Az első állomás

Vanessza egy regényből lépett ki, s mint oly sokan, a legtöbbünk számára talán felfoghatatlan életutat bejárván egyszer csak itt találta magát a Tüskevár Iskolában. Ibolya behívott mint leendő osztálykísérőt, amikor a felvételi elbeszélgetést folytatta a lánnyal és az édesanyjával. Beléptem az ajtón és megijedtem. Ott ült egy pici, vékony, rövid hajú lány pulcsiban, aki úgy nézett ki, mint egy fiú. Összehúzta magát, a fejét leszegte, nem szólt egy szót sem, és mindeközben a kisugárzásával valami olyasmit közvetített, hogy hagyjatok engem békén a fenébe. Mindössze néhány percet töltöttem bent. A kezdeti rémületet még megkoronázta, hogy amikor mindnyájan felnevettünk a feszült hangulat oldására szánt poénjaimon, a lánynak az arcizma sem rezdült. Egyetlen félmosolyra sem görbült a szája.

A kilencedikeseknek szervezett családi ismerkedős programra nem volt hajlandó eljönni, a család más tagjai viszont igen. A rövid erdei sétánkon lemaradtam, hogy az édesanyjával váltsak pár szót. Nem palástoltam az újabb lehetséges kihívástól fűtött kíváncsiságomat, ám anyu elbeszélése hamar letörte a lelkesedésemet. Pszichiátriai diagnózis, súlyos magatartászavar, agresszív kirohanások, tehetetlen szakemberek… Hirtelen belém hasított a minden évben vissza-visszatérő kérdés: nem haladja meg ez a gyermek a mi kompetenciánkat? A kérdés nemhogy jogos, hanem az elmúlt tanév után kötelezően kell megállnunk ennél a stop-táblánál, ahonnan csak alapos körültekintés után merészkedhetünk tovább.

Vanessza maga volt a megtestesült misztérium, aki egyszerre váltott ki izgalmat, érdeklődést, várakozást és rémületet belőlem – egy szó mint száz: úgy éreztem, hogy végre lesz miért megint felkelni reggelente.

Eljött hát az első hétfő, amikor is fogadtuk az új gyerekeket. Vanesszát annyira rég láttam utoljára, hogy amikor a bejáratnál elém állt, nem ismertem meg. Megkérdeztem, hogy melyik osztályba jött, mire mondta, hogy az enyémbe. A korábban belém égett kép még egy sötét színű baseballsapkával egészült ki, melynek köszönhetően már a szemébe is alig lehetett belenézni – nem mintha erre különösebb igényem lett volna. Mindegy, mikor fordultam oda hozzá, csupán egy kifejezéstelen, bárminemű mimikát nélkülöző arc bámult vissza rám, ami végtelenül kényelmetlen érzés volt.

Mindennek ellenére – őszinte meglepetésemre – becsülettel végigcsinálta az első napot. Nem úgy a következő kettőt, amelyeken nemes egyszerűséggel nem jelent meg. Mindkét reggel elindult, de meg sosem érkezett. Szerda délután telefont ragadtam. Az édesanyja egy hihetetlenül éleslátó, talpraesett, intelligens pedagógus, aki képes olvasni a lánya minden apró rezdülését. Lehuppantam a park egyik padjára és megvitattuk, mi legyen. Az előző tanév végén elhamvadt szuper képességem főnixmadárként éledt újra bennem: megéreztem, hogy ezen a helyzeten tudok segíteni, és ettől végtelen lelkesedés árasztott el. Megegyeztünk, hogy csütörtök reggel anyu kikíséri Vanesszát a HÉV állomásra, ahonnan együtt indulunk el a szentendrei tömegközlekedési múzeumba.

8 óra 47 perc.

Már itt várakoznak az állomás falának támaszkodva. Vanessza tisztelettudóan köszön, de hamar kifejezésre juttatja, hogy neki esze ágában sincs velem jönni Szentendrére, inkább hadd menjen haza. Nem bírja a tömeget és különben is. Anyu a maga hideg és rezignált hangján próbálja győzködni, én pedig a melegebb, humorosabb oldalt képviselve mantrázom, hogy milyen jó program lesz a mai és mennyire megéri eljönni. Egyébként is rövid nap lesz, seperc alatt itthon leszünk. Hajthatatlannak tűnik. Sebaj – mondom magamnak –, ez a lány fél óra múlva a HÉV-en fog ülni velem. Még nem tudom, hogyan. Minél erősebben presszionáljuk, annál valószínűbb, hogy sarkon fordul és elsétál.

Éppen álldogálok a gyerekek közt, amikor odalép hozzám anyu:
– Kimegyünk még elszívni egy cigit.
A rákövetkező másodpercben olyan arcot vágok, mint amikor a Féktelenülben Keanu Reeves rájön, hogy hogyan fogja a száguldó buszon lévő kamera segítségével kijátszani a bosszúálló Dennis Hoppert.
– Én is elszívok egyet veletek – vágom rá szinte rögtön.
Hamarosan kint ülök Vanesszával a Batthyány tér egyik padján, anyu pedig álldogál előttünk. Meggyújtjuk mindketten a cigarettánkat. A lánynak minden igyekezet ellenére sem sikerül eltitkolnia a döbbenetét.

Odarohanok Tündéhez, aki éppen most kerül sorra a jegypénztárnál. Nagy nehezen összeszedjük, hogy mit szeretnénk. Az üveg másik oldaláról elhangzik a kérdés, hogy mikor is utaznánk.
– Most indulnánk, ha elérjük – vágom rá meggondolatlanul.
Több se kellett a hónap dolgozójának:
– Tessék, még meg is hajt! Hajtsuk meg a nyomorékot!
Tündével egymásra mosolygunk. Annyira nyomasztó látni egy kabinba zárt embert, aki utálja a munkáját és még rossz napja is van. A jegynyomtató gép ritmusos hangjára elkezdek táncolni, Tünde pedig énekelni. Ezzel végleg felégettük a hidat a kedves ember és köztünk, de már nem kell sokáig húzni az elköszönésig. Nagy hévvel akartunk indulni, de lekéstük. Mindjárt itt a következő.

Kigördülünk az állomásról, én pedig a zajos gyerekseregen át elsétálok a kocsi másik végéig, ahol Vanessza egyedül ücsörög. Leülök vele szemben tisztes távolban. Meg voltam róla győződve, hogy ígéretéhez híven egész úton zenét fog hallgatni, hogy kizárja a külvilágot. Ám abban a pillanatban, hogy leülök vele szemben, kirántja a fülhallgatót a füléből és várakozással a tekintetében figyel. Néhány másodperc elteltével pedig a mindenki hagyjon engem békén lány egyszer csak beszélni kezd. A félórás út alatt megosztja velem az egész életét: család, barátok, párkapcsolat, tinédzser ballépések… Teljesen feloldódik, de ami még ennél is fontosabb: többször is elmosolyodik. Rátérünk arra is, hogy miért is kellett eljönnie az előző helyről. Ahogyan ilyenkor szoktam, elfordítom a fejem, ráncolom a homlokom és elmondom neki, hogy ha nálunk ilyesmiért elküldenénk valakit, akkor üres lenne az épület. Minket az ilyesmi nem vág földhöz. Szimpatikus neki a Tüskeváras tantestület edzettsége:
– Fullos tanárok. Pacekba tolják! – hangzik el az őszinte dicséret, amellyel talán sikerült Vanessza alá tolni egy párnát, mielőtt jövő héten fejjel belezuhan a tantermi létbe. Ez ma a második összekacsintásunk.

Szentendrén próbálom mindig magam mellett tudni. A múzeumban is folyton utána somfordálok. Bevallom, nem bízom még abban, hogy egy ponton nem adja fel és nem tűnik el. Éppen egy régi Ikarus buszon ülök, amikor újra felbukkan.
– Mindjárt indul! – kiáltok ki neki.
– Akkor kapaszkodj!
Később megtalálom egy másik teremben. Leült zenét hallgatni. Leguggolok mellé, mire rögtön kiveszi a fél fülhallgatóját. Pedig nem akarok neki semmit mondani. Csak mosolygok rá.

A teremőr bácsi azt mondta, hogy az udvaron parkoló Ganz metrókocsit csak akkor nyitják ki nekünk, ha a gyerekek jól viselkednek. Fél óra elteltével így le is mondtam erről a vágyamról. Végigjárok egy régi HÉV-kocsit, amit már kívül megevett a rozsda, aztán elérkezik a nagy pillanat: lefotózkodom a hőn imádott Ganz metróval. Vanessza ücsörög az udvarra vezető kijárat mellett, legalább olyan elegánsan, mintha egy filmet néznék. Lehuppanok mellé és a lábaimat elhelyezem pontosan úgy, mint az övéi. Ismét belemélyedünk az élet nagy dolgaiba, miközben alsós auti srácok örvendeznek körülöttünk a különféle járművek láttán. Hogyan is jutottál te el ide? Erről beszélgetünk.
– Benne vagyok a faszságokban.
– Várom, hogy nálunk is megcsináld az első faszságot.
– Magával nem akarok kibaszni. Zsombor bá jó fej.

Az ilyen mondatok zsigeri alapon életre hívják bennem a két alternatív univerzumot. Az egyikben ez egy őszinte mondat, a másikban pedig egy veszélyes játszma első lépcsője. Ezen a ponton még mindkettőre egyforma esélyt látok. Az ilyen, végtelenül intelligens tinik összezavarják a szenzoraimat, s egyben emlékeztetnek az összes olyan történetre, amelyikben fájdalmas mód’ elszúrtam a gyerekekkel való kapcsolatépítést.

Már Szentendre macskaköves sétálóutcáin barangolunk. Vanessza korrekt módon megkérdezi, hogy rágyújthat-e még egyre, és azt is felajánlotta, hogy távolabb sétál a többi gyerektől. Együtt félrevonulunk.
– Ki kell ismerned. Bonyolult ember vagyok. Te is bonyolult vagy? – kérdezi tőlem.
– Jó kérdés. Nem tudom. A bonyolult helyett mondhatnánk, hogy sokszínű. Az egy pozitív szó.
A hangjában hallani vélem azt a mögöttes gondolatot, hogy az egyszerű unalmas, a bonyolult érdekes. Felteszem neki a kérdést, hogy szerinte létezik-e olyan ember, aki nem bonyolult. Azt hiszem, ő szeretne érdekes lenni, fontos lenni, értékes lenni. Nem mondom ki hangosan, de én már ma reggel óta hihetetlenül értékesnek tartom őt. Ahogyan azt sem árulom el neki, hogy hiába küzd a kapucnis pulóverrel és a sapkával – a finom nőisége átüt minden mozzanatán. Egyszerűen bonyolult dolog ez. Egyszerűen bonyolult.

Hazafelé Mucsi Zoli videókat kezdünk nézni együtt. Megosztja velem a fülesét. Úgy nevetgélünk, mintha a nyári szünetben átmentem volna hozzá egy pizsamapartira. Az utunk végén visszatérünk a Batthyány térre, ahol megint leülünk, ezúttal a pad mögött lévő betontömbre. Rögtön azzal kezdi, hogy a holnapi sütés-főzésre rohadtul nem akar eljönni. Hosszas egyezkedés után végül arra jutunk, hogy eljön velünk a szigetre, ott tölt egy kis időt, és ha nem érzi jól magát, akkor hazajöhet. De a legfontosabb dolog, hogy itt kell lennie pontban fél kilenckor. Belenézek a szemébe és kezet fogunk.
– Hálás vagyok, hogy ennyire segíteni próbál nekem.
– Úgy gondolod, hogy segíteni próbálok?
– Szerintem igen.

***

Eltelt két hét. A lány, aki kapucnis pulóverben, sapkában, lehajtott fejjel és kifejezéstelen arccal üldögélt az első napon, mára az osztály egyik legfontosabb emberévé vált. Szinte észrevétlenül próbálja összeragasztani a közösséget. Egy hét után kibukott, hogy önállóan, a saját belső késztetéséből a szárnyai alá vette az elveszett autistákat. Amikor felkértem múlt pénteken, hogy egy harmadik srácnak is segítsen, megtiszteltetésnek vette.

Ági nénivel az ebédből visszatérve arra lépünk be az aulába, hogy Vanessza ül a fotelban, Bojti pedig zongorázik neki. Közben olyan dolgokról beszélgetnek, mint függőség és kitartás. A lány issza Bojti szavait. Elmeséli, hogy miért nem szeret pszichológushoz járni. Bojti megerősíti abban, hogy igenis meg kell élnünk a negatív érzelmeket és ki kell sírnunk magunkat. Kikívánkozik belőlem, hogy én is szoktam sírni, de végül nem zavarom meg a pillanatukat. Vanessza jó kezekben van. Nekem itt már nincs dolgom. Az én szerepem annyi volt, hogy segítsek eljutni az első állomásra, a többi megy magától. Egy kicsit leülök a lánnyal szemben és hallgatom őket. Találkozik a tekintetünk. Ezernyi gondolat és érzelem van a szemeiben.