Te jössz

– Te szoktál otthon kávézni? – kérdezte tőlem az ifjú hölgy, miközben ütötte be a szokásos dupla eszpresszó árát. Ezzel a kérdéssel mintegy megtörte a hónapokig tartó jeget köztünk. Mindig is érzékeltem, hogy jól ért az emberekhez, de én soha nem akartam kezdeményezni.
– Igen, de csak ha nem vagyok rohanásban.
– Akkor te mindig rohanásban vagy?
– Hát… 8:45-kor kezdődik a tanítás, úgyhogy… – hintettem el példátlan eleganciával a kulcsinformációt.
– Te tanár vagy??
– Igen.
– Meg nem mondtam volna, hogy tanár vagy.
– Köszönöm, ezt bóknak veszem.
Ezután még kérdezgetett őszinte érdeklődéssel a hangjában. Próbáltam rövidre fogni, mert közben egyre nőtt a sor mögöttem. Ritka példája volt ez annak, amikor egy egyperces beszélgetés végén valaki csodálatát fejezte ki az irányunkba teljesen ismeretlenül. Mit ne mondjak, jó dolog így indítani a napot.

Ezt a kedves beszélgetést valójában két héttel ezelőtt szerettem volna megosztani. Ám közel három év után is képes voltam elkövetni azt a hibát, hogy túl bizakodó voltam. Megalapoztam egy hosszú, felemelő történetet, amelyről fogalmam nem volt, hogy sikerrel fog-e zárulni. Csalódottságomban végül félredobtam az egészet. Ezzel egy időben megnyugtatott, hogy maradt még a jó öreg naivitásomból. Van ennek valami megmagyarázhatatlan bája. Mindenki tudta nélkül álmodozom, aztán magamon mosolyogva zötykölődöm a metrópótlón, miután szembesültem vele, hogy a világmegváltó tervem csak egy rozoga kártyavár volt, amit röhögve fújt szerte a csillebérci szél. Így van ez jól. Ha nem tudnék újra és újra hinni a lehetetlenben, halálra unnám magam.

9 óra 4 perc. Ahogy begördül a 21-es busz a Déli pályaudvarra, megpillantom Dorkát az ablakban. Az élet ismét intézkedett helyettünk: már napok óta szerettem volna beszélgetni vele kettesben. Szokatlanul kisimultnak, kiegyensúlyozottnak látszik ma. Leülök vele szemben és csak némán mosolygunk egymásra. Pontosan tudja, mi jár a fejemben: már húsz perce az iskolában kéne lennie. A rövid intermezzo után elkezdjük kibeszélni a világ minden dolgát, hihetetlen érzelmi és szellemi harmóniában. Néha nem könnyű Dorkával, de biztos vagyok benne, hogy Dorkának lenni sem az. Olyan, mint egy tizenöt éves kamaszlányba zárt kész felnőtt nő. Egyszer csak megkérdezi, hogy mit olvasok.

A sors iróniája, hogy ma nincsen nálam táska, csak egyetlen egy könyv a kezemben: Lost at School a címe. Dr. Ross Greene, egy amerikai klinikai gyermek-szakpszichológus írta azokról a magatartászavarokkal küzdő gyermekekről, akikkel a hagyományos iskolák nem tudnak mit kezdeni. A komoly pszichológiai kutatásokkal övezett, élet szülte történetsorozat akár ennek a blognak az amerikai tükörképe is lehetne. Kísérteties, hogy a bolygó másik felén pontosan ugyanazokkal a jelenségekkel küzdenek, mint mi a budapesti Tüskevár Iskolában. Az pedig bámulatos, hogy a 21. században könyvet kell írni, amiben elmagyarázzák: a „viszlek az igazgatóhoz” meglepő módon továbbra sem működőképes pedagógia.

Dorka érdeklődőn veszi kezébe a könyvet, és a rövid, lényegre törő fülszövegem hallatán büszkén magára mutat. Ez a pillanat egy újabb összekacsintás. Mindketten ugyanazt a játékot játsszuk, csak a vonal két oldalán. Én örülök, hogy feszíti a határokat, ő pedig örül, hogy én nyomom vissza. Így kerek a világ.

A nagyszünet elején körbevesznek a gyerekeim és a szószóló megkérdezi, hogy esetleg nem jöhetnének-e el ők is bowlingozni a kilencedikesekkel. Eljutott hát a hír hozzájuk. Szívszakadva kell elutasítanom az ötletet, ez ugyanis az ő  saját csapatépítő programjuk, amire most mindennél nagyobb szükségük van. Az osztálykísérőjüknek, Ildinek pedig – aki épp ebben a pillanatban érkezett meg és próbál átjutni a tanári ajtaja előtt kialakult gyűrűn – mindig szívesen segítek ilyesmiben. Fél év alatt rengeteg helyen jártunk együtt, valahol többször is. Voltunk otthonban, kollégiumban, pszichiátrián, rehabilitációs intézetben… izgalmas és tanulságos kalandutazások.

Nahát, a gyűrű mögött ott mosolyog Timi. Pontosan érkezett, ahogyan ígérte. Egy percre furcsa légkör alakul ki, ugyanis ő is az osztályom tanulója, de egyéni tanrendben az öt percre lévő Kék Iskolában tanul. Egy januári incidens óta persona non grata-nak nyilvánította az osztály. Lenyűgöző, hogy mégsem bántják egymást, hanem szótlanul vegyül köztük. Lassan eloszlik a tömeg. Timivel bevonulunk a orvosi szobába, mert éppen csak az üres. Ma ő is mosolygós és kiegyensúlyozott. Régóta nem volt ennyire pozitív a kisugárzása. Egy kicsit megmártózom ebben a kellemes hangulatban. Megbeszéljük az összes tantárgyat, leírjuk a feladatokat meg egy-két fontos dátumot. Elmeséli, hogy a nemrég felírt Ritalintól sokkal nyugodtabb és javult a figyelme. Én is lefirkantok egy-két fontos dátumot. Szeretné, ha Ildivel megnéznénk a judo versenyét a gyermekotthonban.

Lesz egy másik rendezvény is hamarosan, ahol pedig verset fog szavalni. Előveszi a mobilját, hogy megmutassa a költeményt. Az első két sor után elakad a szavam. „Boldogan mutatom, hogy ő az én Anyám, // Szeretet, hála jut eszembe e szó hallatán.” Csak ülünk egymás mellett a folyosón.

„Ki van kötődve a cipőfűződ.” Ez az egyik mondat, ami már vagy százszor elhangzott a szájából. Ennek a lényege, hogy lenézek a cipőmre és kiderül, hogy nincs is kikötődve. Ma önelégült mosollyal az arcomon újságolom neki, hogy új idők jönnek: vettem egy cipőt, aminek nincs fűzője. Már csak arra kell kitalálnom valamit, amikor karikát formáz az ujjából, amibe nem szabad belenézni.

13 óra 27 perc. Megint én jövök. Az előző körben én nyertem, de úgy tűnik, a srácok most lepipálnak. Ildivel pont egyszerre állunk ki gurítani. Bárcsak valaki lefotózná! Imádok a gyerekekkel bowlingozni. Az egyik legjobb csapatépítő program, amit el tudok képzelni. Együtt örülünk, szurkolunk egymásnak, tapsolunk, élcelődünk azon, hogy a szomszédos csapat le van maradva. Néha érkezik egy-egy kóla vagy turmix. A háttérben pedig ott ülnek a passzív megfigyelők, akik némi késéssel jöttek, mert megpróbáltak valahogy cigit venni. Az egyik srác bedugja a fülhallgatóját a golyóba, aztán viccelődik, hogy itt az új zenelejátszója, de csak Rolling Stones-t játszik… azt hiszem, ez a nap poénja. Meglepő számomra, hogy az autizmussal együtt járhat az effajta kifinomult humor.

Linával egymásra mosolygunk. – Remélem, veszítesz! – üvölti oda nekem. Ő az, akit egy ideje elneveztem Miss Friday-nak. Ő különösebben nem lelkesedik ezért a névért, engem pedig ez különösebben nem érdekel. Nemrég csatlakozott a kilencedik osztályhoz, és hamar minden a feje tetejére állt. Lina a bicskanyitogató lázadó tinédzserlány archetípus, akit a filmekben is látunk. Viszont a filmvászon előtt ülve egy kicsit más, mint, amikor ott állok a teremben. Megkóstolt engem is, de visszanyalt a fagyi. Azzal kezdtem a második angolórán, hogy a beszólása nem volt rossz, de a Tüskevárba ez kevés. Erre rögtön elhallgatott.

Tegnap lehuppantam az irodai kanapéra és beleolvastam az anyagába. Találtam egy levelet, amit az előző iskolája írt neki a fegyelmi eljárás megindításáról. „Tisztelt…” Így kezdődik. Sorra veszik benne, hogy hány ponton szegte meg súlyosan a házirendet, hogyan rombolta az órákat és mennyit késett. Felsorolják a tucatnyi figyelmeztetőjét meg intőjét is. Ahogy a végére értem a levélnek, gondolkodóba estem. Mennyire más világ ez. Mi nem is ismerjük ezeket a fogalmakat. Nem tudom, hogy pontosan mi történt az előző iskolájában, de azt nehéz lesz nekem megmagyarázni, hogy mi haszna van, ha valaki begyűjt összesen tizenhárom beírást. Ha ez első három nem hozta meg a várt hatást, akkor a többi majd igen? Vagy hivatalból kellett mind beírni? Vagy tényleg ez maradt az egyetlen eszköz a kezükben? Annyit biztosan elértek vele, hogy lett egy kilométer hosszú bűnlajstroma, amit kevés felvételin fognak jó szemmel nézni.

Becsukom a hatalmas piros dossziét és visszacsúsztatom a helyére.

***

Ildivel a jól sikerült bowling után éhesen baktatunk a Mammut folyosóin. Arról beszélgetünk, hogy mennyire egyszerűvé válik az élet ezekkel az állítólag „nehéz” gyerekekkel, ha elkezdjük őket emberként kezelni.