külön szívmelengető volt, ahogy az idősebb, kisebb informatikai jártassággal rendelkező kollégáim folyamatosan kerestek, órákon át tanítottam nekik a szoftver használatát, bemutató videókat készítettem, támogattam őket. Mindeközben láttam, ahogy a Facebook-on hatalmas tanári csoportok alakultak, ahol kifejezetten a digitális távoktatásban tudtunk egymásnak segíteni. Ha bárki írt a kérdésével, problémájával, pillanatokon belül több választ is kapott.

Eleinte megijedtem ettől a változástól, és elsősorban nem azért, mert ismeretlen terep. Sokkal inkább azért, mert a mi iskolánk nem hagyományos, számtalan atipikus fejlődésű gyermek jár hozzánk. Tartottam attól, hogy a fizikai távolság beveri az utolsó szöget a tanulási és magatartási nehézségek koporsójába. Nem így lett, sőt, bátran kijelenthetem, hogy ennek az ellenkezője valósult meg, nem kis meglepetést okozva.

Az indulás országszerte döcögős volt. Az egyik leggyakoribb jelenség, amivel találkoztam: számos iskola a teljes tantermi oktatást akarta áthelyezni az online térbe. Ez egyfelől nem reális, másfelől a digitális távoktatás nem erről szól. Ebben a kontextusban végre megvalósíthatjuk a hőn áhított projektalapú oktatást, miközben maximálisan támogatni tudjuk az egyéni tanulói utakat. Egyszóval: a digitális oktatás lenne hivatott feloldani az évszázadok óta belénk ragadt „gyártó soron legördülő diákok” szemléletet. Itt mindenkinek lehetősége van egy vezérfonal mellett egyéni tempóban és intenzitással haladni.

Egy másik jelenség, ami a kezdetekben sötét felhőtakaróként árnyékolta be a diákok életét: rettenetesen sok feladatot kaptak minden szaktanártól. Ennek egyik oka véleményem szerint az, hogy egyes szaktanárok a kevésbé hatékonyan folyó online tanórákat vagy a kevesebb kontaktórát igyekeztek kompenzálni ezzel – kiváltképp az olyan teljesítmény-orientált intézményekben, ahol bizony van egy elvárt mennyiség. A végeredmény az lett, hogy kétszer-háromszor annyit kellett dolgoznia a gyerekeknek, mint az iskolában. Ezt szerencsére dörgedelmes szülői levelek jelezték vissza, nálunk is. A jelenség újfent a digitális távoktatás félreértelmezésének köszönhető.

Na de mi történt nálunk, a Tüskevár Iskolában? Kezdetben rengeteg megsegítésre volt szükség, hogy mindenki felvegye a fonalat és megtanulja, mit hol talál, hova kell kattintani, hogy kell feladatot visszaküldeni stb. Viszonylag rövid idő alatt sikerült felépítenünk az új online iskolánkat, a diákjaink pedig velünk együtt felvették a ritmust. A huszonegyedik század igényeihez igazodva az online videós óráknak csak egy részét tartottuk meg, a fennmaradó részt a legkülönfélébb online feladatokkal, projektmunkákkal töltöttük ki. Ezen felül sikerült a vizuális kultúrát, a drámát, a szociális kompetenciát, valamint az egyéni fejlesztéseket és az autizmussal élő diákjaink szociális csoportját is maradéktalanul megvalósítanunk. Emellett az osztálykísérő társam, Ági néni, minden délután megmozgatott minket egy online tornaóra keretén belül. Ami pedig az osztályunkat, a kilencediket illeti:

Minden reggel 8:45-től nyitó (osztályfőnöki) órát tartottunk, ahol naponta legalább háromnegyed órát beszélgettünk a tanulásról, az online felületről, a karanténról, vagy bármi másról, ami foglalkoztatta őket. Kifejezetten fontos volt a humor és a könnyed beszélgetés is, amibe rengetegen bekapcsolódtak. Úgy érzem, a legtöbb diák számára életmentő volt ez a kapaszkodó.

Az oktatás hivatalos részén felül megszerveztük az online társasjátékozást is: minden hétfőn és pénteken délután fél háromtól másfél órás társasozás volt. A két favorit a Solo és a Skribbl.io lett, de kísérleteztünk mással is. Mindezt megkoronázta, hogy a szakmai fejlődésem egy újabb mérföldkőben esett hasra: összesen talán tíz órát korrepetáltam a gyerekeimet informatikából, és meg kell mondanom, hogy egészen élveztem! (Ők kevésbé.)

Kiemelten fontosnak tartottuk a szülőkkel való folyamatos kapcsolattartást, ezért az emailek és telefonhívások mellett több online szülői értekezletet is szerveztünk a Teams-en keresztül. Minden szülő megoszthatta velünk az érzéseit, gondolatait, tapasztalatait, hogy így is segítsenek minket az online oktatás finomhangolásában. Hamarosan pedig személyesen is találkozhatunk velük: a tanévet egy szombat délutáni, sütögetéssel és társasjátékozással egybekötött bizonyítványosztással zárjuk.

Az elmúlt három hónapnak voltak egyértelmű nyertesei és vesztesei. A nyertesei azok voltak, akiknek minden technikai feltétel a rendelkezésére állt, könnyedén elsajátította a digitális platform használatához szükséges informatikai ismereteket, és hajlandó volt alkalmazkodni az új tanulási formához. Észrevettük azt is, hogy a figyelemzavarral küzdő diákjainknak egyértelműen felüdülést jelentett, hogy nincs körülöttük nyüzsgés – sokuk nyugodtabb és összeszedettebb volt. Egy-két csoda is történt nálunk. Például: van egy olyan diák az osztályomban, aki háromnegyed évig szó szerint semmit nem csinált a tanteremben és kifejezett célja volt, hogy a tanév végét követően abbahagyja a tanulmányait. Ehhez képest a digitális munkarend alatt kivirágzott: minden tantárgyból gőzerővel oldotta meg a feladatokat, vett részt az online órákon, és egy hónappal ezelőtt kijelentette, hogy mégis szeretné folytatni a tanulmányait.

Nem volt mindenki ennyire szerencsés. Voltak vesztesek, akiknek nem volt elég eszköz a háztartásban, nem értenek jól a számítógéphez és képtelenek voltak ezekkel az online módszerekkel hatékonyan tanulni. Alá kell írnunk, hogy bizonyos tantárgyak esetében egyelőre nem megoldható, hogy megfelelően oktassunk online – elengedhetetlen a személyes jelenlét és az azonnali reakció a diákok haladására. Különösen igaz ez, ha egy diáknak komoly lemaradása van valamiből. Külön lapon meg kell említenem azokat a történeteket, ahol a gyermek képtelen volt önállóan dolgozni az online térben, és a szülőknek gyakorlatilag nem volt más lehetőségük, mint hogy ott üljenek mellettük folyamatosan. Ez egy lehetetlen küldetés, és végtelenül sajnálom, hogy a kényszerhelyzet ilyen terhet rótt rájuk.

A nehézségektől függetlenül a legfőbb ideje volt, hogy a modern, 21. századi oktatás bekopogtasson. Meglátásom szerint nagyon nagy szükség van arra, hogy végre elmozduljunk ebbe az irányba, mert az oktatási rendszerünk számos gyenge pontját lehetne ezzel megerősíteni, illetve végre meg lehetne szabadulni a múlt század kellemetlen, már-már kínos béklyóitól. Egy pár napja folytatott, pezsdítő tantestületi vita során arra jutottunk, hogy mi mindenképp meg fogjuk tartani a digitális platformot, és ki-ki a maga módján beleépítheti a tanításába. Azonban ennek van két fontos alapfeltétele:

  • A digitális oktatás nem lehet a hagyományos tantermi oktatás izzadtságszagú digitalizálása. Bizonyára rengeteg emlékünk van az elmúlt időszakból a ferdén lefotózott feladatlapokról, amelyeket ki kellett nyomtatni, ráirkálni, majd újra befotózni és a fotót feltölteni. Ezt a tanár pedig nyilvánvalóan nem tudta hatékony módon javítani. Ez nem digitális tanítás. Inkább olyan, mintha egy lovaskocsira GPS-t szerelnék. A pedagógusoknak meg kell tanulni, hogyan működik az online világ. Ehhez pedig nyitottnak és bátornak kell lenni, mert jelentős változás ez sokunk számára.
  • A digitális felület nem róhat plusz feladatokat a diákokra – tehát nem szabad egy online házi feladat megoldó hellyé válnia –, hanem ki kell kiegészítenie az iskolai tanórákat oly módon, hogy ez által valamelyest csökken a tanteremben feldolgozott anyag mennyisége. Ha ügyesek és alkalmasak vagyunk, akkor egyes tárgyakból megvalósíthatjuk a fordított tanterem koncepcióját is, amely során a diákok otthon önállóan kezdik feldolgozni az új tananyagot, az iskolai tanóra pedig az ő munkájuk, tanulásuk összegzésére és megsegítésére szolgál. Bár ez utóbbi ötlet egyelőre inkább utópia.

***

Zárásképpen szeretnék tőlem szokatlan módon politizálni is – röviden, éppen csak annyira, mintha a tóparton állva a hullámok finoman nyaldosnák a lábujjaimat.

A pedagógusoknak Magyarországon nincs anyagi megbecsültsége, ezt vitathatatlan tényként jegyezhetjük. A legtöbbünknek továbbá semmiféle olyan képesítése sincs, hogy igazán kompetens módon biztosítani tudja a teljes körű digitális oktatást. Nekünk, pedagógusoknak mindössze két napunk volt megálmodni, hogy milyen módon fogjuk egyáltalán elkezdeni ezt az időszakot. Csak és kizárólag a kreativitásunkon, rugalmasságunkon, találékonyságunkon, és egyik-másik kollégám zsenialitásán múlt, hogy véghez tudtuk vinni a küldetést. Minimális tapasztalattal és jártassággal megvalósítottuk a digitális tanítást anélkül, hogy a tanévet fel kellett volna függeszteni. Hogy mit kaptunk mindezért cserébe? Egy-két PDF-be szkennelt, bicskanyitogató, képmutató, már-már vérlázító, közhelyekkel tűzdelt köszönőlevelet. Ezúton szeretnék reagálni ezekre pár szóban:

A legmélyebb felháborodásommal visszautasítom ezeket a leveleket. Nincs szükségünk a hálálkodásra. Hosszú évek óta próbálunk túlélni, nélkületek. Erőn felül teljesítettük ezt az időszakot, és ezt csak magunknak köszönhetjük. Csak annyit kérek tőletek, hogy végre hagyjatok minket békén, és örüljetek annak, hogy ilyen anyagi feltételekkel is tombol bennünk a hivatástudat, a tenni akarás. Ez az egyetlen, amitől a magyar oktatási rendszer még nem omlott kártyavárként össze. Legalább egy vasalódeszkára elengedő jutalmat megérdemeltünk volna.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s