Tizenkét óra

Felállok a székemről, lassan odaballagok Dorkához, lehajolok, és finoman, jelzésértékűen átölelem. A szülők, köztük az édesanyja is, végignézik a talán legtöbbjük számára szokatlan tantermi jelenetet. Jóllehet fél év alatt minden szülőnek volt alkalma megismerni a pedagógiai hitvallásomat, most tíz másodpercben szavak nélkül is összefoglaltam a jelenlévőknek.

***

Reggel 7 óra 54 perc van. A Normafánál várom a buszt, amikor megáll előttem egy autó. A kutatóintézetben dolgozók el szoktak vinni minket egy darabon, aminek most végtelenül örülök, mert térdig álltam és kockára fagytam a hóban. Amikor észreveszem, hogy egyre távolodunk a csillebérci táborról, hirtelen megtisztelve érzem magam. A koszos piros kabátom és a tornazsákom ellenére a hölgy azt hitte, én is a KFKI felé tartok. Múltkor megkérdezték, meddig megyek… Sikerül viszonylag hamar visszabuszoznom, aztán rohanok az iskolába, mert már elkezdődött egy fogadóóra nélkülem. Kifejlesztettem egy trükköt, amivel időt nyerhetek még, ugyanis szeretnék magamnak kávét főzni. A trükk a következőképp működik: besétálok az irodába a két szülőhöz, udvariasan köszönök nekik, majd jelentőségteljesen megkérdezem: „Kávét kértek?” Ez mindig bejön – mondom magamnak elégedetten, miközben három bögrével a kezemben állok a kávéfőző mellett.

Kihalt az épület. Vélhetőleg az időjárás miatt nem tudtak sokan időben felérni. Valóban, egy váratlan pillanatban beözönlik a hetedik osztály is. A termünk előtt körülállnak, és egyszerre akar mindenki beszélni hozzám. Mihelyst megjön Ági néni, vesszük a kabátunkat és indulunk a tornaterembe. Előtte viszont bemegyek a kis kosárért, hogy összeszedjem a zsebekben véletlenül ottfelejtett mobiltelefonokat.

A heti egy tornaóra a gyerekekkel egyszerre felszabadító, szórakoztató és tanulságos. Számomra az ottani viselkedésük sokkal pontosabb lenyomata a személyiségüknek és az aktuális állapotuknak. Ez persze olykor rémisztő is. Ma kellemes a hangulat, és mindenki részt vesz az órán – mert elrángattam őket. Dorka farmerben és harisnyában tornázik. Vagyis… mondjuk úgy, hogy itt van velünk. A terembe érvén rögtön megkergetem bemelegítés címen. Ezután állandóan futni akar velem, ám az órai munkára szinte lehetetlen rábeszélni. Amíg én utolsó erőmből végigküzdöm magam hason fekve a padon, Dorka inkább cigánykerekeket vet. Egyszer csak kitárja a karjait, hogy öleljük meg. Többen odaszaladnak, be akarnak szállni a mókába. Az egész jelenetben semmi meglepő nincs egy dolgot kivéve: a srácok anyunak szólítják őt. Nahát. A lány, aki egy betűt nem hajlandó tanulni, s közben ő tartja össze az osztályt. Felnéznek rá – a nagylány, aki helyre rakja a srácokat.

A mai nap nemcsak a futkározásról és a felhőtlen szórakozásról szól. Két kifejezetten jól sikerült angolóra és egy nevetéssel teli rögtönzött korrepetálás után eljött az idő, hogy keressek magamnak egy üres széket a tanáriban. Hamarosan elkezdődik a havi tantestületi értekezlet. Kértem, hogy vegyük előre a hetedik osztályt, mert előbb el kell rohannom egy fogadóórára.

Ebben az iskolában kevés osztályról mondható el, hogy problémamentes, de most mégis úgy érzem, a mi osztályunk a legnehezebb. Ez adódhat az életkorukból, a szerencsétlen összetételből, vagy esetleg mindkettőből. Fél óra után azon kapom magam, hogy már az ötödik ember nevét írom a papírra, akivel kapcsolatban azonnali és komolyabb intézkedés szükséges. A végére már kínomban nevetek, miközben a cinizmusom a tetőfokára hág. Osztálykísérőként életemben először szembesülök azzal a leírhatatlanul kegyetlen érzéssel, amikor kollégák kereszttüzébe kerülök. Itt ülök egy értekezleten, ahol az egyik tábor csupa jót mond a gyerekemről, a másik pedig nehezen bírja elviselni a jelenlétét. Nincs konszenzus, csak zavar, egyet nem értés és némán, kelletlenül megszavazott utolsó utáni esély. Néha már-már úgy érzem magam ebben a helyzetben, mint Jack Lemmon a Tizenkét dühös emberben. Ugyanakkor itt és most élem meg először azt is, hogy kiállhatok egy gyerekem mellett, és ezzel talán el tudom mozdítani a mérleget. Egyszerre mutatkozik meg az osztálykísérői szerep kellemetlen és felemelő oldala.

Öt óra pár perckor összesen négyen ülnek a termünkben. A mai alkalom különleges, mert nemcsak szülők lesznek, hanem itt marad Dorka is, aki az imént befejezett fogadóóra után nem akart egyedül hazaindulni. Félve megkérdezte tőlem, hogy maradhat-e. Miután elhelyezkedtünk, rögtön be is toppan Ági néni, hogy mondjon egy-két szót a testnevelésről. Szeretem sok humorral átitatni a szülői esteket. Próbálom elképzelni, hogy egy hosszú munkanap után hogyan érezhetik magukat a szülők, kiváltképp azok, akiknek a gyerekével nem egyszerű mostanában.

Miután a kötelező körökön túl vagyunk, elérkezettnek látom a pillanatot, hogy a humort félretéve komolyabb hangnemet üssek meg a szülőkkel. Dorka meg is kérdezi, hogy kimenjen-e egy kicsit, majd felpattan és kiszalad a teremből. Az elmúlt viharos időszakban nem mindenki reagált jól az erélyesebb fellépésemre, legyen az szülő vagy diák. Elmagyaráztam azt a bizarr helyzetet, amikor a gyerekek a saját diagnózisuk teljes tudatában feljogosítva érzik magukat arra, hogy bármit megtegyenek. Mert én ADHD-s vagyok. „Úgy gondolom, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is beleeshetnek abba a hibába, hogy a tanulási nehézséget, magatartászavart, a beilleszkedési problémákból adódó szélsőséges viselkedést összemossák a suttyósággal, szemtelenséggel, neveletlenséggel.” Nálunk olyan gyerekek tanulnak, akik képesek megtenni, hogy hátat fordítanak egy tanárnak, amikor az beszél hozzájuk, semmibe veszik a kedves kéréseit, kérdezés nélkül kisétálnak a teremből, netán szenvtelen arccal beszólnak az igazgatónak. Az pedig, hogy ezt megengedjük-e, kizárólag rajtunk múlik. „Hatalmas hibát követünk el azzal, ha azt az üzenetet közvetítjük feléjük, hogy ez rendben van.” Ezek a bizonyos gyerekek nem ismerik a határokat, és mi azért vagyunk itt, hogy megmutassuk nekik. Ha úgy engedjük ki őket néhány év múlva, hogy ezt nem tettük meg, azzal elszalasztottuk az utolsó lehetőséget, és kudarcot vallottunk a pedagógiai munkánkban.

A köntörfalazás fogalmát mi nemigen ismerjük a szülőkkel való kommunikációban. Nekik is elmondom hát, amit a gyerekeknek is többször elmondtam az utóbbi hetekben: a Tüskevár iskola a magyar közoktatási rendszer perifériáján áll. Egy utolsó háló vagyunk, hogy felfogjuk a gyerekeket, mielőtt lezuhannak a menthetetlenek vermébe. Szeretném, ha ők is tudatosítanák ezt azokban, akik nem olyan régen vészesen közel kerültek ahhoz, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Nekem sem könnyű úgy indítani a reggelt, hogy egy kétségbeesett anya sír a telefonban, de az elmúlt fél évben ez is az életem részévé vált. Azért sír, mert pontosan tudja, amit a gyereke még nem fogott fel: ha mi is elengedjük a kezét, akkor maradnak a zárt intézetek vagy a magántanulói státusz. Egyik sem kecsegtet sok jóval az ő esetükben.

Szokatlan, hogy még csak fél hét van, de máris kifogytam a témákból. Semmi gond, valaki felveti a továbbtanulás kérdését, ami egy újabb hosszú beszélgetésnek ígérkezik. Segítségül hívom Bojtit, aki nemrég intézte a saját osztálya jelentkezését – napokig ült a végeláthatatlan papírhalmok fölött. A szülők arra kíváncsiak, hogy milyen alternatívák léteznek az itteni gyerekek számára, azon kívül, hogy itt tanulnak tovább kilencediktől. Még el sem kezdtük a diskurzust, máris vita alakul ki két ember között. Az egyik szerint mindegy, mi lesz a gyerekkel, mert az általános emberi értékek a fontosak, míg a másik szeretné, ha a gyerekének jó jegyei lennének és egy erősebb iskolában tanulna tovább. A vita lángja persze hamar elhalványul, amint tisztázzák, hogy pusztán szubjektív véleményekről van szó. Ez a vonat elrobog magától is, úgyhogy kimegyek egy kicsit, hogy megkeressem Bojtit és meginvitáljam a termünkbe. Ő leül a tábla mellé, én pedig beülök a második sorba. Máris elkezdik bombázni, ám ő sem tud mindenre választ adni. Nincs tendencia például a Tüskeváras gyerekek továbbtanulását illetően, mert mindegyik évfolyam teljesen más. Mennek tőlünk szakképzésbe, ahogyan másik gimnáziumba is, és természetesen sokan maradnak itt.

A kellemes hangulatú beszélgetés során rengeteg izgalmas témát említenek a szülők. Sokáig nem is jutok szóhoz, mígnem egyszer csak felemelem a kezemet. Kipróbálom, hátha itt is működik. Néhányan kuncognak rajta.

Az egyik számomra fontos és provokatív kérdés az ötfokozatú értékeléshez kapcsolódik. Hihetetlenül gyakran fordul elő, hogy a Tüskevár falain belül akár órákig vitatkozunk érdemjegyekről szülőkkel vagy tanárokkal, miközben nálunk végképp értelmezhetetlen ez az értékelési rendszer. Akad olyan, aki képes egy bármilyen iskola NAT alapján összeállított dolgozatát maradéktalanul megírni, és van olyan is, aki negyven perc leforgása alatt egyetlen feladatot képes megoldani. Továbbmegyek, itt ül mögöttem Dorka, akinek az édesanyja azért érkezett egy órával korábban, hogy megbeszéljük, hogyan fog a lánya hat tárgyból utólag félévi jegyet kapni. Egy ilyen diákot valószínűleg a legtöbb iskola kihajítana az ajtón, hiszen ez a félévi teljesítmény elfogadhatatlan. Dorka valószínűleg nincs felkészülve arra, amit most ki fogok mondani itt minden szülő, köztük az édesanyja előtt, ugyanakkor tudom, hogy mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy mindezt végighallgassa:

„Dorka több tárgyból nem tudott jegyet szerezni ebben a félévben. Mindeközben hihetetlen mindaz, amit ezzel a közösséggel tesz. A szeretet, ami belőle árad, nemcsak a mi osztályunkat tartja össze, hanem beszivárog más osztályokba is. Számomra fantasztikus dolog ez, és mégsem tudok rá érdemjegyet adni.”

***

Nyolc óra múlt pár perccel. Kereken tizenkét órája vagyok itt. Ideje indulnom. Búcsúzóul még bedugom a fejem az irodába, ahol Péter, a hajó kapitánya üldögél a monitor mögött.
–Kösz mindent, Péter!
–Szia Zsombor! Pihenjél!
Igyekszem.

Bojtival tapossuk a havat a táborból kivezető úton. Káprázatos az esti havas táj, amit kora reggel még teljesen elnyelt a köd. Lekaparjuk az autót minden oldalról, miközben Bojti elmeséli, hogyan hagyta el múltkor a kulcsot az erdőben. Miután kellően felmelegedett a motor, bepattanunk és irány haza. „Van életbiztosításod?” Driftelünk egyet a következő huroknál, de elmarad a várt hatás. Jót nevetünk rajta.

Minden egyes Tüskeváras nap végén egy picit átértékelem magam. Mint mindig, ez most is akkor kezdődik, amikor kiszállok a kocsiból és elindulok lefelé a térre. Bizonytalanok a lépteim, mintha egy űrutazásról érkeztem volna haza. A mai napon tizenkét órát dolgoztam szünet nélkül: fogadóóra, tornaóra, kompetenciaóra, két angolóra, adminisztráció, korrepetálás, értekezlet, újabb fogadóóra, végül pedig szülői est. Azon tűnődöm, hogy miért nem érzek mégis kimerültséget. A válasz egyben vallomástétel is lesz. Ma tizenkét órán keresztül folyamatosan úgy éreztem, hogy adtam valamit az egyes embereknek és a társadalomnak. Sikeresen oktattam angol nyelvet több osztályban is, megnyugvást és reményt adtam szülőknek, kiálltam a gyerekeimért, és feltétel nélküli szeretetet adtam nekik. Többre nem vágyom ma. Pénteken folytatjuk.

Valami enyhén kesernyéset érzek mégis a számban. Ebben az intézményben hatalmas szabadságot kapnak az egyes tanárok, hogy megtegyenek mindent a gyerekekért, ami emberileg lehetséges. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a helyzet a kollégáimmal az állami iskolákban?