Ha menni kell

Túl hosszú az út – mondja Eperke.

Ülünk a vonaton a hetedik vágányon és várjuk az indulást. Egy óvatlan pillanatban egymásra mosolygunk, ő pedig zavarában elneveti magát. Akkor történik ilyen, amikor tudja, hogy igazam van, mégis köti az ebet a karóhoz. Arról vitatkozunk, hogy talán értelmetlen dolog a haragtartás. Olyan, mintha június óta egy hosszú, véget nem érő beszélgetést folytatnánk, ami akkor is zajlik, amikor csak összefutunk a folyosón. Mintha egyetlen pillantás vagy mosoly is egy újabb tollvonás lenne a közös történetünk kincset érő kéziratában. Minden megy a maga útján. Sínen vagyunk. Néha kinézek az ablakon. Úgy sajnálom, hogy Linának végül nem sikerült. El kell mondanom neki, hogy mennyire fog hiányozni.

***

33 órával korábban

Egy rózsaszín könyvvel ülök a metrón. A borítójára nincs semmi írva, csupán egy rajzocska van az elején: egy kis pálcikaember szoknyában és fölötte egy csillag. A könyv egy fiktív amerikai városban játszódik, ahol a helyi középiskolába egy szép napon megérkezik egy nagyon furcsa lány. Stargirl – így nevezi magát, és hamarosan ettől a névtől lesz hangos az egész iskola. Az új tizedikes lány semmihez és senkihez nem fogható: hosszú, földig érő ruhában jár, az ebédlőben ukulelén játszik és mindenkit felköszönt egy dallal a szülinapján, érthetetlen dolgokat csinál a tanteremben, a focimeccseken az ellenfél góljait is megünnepli, és nap mint nap apróságokkal kedveskedik a város minden lakójának. A polgárpukkasztó, bizarr lény iránti kezdeti rajongás egyszer csak elillan, s a közösség egy emberként kiveti magából – mert ő más, mint a többi. Jószerivel semmit nem úgy csinál, ahogy bárki az iskolában vagy ahogy azt a társadalom elvárná tőle, és ez mindenkit felháborít.

Stargirl a megtestesülése mindannak, amivé a lelkünk mélyén válni szeretnénk, de nincs bátorságunk meglépni. Az egészséges nonkonformitás angyala ő, aki – mindenki döbbenetére – pofonra puszival felel. Már csak egy kérdés marad: vajon mi történik, ha a bátortalan főhősünk szerelembe esik ezzel a csodálatos lánnyal?

Hosszú idő után újra elővettem ezt a könyvet, és a fejembe vettem, hogy végre végigolvasom. A legnagyobb természetességgel nyitom ki minden reggel, és nem telt el sok idő, hogy rájöjjek, miért. Ez a történet rólunk szól. Rólam mint egyénről, és rólunk mint közösségről. Amikor besétálok reggel az épületbe, egy tucat Stargirl jön szembe, akik mind-mind különcök a maguk módján, ám ez a fogalom már régen elhomályosult. Melyikünk nem különc? Léteznek átlagos, jellegtelen, papírmasé gyerekek? Egy tinédzser legyen deviáns, a szó legnemesebb értelmében, hiszen ez a dolga! Egy lány, aki ukulelével a kezében sétálgat körbe az ebédlőben és felköszönti a szülinaposokat, elsőre talán szokatlan jelenség, mégis sokkal őszintébb és valódibb, mint bármi más körülötte.

8 óra 45 perc. A tizenkettedikesek egy része majdnem elkésett, de végül mégsem. Ritkaságszámba megy az ilyesmi. Többnyire negyed óra késéssel érkeznek vagy nem jönnek egyáltalán. Minden reggeli óra egy zsákbamacska. Minden korosztálynak megvannak a maga kihívásai – mindkettőnk oldaláról. A végzősök egy különleges, átmeneti állapotban vannak: hivatalosan még gimnáziumi tanulók, hamarosan érettségizni fognak, de valójában már felnőtt emberek. Mindnyájan élik a saját életüket, elvannak a saját világukban, és ebbe a világba olykor nehézkes a bejárás. Ilyenkor általában kényelmetlenül is érzem magam. Mit akarok én itt a soron következő tananyaggal? Ma reggel kellemes hangulat lengi be a tantermet. Mindenki kedves, együttműködő, látszik rajtuk a törekvés. A társaság egyetlen hölgy tagja mégis megakasztja az órát: a mobiljára néz és felkiált. Megijedek, hogy megint erről fog szólni az egész, de aztán mégsem.

Annyi történt csak, hogy ma reggel megszületett az unokahúga. Mi lehet valaha fontosabb ennél a fantasztikus eseménynél? Congratulations! – mondom neki fülig érő szájjal. Rögtön meg is kérem őket, hogy fordítsuk le angolra ezt a mondatot, adjuk meg mégis a módját. Vissza is tereljük hamar az órát a medrébe. Az eddigi tanév egyik legjobb dupla órája ez a tizenkettedik osztállyal. Nem vagyok régi motoros a szerény negyedik megkezdett tanévemmel, de azért sok mindent láttam már itt, és tudom, hogy nem szabad beleélnem magam. Bye-bye. Enjoy the rest of your day!

Pár perc késéssel berobbanok az ötödik osztály termébe. Az ajtónál szembejön Abigél, aki mindig úgy fest, mintha egy regényből lépett volna ki. Ma fekete ruhában és kalapban van. Ő az egyik kilencedikesem nővére, aki egy-két családi nap után úgy döntött, idén ősszel eljön hozzánk önkénteskedni, mert beleszeretett az iskolába. Pár hét után közölte, hogy szeretne itt maradni az egész tanévben, mert nem bírná otthagyni a kicsiket. Rajta kívül egyetlen embert ismerek, aki hasonló módon szeretett bele az iskolába.

Az ötödik egy különös kis bolygó: ez az első olyan osztály, amelyik majdnem száz százalékban a Kék Iskola negyedik osztályából jött létre, azaz, majdnem kizárólag autista gyermekekből áll. Egyszerre érzem otthon magam és keresem „kétségbe esetten” az utamat ebben a tanteremben. De legalább nem vagyok egyedül: az utóbbi hetekben két felnőtt is velem volt. Egy új orosz fiú mellett rendszeresen ott ült a tolmácsa, illetve az egyik nehezebb eset mellé szegődött Abigél. Ma bent ül egy kék iskolás gyermek édesanyja is, akivel szintén nagyon jóban vagyunk. Nyáron együtt eveztünk a Tiszán. A felnőttek alázattal ülnek a padokban, miközben én próbálok varázsolni a tábla előtt, és igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy mindent kézben tartok. Néha sikerül, néha nem. Az utóbbi órák kimagaslóan jók voltak. A mai napot megkoronázzuk egy rendhagyó eseménnyel is. Az első sorban ül az eminens diák: minden házi kész van, minden feladatot hibátlanul megoldok, minden választ tudok. Mivel megint öt perccel előbb készül el, mint mindenki más, úgy döntök, hogy megbízom a közös ellenőrzés nemes feladatával.

Lehuppanok a terem hátuljában lévő nagy szürke gumilabdára, és átadom a terepet a Tanárnőnek. Kiváló érzékkel, maradéktalanul teljesíti a küldetést, a többiek pedig maximálisan elfogadják a helyzetet, hogy mindössze három percre ő lett a főnök. Az aspergeri autizmus egyik legátlagosabb és számomra legszívmelengetőbb példája ő.

A folyosón sétálva meglátom Ildikót az irodából, telefonnal a kezében. Találkozik a tekintetünk: engem keresnek. „Zsombor Tanár Úr, valami társasjáték…” Csak nem?? Odarohanok és kitépem a kezéből a telefont. De bizony, el sem hiszem: egy kedves jó barátom beajánlotta a Tüskevárat mint azon iskolák egyikét, akiket kisorsolnak és társasjáték adományokat nyerhetnek. Egy kedves fiatal női hang újságolja a nagy hírt: mi lettünk az egyik kiválasztott, így küldenének nekünk egy nagy csomag társasjátékot. Megkér, hogy listázzam fel mindazt, ami már megvan. Gyorsan végigszaladok az épületen.

Eltelt ez a rövidke szünet is. Éppen úton vagyok a nyolcadikba, kezemben dolgozatokkal. Egy tizenkettedikes lány megállít, hogy tudunk-e beszélni. Hamar felkelti az érdeklődésemet, mert ritkán szokott engem bármiért megkeresni. Megállunk a folyosón a tanári ajtaja mellett. A szemembe néz és beszélni kezd. Lináról van szó, aki az osztályomba jár. Hetek óta fűtött vitákat folytatunk arról, hogy mi legyen az ő sorsa a Tüskevárban. Nemrég szerződést is kötöttünk vele, amelyben szigorú pontokban meghatároztuk, hogy mit kell tennie az itt maradáshoz. Lina egy újabb eklatáns példája annak, hogy hogyan kell egy tantestületet dilemma elé állítani. Persze nem mindenki ért egyet abban, hogy ez ennyire nehéz kérdés lenne, de akik még tenni szeretnének érte, azok számára mégis. Greene doktor sokadik bölcsessége cseng a fülemben, amikor tanáccsal látja el Cartert a mentőbejáratnál: „Lehet, hogy nem könnyű Kék Bertával, de Kék Bertának lenni még nehezebb.” Sokszor belegondolok, hogy ha nekem ennyire nehéz egy gyerekkel, akkor vajon mit élhet át ő… de van egy sokkal fontosabb kérdés ennél: vajon ő akarja-e, hogy segítsünk? Ibolya, az iskolapszichológusunk, mindig úgy fogalmaz, hogy valakit „túlhordunk”. Többet teszünk meg érte, mint amennyire neki valójában igénye lenne.

Eljött hát az idő, hogy meghúzzam a vonalat. Múlt pénteken mondtam ki magamnak, hogy nem tudok Linával mit kezdeni. Eddig és ne tovább. Amikor ezt egy rövidke levélben is megfogalmaztam a kollégáknak, hirtelen előlépett egy tucat támogató. A felnőttek valójában nem leptek meg, de a végzős leány, aki éppen itt áll velem szemben és mélyen bámul a szemembe, mégis. Azt mondja, hogy szeretné mentorálni Linát. A rövid beszélgetésünk végére már-már meghatódom: ritka, hogy egyszer csak felbukkan egy idősebb iskolatárs is. Persze nem teljesen a saját kezdeményezésére, de nem is ez a lényeg. Itt áll előttem és megállapodást kötünk, hogy a továbbiakban hogyan fogunk együttműködni ebben az ügyben. Mint két felnőtt állunk egymás előtt, és látom a szemeiben, hogy halálosan komolyan gondolja.

– Láttad már? – kérdezem Vanesszát.
– Mit?! – vágja rá meglepve.
Megfordulok, besétálok a tanáriba és kiviszem neki a képkeretet, benne a saját gyönyörű alkotásával, amit a témahéten készített. Hetek óta őrzöm. Tegnap gondoltunk egyet Ági nénivel és elmentünk az IKEA-ba, hogy vegyünk egy keretet. Ahogy feltartom a képet, többen hangosan megdicsérik. Nem nyújtom hosszúra ezt a jelenetet, mert nem akarom zavarba hozni. Azért látom, hogy a kilátástalan hangulata mögött egy pillanatra felcsillan a szeme.

15 óra 43 perc. Állok egy széken a termemben. Béla bácsi itt hagyta nekünk a kalapácsot, hogy be tudjunk verni pár szöget. Ideje visszaaggatni a New York-i látképet a frissen festett falakra. Minden percben felnevetünk, mert egy szög elhajlik vagy kiesik a lyukból. Végül az utolsó kép is felkerül a falra. Elköszönök mindkettejüktől. Eperke most már szinte minden délután menetrendszerűen odajön hozzám lassú léptekkel, és gondosan félrehajtja a fejét, hogy egy jelképes, de mégis finom és kedves ölelést adjon. Így máris szívesebben vágok bele a kedd délutáni tömbösített angolórámba.

***

A Sparban megpillantom a joviális ősz hajú nénit, akit én még soha nem láttam rosszkedvűnek.
– Valami finomat tessék ajánlani!
Azonnal rámutat egy füstölt főtt sonkára, és elsüti a szokásos poénját. Nem tudja, de a végtelen kedvessége mellett főként ezért a poénért szeretek idejönni:
– Ha nem ízlik, a maradékot tessék visszahozni! Két fél zsömle közt, egy kis uborkával…

Ma este életemben másodszor történt meg velem, hogy magamról megfeledkezve, a kosárral a karomon sétáltam ki a boltból. Azon gondolkoztam ugyanis, hogy kéne valamit írni a mai napról.