2018. november 9.

Lassú víz

– Elvihetem a póker cuccot? – kérdezem Pétertől az irodában.
Rájöttem, hogy a hetedikesek nem tudják rendesen a számokat. A tegnapi esti blackjack parti megihletett: beviszem órára a teljes zsetonkészletet. Miután átvettük a számokat, zsetonokat fognak válogatni. Az egyik legjobb óra kerekedik belőle. Azt az egyet kellett csak tisztáznom, hogy valójában nem megyünk Las Vegasba, csak eljátsszuk. Remélem, ettől nem csökkent az érdeklődésük. A rákövetkező óra a hatodikosokkal is remekül megy. Mondhatni, a két hónap alatt nem volt még ilyen jól sikerült óránk. A társaság egyetlen hölgy tagja azért megkóstolt, de mit várjon a fiatal tanárember egy tinédzser lánytól. Miután késve megérkezett a terembe, köszöntöttem:
– Hi!
– Csá! – válaszolta.
– Esetleg jó reggelt kívánok vagy szia Zsombor?
– Csókolom!
Tudod, kit csókoljál… – hagyta el ajkaimat félhangosan ez az elcsépelt frázis. Az egyenlő partneri viszony jegyében rövidre zárom az egyébként is értelmetlen diskurzust:
– Rendben, de akkor én is így fogok neked köszönni.

Mostanában kezdek visszaszivárogni az osztályomba szünetekben. Múltkor leültem közéjük és együtt reggeliztünk. Egyszer pedig bementem hozzájuk naplót írni. Egy idő után teljesen belemerültem, és csak ennyit kaptam el Dorkától: „Nézzétek! Hogy belemerült! Most biztos nem hall semmit, amit mondunk.” Persze mindent hallottam, csak megjátszottam magam. De határozottan jólesett megfürdeni a tengernyi szeretetükben. A mai napon is jólesik itt lenni. Olyan a légkör, hogy jó érzés leülni benne és bármit csinálni. Az első angolon sokan javító dolgozatot írnak. Idő közben meginvitáltam Ági nénit is, hogy írjon egyet. Ha tavaly kaptam jegyet testnevelésből, akkor most én is leosztályozom őt angolból.

A második angolóra velük a mai legkellemesebb élményem. Négyen leülnek a zsetonokkal pókerezni a terem egyik sarkában. Egy-két ember még folytatja a dolgozatot, a többiek pedig pihennek. Én a terem közepén ülök Timivel a jobbomon. Segít dolgozatot javítani és pontokat számolni. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a hátam mögött valaki elkezdi magyarázni a másiknak, amit nem értett a dolgozatban. Lassan hátrafordultam és olyan arcot vágtam, mint amikor Obi Van Kenobi a negyedik részben hosszú idő után újra hallja a nevét. Ebben az osztályban nem jellemző, hogy önszorgalomból, puszta érdeklődésből nekiálljanak tanulni, amikor éppen nem muszáj.

Miközben írom be a hiányzásokat a naplóba, Timi áll velem szemben. Amikor elérek az ő nevéhez, belenézek a szemébe. Néhány másodpercig nem szólunk egy szót sem.
– Mondjad! – töri meg a csendet egy nyers felütéssel.
– Szerintem inkább te mondjad! – vágom rá – Miért hiányoztál tegnap?
– Majd kettesben beszéljük meg.
– Rendben.

Noha a történeteim sokszor felemelőnek, inspirálónak vagy szeretettel telinek hatnak, ki kell mondanom férfiasan: ebben az iskolában néha tényleg ki lehet borulni. Amikor a totális káosz közepén vergődöm – üvöltöznek, verekednek, szavakkal bántják egymást, nem dolgoznak az órán, nem teljesítik a minimumot sem –, könnyű elveszíteni a hitemet a munkám hatékonyságában, olykor még a pedagógusi szerepem létjogosultságában is. Tanulni kell és tudatosítani magunkban, hogy bármilyen mozzanatunknak nem feltétlenül lesz azonnali, szemmel látható eredménye. Ezt persze a nehéz napokon hiába mantrázom. Olyankor csak meg kell próbálni túlélni, aztán aludni rá egyet. A mai napon viszont – ahogyan ülök az osztálytermünkben és körülvesznek a gyerekek – nincsenek kétségeim. Úgy tűnik, közel másfél év alatt tényleg építettünk valamit.

A napló-ügy – ez az első sor, amit felírtam a táblára mint napirendi pont a zárórán. Amikor már azt hittem, nem tud meglepni az osztályom, akkor hétfőn azzal kellett szembesülnöm, hogy valaki meghamisította a naplónkat. Kisatírozott hiányzásokat, átírt jegyeket, belefirkált. Két napon belül kiderült, hogy ki volt az. Nem örültem neki. A 2016 óta íródó történeteim egyik állandó főszereplője tette ezt, akiért azóta folyamatosan küzdök, hiába. Ő is azon kevesek közé tartozik, akitől ennyi idő után kénytelenek vagyunk elköszönni. Ez az első téma, amiről beszélnünk kell ma.

Mindig meg tudnak lepni a a gyerekeim a kérdéseikkel. Valaki azt kérdezi, hogy hogy érzem magam emiatt az egész ügy miatt – örülök-e neki, hogy elmegy az osztályból vagy nem. Szeretnék veletek őszinte lenni. Nem örülök annak, hogy ez az egész idáig fajult, és két együtt töltött év és megannyi közös élmény után így kell elbúcsúznom tőle. Ugyanakkor tovább már nem tartható ez a helyzet. A tetteinknek pedig vannak következményei. Azt hiszem, leveszik rajtam az ambivalens érzéseket. Az óra második felében szót ejtünk még arról is, hogy kicsit más szabályok szerint élnek, amikor ott vagyok, mint amikor szabadnapos vagyok. Amikor ott vagyok, leadják a cigiket és a telefonokat reggel. A szabadnapomon meg kijárnak cigizni szünetekben. Az első megjegyzés, ami erre érkezik: „ezt vedd bóknak, Zsombor”. Igen, értelek, és bóknak is veszem. Fontos, hogy értem megteszitek. De valójában nem értem kellene megtenni, hanem magatokért. Az élet minden területén vannak szabályok, amiket be kell tartani, mert nem véletlenül hozták őket.

A lassú víz éppen mossa kezeimet, amikor az igazgató úr benyit a mosdóba. Csak annyit mond, „bocs” és be is csukja az ajtót. Nem értem. Odakint még elkapom, amint sétál befelé az irodába:
– Miért kértél bocsánatot?
– Csak hogy rád nyitottam, amikor épp a mosdóba pisiltél.
Szerencsére csak alig néhány diák és kolléga vesz körül, akik szakadnak a nevetéstől. Ideje hát indulni ebédelni a gyerekekkel.

***

Nehezen viselem az elengedést. De tudomásul kell vennem, hogy ez része ennek a szakmának. A gyerekek nem lesznek örökké velünk, hiszen egyszer fel fognak nőni. Illetve előfordul, hogy idő előtt el kell búcsúznunk tőlük. Az megint más, mint amikor lélekben felkészülök rá. Van néhány gyermek, akik annyira a szívemhez nőttek, hogy egyelőre nem tudom felfogni, milyen lesz nélkülük. Magamat ismerve nemes egyszerűséggel meg fogom ölelni őket és sírni fogok. Ám nemcsak elengedésről szól ez a hivatás, hanem új szereplők érkezéséről, új kapcsolatok építéséről is. Így történt ez a hatodikos Pankával is, akivel másfél hónapig csak kerülgettük egymást a folyosón.

Az egész az őszi szünet előtti témahéten kezdődött. Fiatalos lendülettel berobbantam a művészeti terembe, de nem jutottam messzire. Belefutottam Pankába, akinek hosszú göndör haja van és hozzá olyan kiállása, amivel egy tüntető tömeget is szét tudna oszlatni. A múltkori, tanáriban tartott nőjogi beszéde után már tudtam, hogy nem akárkivel húzok ujjat. Rám nézett és zavarba ejtő természetességgel azt mondta: „Maga menjen ki innen!” Tessék?
– Te kiküldesz innen egy tanárt? – kérdeztem megjátszott döbbenettel a hangomban.
– Igen – vágta rá olyan határozottsággal, hogy attól bármelyik férfi azonnal elpakolná a szanaszét hagyott ruháit.
Lassú léptekkel odasétáltam hozzá, mélyen a szemébe néztem, mint amikor a vadnyugati szalon előtt a serif először akad össze a városba érkezett új bajkeverővel. Kongott a harang és egy ló felnyerített a háttérben.
– Ez háború.
Hosszú másodpercekig hunyorítva néztünk farkasszemet egymással, és ebben a pillanatban megszületett egy újabb rituálé, kezdetét vette egy újabb történet.

Azóta minden egyes napon, amikor meglátjuk egymást az épületben, lelassítunk és nagyon csúnyán nézünk egymásra. Ezek az elsőre jelentéktelennek tűnő játékok képezik az egyik legfontosabb részét a munkánknak. Egy rituálé állandóságot és biztonságot ad nekik, amire kimondhatatlanul nagy szükségük van. Lehet ez egy kézfogás, egy ölelés, egy bögre tea, egy viccmesélés, vagy akár egy karkötő, amit együtt készítettünk és mindennap viselem. Az egyik tizenegyedikes lánnyal minden alkalommal, amikor szembejövünk egymással a folyosón, összeérintjük a jobb tenyerünket és egy körbeforgás után sétálunk tovább. Ez az apróság is egyszer a véletlennek köszönhetően alakult ki, de mégis akkora jelentősége van, hogy amikor csak meglát, azonnal szabaddá teszi a kezét.

Mert ez nem maradhat el. Mert ez fontos. Mert ez csak rólunk szól.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s